Victoria "Tory" Hampton

Közepes hosszúságú, barna hajam van, ami eleve hullámos, de mindig megpróbálom minél egyenesebbé tenni. Sokszor csinálok magamnak frizurákat, bár általában csak egyszerűbbeket, mert nem szeretem túlbonyolítani a dolgokat. A szemem barna színű, hol sötétebb, hol világosabb. Ha jó kedvem van, akkor sötétebb, ha rossz, akkor fakóbb. Főleg a hangulatom befolyásolja a színét, amit sosem szerettem. Sokan megtanultál a szemem alapján, hogy mikor milyen hangulatom van. A magam 173 centiméterével átlagos magasságú hölgynek mondhatom magam. Nem vagyok se magas, se alacsony. Szerintem pont jó. A testsúlyom a magasságommal arányos, így se elhízott, se túl sovány nem vagyok. Egy kicsit ugyan lehetnék izmosabb, mert az alapon kívül szinte nincs több, így ha fizikai munkáról van szó, muszáj mást megkérnem. Az öltözködésem változó, de sok fekete ruhám van. Szeretem a nadrágokat, de a szoknyákat is, a fűzős sportcipőket, de a magassarkúkat is, és még sorolhatnám. Azért általában nadrágot hordok valamilyen cipővel és pólót veszek fel hozzá, meg még olyan ruhákat, amiket az éppen érvényben lévő időjárás megkíván. Bár, mióta a földön vagyok, ugyan abban a ruhában vagyok állandóan sajnos. Próbálok ugyan minél többször tisztálkodni, de jobban örülnék minden nap friss ruhának. Elintézhetnék ezt már végre... Már kezdem kicsit megunni a fekete farmeremet, a szürke rövid ujjú pólómat, és a bakancsomat.
Alapvetően kedves vagyok, persze én mindig úgy bánok az emberekkel ahogy ők hozzám állnak. Ha valaki rám szál, és szóbeli bántalmazást alkalmaz, nem félek vissza vágni. Bár mostanában próbálok minél nyugodtabban és kulturáltabban részt venni az ilyenekben. Ok nélkül senkit sem bántok, még akkor se, ha az illető megérdemli.  Nem vagyok a verekedés és az erőszak híve, de mivel a Földön nem engedhetem meg magamnak a nyugodtság és békesség luxusát, meg kellett tanulnom valamennyire harcolni. Bár nem megy még túl jól, és még mindig csak tanulok, viszont próbálok jó lenne belőle. Barátkozni és kapcsolatokat létrehozni könnyen tudok, és hamar megtalálom az emberekkel a közös témát, mivel sok mindent szeretek. Nagy bennem az empatikusság is, és ezért döntöttem úgy, hogy pszichológusi pályára megyek. Mindig is szerettem az embereken segíteni, még ha csak egy beszélgetéssel is, de szívesen kisegítek bárkit. Mint már említettem szeretem a változatosságot, ezért mindig szeretek valami újat csinálni. Nem igazán bírom ha valami sokáig ugyan az marad. Nyitott vagyok szinte mindenre, bár azért az undorító dolgokért nem vagyok oda. Hogy őszinte legyek, mióta a Földön vagyunk, azóta eléggé félek és szinte aludni se tudok. Sosem voltam a legbátrabb, és most már átlagosnak se mondhatom benne magam. Még a táboron kívülre se merek kimenni, de próbálom ezt azzal leplezni, hogy túl sok dolgom van belül és nem lenne semmi értelme annak, ha kimennék. Bár be kell vallanom, hogy elkápráztat az ismeretlen, új világ, de az ismeretlen megrémiszt. Talán miután a többiek után magamra is lesz egy kis időnk, rátudom venni magam a tábor elhagyására.

