Nem számítottam rá, hogy útközben egy ilyen esetbe botlok, sőt már az is furcsa úgy önmagában, hogy az ajtó hirtelen tönkre ment. Tegnap még működött, legalábbis én így tudom, s még szerencse, hogy időben figyelmeztetem a bejutni szándékozó hölgyeményt, hogy ne feszegesse a kezével. Valami azt súgja, hogy egyébként sem tudná puszta kézzel kinyitni, mert nem könnyű feladat, hiszen a oldalról kap egy bizonyos nyomást az ajtó, aminek köszönhetően zárva van. Talán még én is megizzadnék, ha ki akarnám nyitni. Mindenesetre, azért én is megpróbálkozom az automata ajtónyitó gombbal, de sajnos ugyanazt tapasztalom mint ő: nem működik. - Igen, igen, sajnos elég nagy összeköttetésben állnak itt a dolgok, ha valami központi helyen történik egy apró galiba, megeshet, hogy az akár négy vagy öt folyosóra is hatással van - magyarázom, bár nem tudom, mennyire érdeklik az ilyen dolgok, így a tarkómhoz nyúlok, majd halvány mosollyal az arcomon megszólalok. - Bocsánat, biztos untatom ezekkel a dolgokkal. Egy sóhajt követően megkérdezem, mennyire sietős a bejutás, s a választ hallva enyhe fejrázás közben válaszolok. - Oh, igen, a híres "ha nem mondjuk, hogy sürgős, akkor nem tudunk pánikot kelteni". Jól bevált technika, bár lehet, hogy most ugyebár nem erről van szó - végül összecsapom a tenyerem, összedörzsölöm, s a zsebemben lévő csavarhúzó után nyúlok, hogy már neki is kezdhessek a probléma elhárításának, mikor újra megszólal a mellettem álló barna hajú szépség. - Ja, persze, csak a formalitás, a megszokás, tudod... Még most végeztem, nehéz átállítanom az agyam - mondom vigyorogva, aztán meghallom, hogy a nevemen szólít, így a mosoly továbbra is ott ül a képemen. - Igen, igen, én viszont nem vagyok teljesen biztos a te nevedben, ugyebár még csak egyszer találkoztunk, szóval... Nem gáz, ha inkább rákérdezek, ugye? - pillantok rá tanácstalan arckifejezéssel, miközben reflexszerűen beletúrok a hajamba. - Az ajtót? Persze, csak először rá kell jönnöm, hogy mi a probléma, és pontosan merre is van, utána már nem nehéz helyrepofozni - válaszolom kérdésére, majd előveszem a már emlegetett csavarhúzót, s elkezdem lecsavarozni az ajtó melletti kis fémlapot. - Megtennéd, hogy megfogod ezeket? Nem lenne szerencsés, ha elgurulnának - tartom Victoria felé - mert ugyebár időközben megtudtam, hogy így hívják - a csavarokat, s ha már mindegyik nála van, óvatosan leveszem a fedelet úgy, hogy a gomb ne sérülhessen, közben egy egyszerű kérdést intézek a bajba jutott felé. - És, hogy tetszik a Föld? Jártál már a táboron kívül?
