Lexa kom Trikru

Külső: Lexa a testét már egészen kicsi kora óta harcra edzette, így nem is csoda, ha a karcsú burok mögött szívós, szálkás izomzat rejtőzik. Jóval erősebb, mint azt bárki első pillantásra hinné. Magassága átlagos, de a megjelenése és kisugárzása messze mások fölé emeli. Alig húsz éves lévén arca fiatal, ajkai teltek, most van élete és ereje teljében. Arckifejezéséből nem lehet kiolvasni az érzelmeit. Próbálkozni lehet, de évek tökéletes munkájával érte el, hogy fájdalmasan semlegesnek mutatkozzon vagy éppen kegyetlenül keménynek, ahogy a helyzet kívánja. Ha mégis megtisztel a pillantásával, úgy érzed majd a metsző szürkéskék szemek a vesédbe látnak. Arcát az esetek nagy többségében fekete törzsi festés álcájába burkolja, ettől még inkább könyörtelennek látszik. Hajviselet tekintetében is a grounder-divat az uralkodó. Arca tisztán megmutatkozik, egyetlen kósza hajtincs sem esik bele, megannyi fonattal eltávolítja az útjából. Mosolya legalább olyan ritka, mint a fehér holló.
Ruházatát tekintve hagyományos harci öltözékről beszélhetünk. Kényelmes, rugalmas, praktikus és teret enged a mozgásoknak, ami harc közben fontos szempont, mindemellett védelmet is biztosít. Uralkodó színe a fekete, előszeretettel hord bőr szíjakat, pántokat. Természetes tartozéka a fegyverarzenálja is. Egy kisebb, pengeéles kés az oldalán. Két hosszú karddal is rendelkezik, egyik a hátán, másik az oldalán kapott helyet. Van egy apró penge becsúsztatva a csizmájában lévő külön tokba és még ki tudja, hol rejteget egyéb gyilkos eszközöket?

Belső: Mégis ki vagy te? Ki vagy te úgy igazán? Mindenki látja, hogy erős vagy, tiszteletet parancsoló, ha kell kegyetlen, mindig igazságos. Egy bizonyos eset óta már csak az eszedre hallgatsz, logikusan gondolkozol és a realitások talaján mozogsz. De vajon ez mindig igaz? Néha bizony elragadnak az érzelmek. Legfőképpen talán a harag. Azt mondod, hogy a szeretet gyengeség, az embereidért mégis mindent megtennél. Megszegsz bármilyen esküt, a lényeg, hogy a legjobb legyen a népednek. Szóval hogyan is van ez? Nem az emberek iránti féltésed és szereteted ad erőt, hogy megtedd amit kell? Nem, te ezt még nem látod, még mindig elvakít a Costiával történt eset és az iránta érzett szerelmed. Magadat hibáztatod, mindenki ezt tenné, de Lexa, lépj túl. Ami volt elmúlt. Bár érthető, ha ezek után nem mersz nyitni. Bezárkózol a kemény falaid mögé. Vezető vagy, nem engedheted meg magadnak a szeretet luxusát.
Az egyéniséged és gondolkodásod miatt az embereid felnéznek rád. Jól tudod, hogy a vezetés áldozatokkal jár, hogy túlélni nem mindig könnyű, és valahol végtelenül hálás vagy, hogy a nagy gondok terhét leveheted mások válláról, így azok a tiedet nyomják. De te elbírod, egyenes gerinccel állsz, és küzdesz. Mindig küzdesz a végsőkig. Önbizalomban nincs hiányod, de azért valld be, néha, egészen picit a te agyadban megfordul a kételkedés, bizonytalanság. Ugyan nem tudod pontosan, hogy mikor is nevettél utoljára igazán, felhőtlenül boldogan, de a mosoly és jókedv árnyéka bizony néha tagadhatatlanul átsuhan az arcodon. Érzelemmentesnek mutatkozol, pedig a szíved legmélyebb zugában tudod, hogy érzékeny vagy. Hogy megannyi ember érzelmeit éled át. Ha a néped szenved, te is szenvedsz mind helyett, ha boldogok, te ezerszer is a fellegekben jársz. Engedd... csak engedd, hogy szeressenek. Mert az a legnagyobb erő. Egyszer talán majd rájössz.