Az irodámban ücsörögtem és azon gondolkoztam, hogyan is lehetne átrendezni a dolgokat, hogy ne legyen ennyire unalmas. Hátradőltem a székemben, felkaptam az asztalon heverő almát és beleharaptam. Ahogy lassan ettem, a fejemben össze is állt, hogy mit hova akarok rakni és milyen új dolgokat kellene beszereznem. Bár tudtam, valószínűleg nem mindent tudok majd pont úgy megcsinálni, ahogy a fejemben van, de bíztam benne, hogy úgy is tetszeni fog. Gyorsan befejeztem az étel maradékát levettem a pulóveremet, hogy ne koszoljam össze. A spagettipántos felsőmet és a farmeremet nem féltettem (legalábbis nem annyira) az esetleges sérülésektől. A könnyebb dolgokkal kezdtem, amikkel elég hamar meg is lettem. Körbenéztem és máris egy teljesen más helység tárult elém, viszont korán sem végeztem vele. A probléma csak az volt, hogy most már a nehéz dolgok jönnek, amikkel biztos nem boldogulok egyedül. Nagyot sóhajtva néztem az órára, majd az ajtóra. Elég késő volt, és nem hittem volna, hogy bárki is fent van, vagy ha ébren is van, akkor nem valószínű, hogy pakolós kedvében lenne. Egy kis gondolkodás után felkötöttem a hajam valami kontyszerűségbe, majd megkerestem a legkönnyebb bútorra a legnehezebbek közül és a legnagyobb erőmmel nekifeszültem. Az asztal nagy nehezen megmozdult és nyikorogva ment szép lassan odébb. Alig toltam el egy kicsit máris meg kellett állnom, hogy megpihenjek. Ugyan nem fulladtam le, de éreztem, hogy ez nekem nem fog menni. Pár percig csak szemeztem az asztallal, majd megmakacsoltam magam. Ennyivel nem hagyhatom annyiban, hogy egy asztal felülkerekedjen rajtam. Nagy levegőt vettem, majd úgy elkezdtem tolni a bútort, mint még máskor soha. Már épp kezdtem örülni a sikeremnek, amikor hirtelen a lábam megcsúszott és én teljesen elvesztettem az egyensúlyomat. Ennek hála sikeresen lefejeltem az asztalt, és elvesztett eszmélettel terültem el a földön. A következő amire emlékszem, egy távoli ismerős hang, majd egy homályos arckép. Lassan kitisztult a látásom és a hallásom is, és így hamar felismertem ki ébresztget. Halványan rámosolyogtam a férfira, aki halkan felnevetett, valószínűleg azért, mert kábult állapotomban inkább csak bárgyún tudtam mosolyogni.
- Már megint rendezkedni akartál? - kérdezte vigyorogva. Az ölében tartott és a fejemet törölgette valami hideggel. Kissé még mindig kótyagosnak éreztem magam, ezért jónak láttam hagyni magam most az egyszer. Nem bántam, ha segítenek rajtam, de ez már szinte babusgatás volt, és az nem tartozott a kedvenc dolgaim közé. Elvégre már egy felnőtt nő vagyok.
- Látom tényleg jól ismersz... - abba hagyta a fejem ápolását és lerakta a vizes kendőt maga mellé. Egy darabig csak néztünk egymásra, lassan elsöpört egy hajszálat az arcomból, majd egy sunyi mosoly kíséretében ismét megszólalt.
- Sajnos ismerlek, igen... - beszólása tudtam, hogy nem komoly ezért egyet játékosan belebokszoltam a kezébe, majd elnevettem magam, amiben ő is követett. Miután befejeztük a nevetést, lassan felültem és szembe fordultam vele törökülésben.
- Rendben vagy? - kérdezte meg most már komoly ábrázattal. Én bólintottam egy kicsit, majd feltápászkodtam a földről. A fejem még hasogatott ugyan, viszont nem aggódtam, hogy bármi komolyabb bajom lett volna, arról biztos szólt volna már Jace.
- Köszönöm az elsősegélyt tanár bácsi. - vigyorogtam rá a lehető legszélesebben, majd a bűnös asztalhoz léptem és nekidőltem.
- Te dög! - horkant fel mosolyogva barátom, miközben ő is felkelt a földről. Kidobta az ápoláshoz használt dolgokat, majd ő is az asztalhoz jött. Az este további részében rengeteget beszélgettünk és még segített is átrendezni a többi dolgot az irodámban. Bár ez a segítség főleg abból állt, hogy ő csinált mindent, mert a világért se akart semminek a közelébe engedni. Utáltam, hogy egyetlen baleset miatt úgy kezelt akkor, mint a legtörékenyebb virágszálat, de  egy kicsit örültem is, hogy nem kell megerőltetnem magam.