||music:zene|| words: xxx || note: remélem, jó lesz ▲▼
Nem mondhatnám, hogy rám jellemző a szerencsétlenség, viszont úgy tűnt, most utolért az évi adag legalább egy kis része. Mondjuk azt igazán megvárhatta volna, amíg nem valami fontosat kell csinálnom. Borzalmasan kicsi lehet az esélye annak, hogy pont most nem működik az ajtó. Eddig semmi probléma nem volt vele, így teljesen értetlenül és kissé kétségbeesetten álltam a dolog előtt. Már épp kézzel kezdtem el megpróbálni kinyitni, amikor hirtelen megszólalt mögöttem valaki. Befejeztem a próbálkozást, és az érkező férfi férfire pillantottam. Azonnal beugrott, hogy valamikor már beszéltem vele, viszont a neve csak nem jutott az eszembe. - Oh, bocsánat. Nem tudtam. - léptem hátra egy lépést. Nem akartam rontani a helyzeten, ha már így is van elég galiba az ajtóval. Ismét ránéztem és beugrott, hogy ő ilyenekkel foglalkozik. Már ha tényleg jól emlékszem. Talán a sors akarta úgy, hogy pont most jöjjön erre. Így lehet ő lesz az, aki a megmentőm lesz ebben a helyzetben. Meg akkor jobb is, ha hallgatok rá. Ő tudja mit kell csinálni ezzel, nem én. - Sajnos rengeteg dolog van, ami egyik napról a másikra tönkre megy. Főleg mióta idejöttünk. - sóhajtva néztem végig az akadályon. Reméltem, hogy hamar megoldódik a dolog, bár annak kicsit örültem, hogy ilyen nem akkor történt meg, amikor bent voltam valahol és kifelé nem lehet menni. Talán akkor lenne egy igazi probléma. Kérdése miatt rápillantok és bólintok egy aprót, és csak azután szólalok meg. - Igen, egy aktára lenne szükségem, ami az ajtó túloldalán található. Nem annyira sürgős, azt mondták, de sosem lehet tudni. Lehet csak nem akartak feszültté tenni a siettetéssel. - mondtam el egy közepes tempóban miközben elkezdtem tűnődni vajon miért is van szükségük rá. Majd kifaggatom őket, ha megszerzem végre azt a fránya dolgot. - Egyébként jobban örülnék, ha tegeződnénk. Nem hiszem, hogy annyi lenne közöttünk a korkülönbség, hogy ilyen formálisnak kellene lennünk. - mosolyogtam rá barátságosan. Persze nem akarom ráerőltetni, de sokkal jobb lenne, ha hagynánk a magázódást. Sosem szerettem, és lehet soha nem is fogom. Ahogy néztem rá barátságosan, beugrott a neve. - Egyébként te Michael vagy, nem? - nagyon reméltem, hogy jól emlékszem a nevére. Nem vagyok tökéletes az ilyenekben, de a könnyebb nevek megszoktak maradni az emlékezetemben. Bár néha pont, hogy a bonyolultakat tudom megjegyezni könnyebben. Van ilyen. - Megtudod csinálni? - kérdeztem egy aprót, miközben az ajtót kezdtem el nézni. Nem mondanám, hogy irritált a dolog, de nem voltam a legboldogabb ember, az biztos. Szerettem volna valamit végre csinálni. Abban reménykedtem, hogy nem csak az aktákra van szükségük, hanem rám is. Jó is lenne, de most arra kell koncentrálni, hogy ezen túljussak.
Az érkezésünkkor a hajó több részén is károsodott, így minden napra jut valami munka. Szeretnénk helyreállítani a rendszert, de az nem megy egyik napról a másikra, csak fokozatonként. Néha még így is megesik, hogy valahol újra problémák jelentkeztek, hiába javítottuk már meg azt a részt. Nem kéne ezen meglepődnünk, hiszen olyan szorosan összekapcsolódnak részek, hogy néha több órába telik rájönni, mégis hol a hiba. Mára már szerencsére végeztem, az én műszakom lejárt, így kissé koszosan ugyan, de elfelé tartottam már a részlegről, amin munkálkodtunk. Laylanak sosem tetszik, ha koszos leszek a munkámtól, így jobb szeretem elkerülni addig, amíg rendbe nem hozom magam. Az egészben az a vicc, hogy én egyáltalán nem tehetek arról, ha esetleg csupa olaj egy vezeték vagy hasonló, ő meg úgy kezeli a dolgokat, mintha én direkt csináltam volna, hogy így nézzek ki. Most még szerencsém van, ahogy elnézem, csak a felsőm lett koszos, meg talán az arcomat sikerült összekennem, mikor hozzáértem, de én ugyebár azt nem látom. Maximum így mindenki láthatja rajtam, hogy hol dolgoztam a mai nap folyamán, hacsak nem sikerült úgy összekoszolnom magam, mint valami földinek... Oké, azért az mondjuk biztos feltűnne, ha az arcom körül fekete cucc lenne... Végül sikerül kiérnem egy olyan folyosóra, amivel már végeztünk, s látni egy-két embert, pontosabban mondva, most csak egyet, egy hölgyet. Azt hiszem, ő a pszichológus, bár nem vagyok benne biztos, hiszen még csak egyszer küldtek el hozzá a kötelező mentális teszt felmérésére vagy mi a szösz volt az, mielőtt munkába léptem volna. Csak azt nem értem, miért áll ott, mikor be is mehetne, aztán ahogy közeledek felé, látom, hogy ő bizony próbál bejutni az ajtó túloldalára, de nem igazán sikerül neki. - Héhéhé! Csak óvatosan - szaladok mellé, mikor megpróbálja kézzel szétnyitni. - Úgy tönkreteheti - teszem hozzá a magyarázatot. Furcsállom, hogy nem működik, összevont szemöldökkel méregetem az ajtót, s a biztonság kedvéért én is kipróbálom a gomblenyomós módszert. - Furcsa, úgy tudom, tegnap még működött - tűnődöm hangosan, majd sóhajtok egyet. - Gondolom nyomós oka van annak, hogy be akar jutni... Mennyire sürgős?
