Zafira kom Trikru

Nő vagyok. Mindemellett harcos is, így ha a viselkedésemben sokszor nem, de a külsőmön ez bőven megmutatkozik. Ezenkívül már messziről lerí rólam, hogy melyik klánba tartozom; jócskán magamon viselem az erdei nép legjellemzőbb tulajdonságait, bár ez nem is annyira meglepő. Izmos vagyok, ami leginkább a hasamon látszik, bőröm pedig kreol színben játszik, amit különböző tetoválások és sebhelyek díszítenek, miket az évek alatt szereztem. Ezek mutatják a tetteimet. Mind közül a legszembetűnőbb az, amelyik szinte az egész hátamat szeli ketté és a vállamon végződik. Egy azgedai harcos okozta. Szemeim feketék és sötétek, fagyosak, mint az éjszaka, hajam pedig - amit általában fonatokkal rögzíttek -  sötétbarna, bár sokszor inkább látszik feketének az is. Ezek mind egy kerek arcot díszítenek vagy kereteznek be, amit az esetek többségében sötét festék, sár vagy piszok borít. Hol a rejtőzködés miatt, hol a harcok végén. Ajkam telt, dús - és általában sebekkel borított az is. Ruháim tipikusan egy harcos ruhái, olyanok, amikben könnyű mozogni, nem akadályoz és amelyeken könnyen el lehet helyezni fegyvereket. Néhány helyen szíjakkal van megrögzítve, általában a fegyverek, de vannak esetek, amikor a biztosabb tartás érdekében is. A hosszú szárú bakancs és a mellényem - ami a kelleténél nagyobb rám - majdhogynem elengedhetetlen kellékei az egész lényemnek, leginkább azért, mert ezeken, ezekben lehet a legjobban elrejteni a kisebb fegyvereimet, ha szükség lenne rájuk.

Hogy milyen vagyok én? Erre talán még én magam sem tudom a pontos választ, olyannyira nem értem saját magamat. Egyrészről vagyok az a harcos, akinek azok látnak, akik nem ismernek közelebbről; olyan, aki nem ismeri azt a szót, hogy visszavonulás vagy meghátrálás. És ez annyira igaz rám. Nem csak kötelességemnek érzem, hanem szeretek is azért küzdeni egészen a végőkig, amíg bírom, hogy a klánom biztonságban legyen - hiszen mint harcos ez is a feladataim közé tartozik. Fontos számomra a népem, és túl sok mindent veszítettem már el ahhoz, hogy hagyjak még többeket veszni a közelgő harcokban. Ebben a témában eltökélt vagyok és mint oly' sokan rajtam kívül, én is hiszek abban, hogy a vér vért követel. Az elvesztés fájdalmát nem tünteti el, ezt tapasztalhattam, de azzal is tisztában vagyok, hogy ha bosszú és megtorlás nélkül hagyom azokat a tetteket, amik fájdalmat okoztak nekem vagy a klánomnak, akkor a lelkeink nem nyugodhatnak. Ahogy a halottaké sem. Másrészt viszont vagyok az, akinek egyáltalán nem kéne lennem; egy olyan személy, aki akkor is veszélyes helyzetekbe tud kerülni, ha éppen nem küzd valamiért. A túlzott kíváncsiságom miatt már kerültem bajba néhányszor, és jól tudom, hogy azzal, hogy pozitív érdeklődést mutatok az égi emberek iránt, kivívhatom sokak haragját - köztük a magamét is. Ölték az enyémeket, én mégis érdeklődve nézek rájuk, rácsodálkozva az addig ismeretlen dolgokra, amiket addig életemben nem láttam. És ez a kíváncsiság nem csak az ő irányukba van így... A két énem, a harcos és a lány is, aki fel akarja fedezni az egész világot a maga módján viaskodik bennem, és ez sokszor elbizonytalanít abban, hogy minden rendben van-e velem? Emellett hátráltat is, mikor különböző helyzetekben gyorsan kell döntenem. El akarom tüntetni a kíváncsi lányt, és soha többé nem akarok rágondolni, de ez nem megy ilyen egyszerűen, mivel mindkettő én vagyok. Még ha ez nem normális, ha veszélyeztetem vele az életem és a klánban elfoglalt pozíciómat - nem tudok megszabadulni tőle.

