Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg a klánom igen válságos időket él. Kevesen vagyunk, a járvány sajnos igencsak megtizedelt és meggyengített bennünket és csak igen drasztikus és kegyetlen lépéssel tudtam neki gátat vetni. Nem bírna most el a népem egy háborút, ebben biztos vagyok. Nem szabad elveszítenünk azt a kevés harcosunkat, aki maradt. Most a túlélésre kell játszanunk. Ezért is viseltetek némi bizalmatlansággal az elém vezetett vándor iránt. Óvatosnak kell lennem és természetesen minden körülmények között a népem érdekeit tartani szem előtt elsődlegesen. Nem akarok vérontást, de megvédem a népemet, ha kell. Azonban inkább a politika terén kell csatáznom, mint a harctereken. Az egyetlen esélyünk különben is ez. Szükségünk van szövetségesekre, vagy legalábbis valamilyen jellegű szövetségi kapcsolatra más klánokkal, ezt világosan látom. De ha csak egy mód van rá, el kell kerülnünk, hogy bármilyen vérontással járó konfliktusba keveredjünk. A férfi először nem éppen az etikettnek megfelelően viselkedik, elég szemtelen választ ad kérdésemre, de végül bemutatkozik, bár érezhető benne valami flegmaság és utálat. Vagy talán félelem. Amit persze megmagyaráz az, hogy az égiektől való. Sosem találkoztam még egyikükkel sem legjobb tudomásom szerint, leszámítva egy röpke találkát egy furcsa lánnyal, mikor a köd elől egy elhagyatott viskóba menekültem. Nem tudom, mit várhatok tőlük. Furcsa emberek, akik mit sem tudnak arról, mi van itt lent, de ok nélkül pusztítanak. Mintha lenne még nagyon mit. Furcsa ruhákban járnak, furcsa az akcentusuk és szokatlan, veszélyes fegyvereik vannak. Nem ismerem őket. Ezáltal óvatosságra is int ennek tudata. Nem tudhatom, mennyire jó harcos ez a férfi. Bár tény, hogy egyedül van, így potenciális veszélyt aligha jelent rám, lett légyen bármilyen erős és ügyes. Nem árt azért résen lennem, hiszen fogalmam sincs, mit akarhat itt. - Finn Collins, kérlek áruld el, mit kerestél a népem területén? Miért jöttél? Ki küldött? – szokatlan számomra a családnév viselése, ezért egyben mondom ki a nevét. Nem tudom, mi náluk a szokás. Az égiek protokolljáról nem sokat tudok, így továbbra is a sajátunkat próbálom alkalmazni, remélve, hogy nincs túl nagy különbség. Róluk nem sokat tanítottak a vezetővé képzésem során azon kívül, hogy jobb kerülni őket. Egy dolgot azonban biztosan tudok. Meg kell tudnom, miért jött ide. Fel kell mérnem, mennyire békések vagy éppen nem azok a szándékai, vannak-e társai, jelent-e számunkra potenciális veszélyt. És legfőképp, hogy mindezek után mit kezdjek vele.
sometimes you're prey and your prey is hunting for you
ℱinn&Lynx
Hosszú menetelésnek néztünk elébe Murphy-vel. Ahogy követtem a nyomokat, néha be is hallucinálva azokat, egyre csak az utóbbi rémálmom járt a fejemben. Az a misztikus 18-as szám és a rengeteg vér, sikoly s halál. Egyik kezemmel elemeltem egy fejmagasságba hajló faágat, míg a mögöttem jövő panaszos hangját hallgattam. Órákon át tartó menetelés volt ez, melyet egyetlen egy pillanat sem tett kellemesebbé. Igazság szerint, az egyetlen dolog, ami a fejemben járt, az Clarke mosolya volt. Mindössze arra tudtam gondolni, hogy meg akarom találni és újra magamhoz ölelni, a már biztonságban tudott nagyszerű lányt. Olyannyira magával ragadott ez a gondolat, hogy észre sem vettem az időközben csendessé vált erdőt és a tényt, miszerint egyedül maradtam. Valahol útközben lehagytam társamat. Beletelt némi időbe, mire észrevettem, de azon nyomban megfordultam és szemeimmel kutatni kezdtem utána. Hiába. A mély érzelmek hadába veszett mivoltom erősebbnek bizonyult. Elhagytam, vagy elvesztem, az már teljességgel mindegy. Kicsit odébb találtam egy folyót. Eleinte óvatosan pillantottam körbe, nehogy egy földivel találkozzak, majd partjára sietve ittam a kristálytiszta szomjoltóból. Kellemes érzéssel töltött el, miként a hideg nedű lefolyt torkomon. Legnagyobb pechemre a zavartalanság boldog perce hamar elillant. Apró kavicsok ropogtak