Lágy szellő suhant végig a fák között. A levelek egymáshoz súrlódva adták ki a jellegzetes susogó hangot. Az éjszaka nyugalmas volt és csendes, a csillagok ragyogva tükröződtek vissza a szemében, amint felnézett rájuk. Lexa egyedül volt, hátrahagyott mindenkit és mindent. Szüksége volt egy kis időre egyedül. Csak magában, csak azért, hogy beszívja a friss éjjeli illatot. Costiának el kellett utaznia egy hosszabb útra, így a lány most nem nyugtalankodott annyira, hogy nincsen szem előtt, mint máskor oly sokszor, ha nem tudta merre jár. Most napokig kell meglennie nélküle. Az aggodalom gombóca belehasított a gyomrába. Valahogy olyan rossz érzése volt. Elhessegette a gondolatot és inkább a természet szépségére koncentrált. Hallotta a puha lépteket, de nem törődött velük, nem gondolta, hogy bárki is őt keresné.
- Én a vízbe menekülök ha sok volt az emberekből, látom te a csillagok közé, az égbe – Anya hangja megnyugtatóan csengett, ahogy leült Lexa mellé. Az éjvérű lány nem fordult felé, csak bólintott, szemeit még mindig az égre függesztve. Pár percnyi csend után elszakította tekintetét a szikrázó pontokról, majd Anya arcára emelte. Ő pontosan megértette azt, amit érzett. Hogy milyen is, mikor már sok. Mikor el kell menekülni egy kicsit. Csak egy kis erőt gyűjteni a folytatáshoz, mert sosem lesz megállás, mindig kelleni fog, mindig szükség lesz rá. Ez az érzés egyszerre volt számára nyomasztó és megnyugtató is.
- Lassan majd vissza kell térnünk hozzájuk. Megérzik, ha hiányzunk – folytatta Anya. Lexa bólintott, majd feltápászkodott.
- Rossz előérzetem van – pillantott a másik szemeibe, tekintetéből aggodalom sugárzott. Nem tudta mivel kapcsolatos az érzése, nem tudta, hogy mi fog történni vagy mi történt. Azt érezte, hogy mától kezdve minden meg fog változni. Anya összeráncolt szemöldökkel nézett vissza rá. Tudta, hogy Lexa megérzései fontosak. Bólintott, majd elindultak visszafelé. Némán lépkedtek egymás mellett. A faluhoz közeledve már érezték, hogy valami nincs rendben. Megbolydult minden. Ismét röpke pillantást váltottak, majd sietősre vették lépteiket.
A felfordulás nem volt véletlen, ugyanis üzenetet kaptak. Anyát tájékoztatták az esetről, így mindketten a tanácsterembe mentek. És ott volt. Lexa lába a földbe gyökerezett. Ajkai elnyíltak, és szótlanul meredt az „üzenetre”. Kellett neki pár perc, míg sikerült feldolgoznia a látottakat. Odalépett Costia levágott fejéhez és lecsukta a szemeit. Az ő tekintetében mérhetetlen fájdalom tükröződött.
- Yu gonplei ste odon – nem mondta hangosan, mégis mindenki meghallotta. A szavak súlyos kövekként nehezedtek mindenkire, a teremeben megfagyott a levegő. Lexa lehunyta a szemét, majd egy pillanattal később kinyitotta. Arca semleges volt, szemei keménységről árulkodtak. Ismét megszólalt, ezúttal erős, csengő hangon. A benne lévő harag ereje viharként söpört végig a jelenlévők lelkén.
- Jus drein jus daun!

//"Próbaidőt" kérnék, még nem vagyok benne biztos, hogy megfelelően ki tudom játszani a karaktert! (Ha minden igaz, ezt már Harperrel egyeztettem!)//