A balta hangos csattanással találkozott a mohával borított fatörzzsel. Kéreg darabok pattogtak le a sáros földre, a madarak pedig ijedt rikácsolással reppentek szét a környék fáiról. Aztán csend lett, csak a faluból ért el hozzánk néhány halkabb hangfoszlány. Pár pillanattal később viszont már apám lépteinek hangja töltötte be az erdőt, ahogy bakancsa alatt cuppant egyet-kettőt a sáros talaj és reccsentek meg a letört gallyak. Én egy kidőlt rönkön ülve figyeltem, ahogy egyetlen erős rántással kirántja a nehéznek tűnő fegyvert, majd felém fordul egy hatalmas vigyorral az arcán. Mert igen, az én apám már csak egy ilyen fura harcos volt; mindazok ellenére, hogy bozontos kecskeszakáll és durva sebhelyek díszítették az arcát, a vigyor, amitől szinte minden foga kilátszott, mindig ott volt, ha a családjával lehetett. Nekem, a két idősebb bátyámnak és mára már megboldogult anyánknak is a mindennapjaink része volt ez a szeretetteljes gesztus, ahogy ez a nagydarab férfi megmutatja, milyen is valójában. Képtelen voltam nem viszonozni a mosolyát.

- Ideje megpróbálnod neked is - nyújtotta felém a baltát. Habozás nélkül nyúltam felé és ragadtam meg a nyelénél fogva. Igaz, hogy alig múltam tizenöt éves, de már harcos voltam, olyan, mint a családom többi tagja. Mint az apám, a két testvérem, vagy épp apám testvére és annak fia. A kezem már ösztönösen mozdult és szinte ugyanazt az ívet írta le, miután elhajítottam, mint mikor apám tette. Azonban az enyém messze nem okozott akkora kárt a fában, mint az övé, a csattanás sem volt olyan hangos. Csalódottan szorítottam össze a számat, s indultam el, hogy visszahozzam a fegyvert. Újra meg akartam próbálni. Legalább addig, míg meg nem közelíti azt a hatást és erőt, amit apámnál produkált. A kelleténél azonban nagyobb erővel rántottam ki a fából, a kezem pedig meglendült, egyenesen a mögöttem álló férfi mellkasának, aki immár mögöttem állt. Hatalmas termete árnyékot vetett rám, ahogy kivette a kezemből a baltát és leeresztve a kezét maga mellé lógatta. Komoly arccal figyelte a reakciómat, majd a fára bökött a fejével.

- Mit szoktunk mindig mondani, ha valamit vagy valakit meg akarunk bosszulni a fájdalmaink és sérelmeink miatt, Zafira?
- Jus drein jus daun - habozás nélkül feleltem. A mondat, ami beleitta magát klánunk minden tagjába már a kezdetektől fogva, én pedig szentül hittem benne. Ennek ellenére nem tudtam csillapítani a fájdalmamat, amit idősebb fivérem elvesztése okozott. Nem tudtam, nem tehettem, nem volt rá alkalmam. Ennek pedig már jó pár éve. - A vér vért követel.
- Úgy van. De nem kell rögtön lecsapni, mint ahogy erre a fára tetted. Várd ki az alkalmat, Zafira, és akkor a lelked is megnyugszik.
Végigsimított a fejemen, majd felkapta a baltát és visszaindult Ton DC-be, ahol már csak egyetlen testvérem várt minket. Néztem távolodó alakját és elraktároztam magamban azt, amit mondott, mit sem sejtve arról, hogy ez lesz az utolsó tanítás, amit tőle hallok.