||music:zene|| words: xxx || note: remélem, jó lesz ▲▼
Igazából ma még nem csináltam semmit. Senkit nem küldtek kivizsgálásra és semmiben nem kellett segítenem. Egész nap csak a táborban járkáltam fel alá, hátha lesz valami amit tudok csinálni. Tényleg kezdett fárasztó lenni, hogy alig van munkám és szinte semmit nem tudok csinálni. Ezért unottan ballagtam az egyik folyosón, ami szinte teljesen üres volt. Csak néhányan jöttek velem szembe. Majdnem mindegyiküket ismertem, így egy barátságos mosollyal köszöntem nekik amikor elmentünk egymás mellett. nagyon bántott, hogy szinte használhatatlan vagyok. Nem kell félreérteni, örülök én annak, ha mindenki rendben van lelkileg és nem szükséges hozzám eljönniük, de így meg nekem nem volt jó. Valahogy nekem az volt a terápia úgymond, hogy segítettem másokon. Ez okozott örömet. Nagyot sóhajtottam és csak haladtam tovább szép lassan. Épp kezdtem gondolkozni valami időtöltésesen, amikor valaki a nevemet kiáltotta. - Victoria! - rögtön megálltam és megfordultam. Legnagyobb meglepetésemre egy katona futott felém. A nevére már nem emlékeztem, de pár napja beszélgettem vele. - Történt valami? - kérdeztem aggódóan, mikor csak pár lépésnyire volt tőlem. Ő meg is állt tőlem néhány lépésnyire és egyenesen ránézett. Nem tűnt különösebben nyugtalannak így nem számítottam semmi rossz hírre. - Kellene annak a katonának az aktája, akivel két napja beszélgetett. - mondta ki rögtön, amit akart. Tetszett, hogy ennyire közvetlen az meg még jobban tetszett, hogy végre csinálhatok valamit. Szerintem még fel is csillanhatott örömömben a szemem. - A dolog egyébként nem sürgős, egy-két órán belül ráér. Ha meg van az aktája, az irodájánál találkozunk! - amint befejezte biccentett egyet és máris elment amerről jött. Azért kicsit furcsa volt, hogy ilyen gyorsan letudta. Nem tudtam mi lehet a gond és nagyon érdekelt volna. Csak úgy nem szoktak elkérni dolgokat a betegeimről. Bár az egész különös volt, de én csak örültem, hogy végre tehetek valamit. Futó lépésben indultam a raktár felé, ahol a papírok vannak. Szerencsére nem is kellett messze mennem. Egész gyorsan elértem a részhez, ahova kellett mennem, de a legnagyobb meglepetésemre az egyik nagy ajtó két folyosó között zárva volt. Eddig ilyen nem fordult elő, de gondoltam nem jelent túl sokat, így csak megnyomtam a gombot hátha kinyílik. Viszont az meg se moccant. Meg próbáltam még agy ötvenszer, majd csak, mert nem volt jobb ötletem megnéztem, hogy kézzel mozdítható volt-e. Persze nem volt ez, így inkább csak megálltam előtte és azon kezdtem el gondolkodni mit tudnék csinálni, vagy kit hívjak.
Kezdőlap 
by 