mögöttem. A fegyveremért nyúlva igyekeztem megfordulni, de abban a szent másodpercben már kaptam is egy ütést a fejemre. A világ… elsötétült. Nehezen szerzem vissza tudatállapotomat. Amikor ez megtörténik, kelletlenül érint a felismerés, zsák van a fejemen. Sötétből sötétbe. Erről eszembe jut az álom, amit láttam és a vele járó rosszalló érzés. Megkíséreltem a szabadulást, melyre a válasz egy kisebb eltángálás lett. Nem hibáztatom se magam, se őket. Kissé bosszant a tudat, hogy talán náluk vannak a többiek. Ez részben jó, talán látom őket. De ha nem, akkor még bajban leszek. A zsákot a fejemről már levették, amikor a vezetőjükhöz vittek. Nem féltem annyira, mint amennyire kellet volna. Azt hiszem, bátran és nyíltan néztem szembe a nővel. Kissé frusztráló, hogy nálunk mindig férfiak irányítanak, meg felnőttek, míg náluk nők, akik valójában nagyon fiatalok. A föld és az ég közötti hatalmas ellentét egyike. Nos hát, itt persze nem marad sokáig gyerek, aki gyerek. Sajnos, a mi felnőtteink és az égiek többi tagja nem képes felfogni és megérteni azt, ami itt folyik és amin keresztül mentünk. Már nem vagyunk többé gyermekek. Nem tudnak ők semmit. Ezért is kell összetartanunk és nekünk kezünkbe venni a dolgokat, mint Clarke és a többiek eltűnése is. - Nagyon jól tudjátok, hogy kik vagyunk. – felelem egy kissé szemtelenen, enyhe dühvel és megvetéssel. Ugyanakkor feltűnik, hogy velük még nem találkoztunk, leginkább az Erdő népével akadtak összetűzéseink, így egy nagyon apró szünet után, megadóan teszem hozzá – Finn Collins, az Égiektől. – nem mintha a ruházatom vagy a fegyvereim nem lennének elég nyilvánvalóak, a családnév viseléséről meg pláne nem beszélve, de így kimondva a legtisztább a dolog. Elkerülhető egy-két félreértés, ugyanakkor okozható is egy pár. Gyanakvóan figyelem a nő vonásait és rezdüléseit, mintha képes lennék a gondolatolvasásra erős szuggerálás keretében. Noha, ez nem így van, azért jól esik óvatosnak lenni.
Mikor a felderítők jelentették, hogy egy ismeretlen férfit láttak a határmezsgye környékén, fogtam egy csapatnyi jól képzett harcosunkat és szintén felfegyverkezve odaküldtem őket. Meghagytam, hogy legyenek elővigyázatosak, de ne kezdeményezzenek vérontást. Ha támadnak, védekezzenek, de ők ne rohanják le, bárki is legyen az. Különben is, egyetlen emberről volt csak szó, olyan nagy ellenséges haderőt nem jelenthetett. A mi klánunk számára pedig most minden emberveszteség sokkal nagyobb megrázkódtatást jelent, hiszen a járványban sajnos nagyon sokan meghaltak. Nincs a klánban jelenleg olyan ember, aki ne veszítette volna el legalább egy, de inkább több hozzátartozóját. Nehéz döntést kellett meghoznom, hogy megállítsam a vészt és most valahogyan meg kell erősítenem a klánunkat. Ezért is mondtam azt a harcosoknak, akiket elküldtem, hogy ha egy mód van rá, élve hozzák elém a portyázó egyént, de igyekezzenek lefegyverezni. Fő a biztonság. De addig nem akarok rá támadni, míg nem tudom, ki az és mit akar. Embereim egy kisebb része, parancsomnak megfelelően rövidesen vissza is tért a táborba, maguk között vezetve egy férfit. Kissé durván bántak vele, de nem emelhetek ezért szót. A klánunk, bár alapvetően a békét szereti, elég sok rossz tapasztalattal rendelkezik. Ennek ellenére még mindig mi viseltünk eddig a legkevesebb hadat. Hacsak lehetett, kivontuk magunkat a háborúkból. Nem zárkózunk el más klánoktól, a növényeinkkel szoktunk kereskedni, e nélkül nehéz is lenne fenntartanunk magunkat. Mégsem lehetek minden gyanakvástól mentes, mikor feltűnik egy ismeretlen harcos. Nem szabad, nem engedhetek meg a klánunknak sokkal több emberveszteséget. Az a végünket jelentené. Az emelvényemről figyelem, ahogy a férfi az embereim kíséretében közelebb lépdel, majd rám emeli a tekintetét. Szeretném tudni, ki is ő és mit keres itt. Kimért, határozott, jól érthető hangon szólalok meg. - Én, Lynx, mint a Nyugati klán vezére, üdvözöllek, Vándor! Elárulnád a neved és hogy kinek a népéhez tartozol?
Kezdőlap 
by 
