Elmondani sem tudom, hogy mennyire örülök annak, hogy James és köztem kezd minden a régi lenni. Sosem gondoltam volna azt, hogy valamikor is fogok vele beszélgetni, nem nagyon beszéltem senkivel sem, csak a gondolataimat próbáltam elterelni és semmi mással nem foglalkoztam. Egy idő után letettem arról, hogy a barátaimmal, vagy akár az apámmal ki fogok bármikor is békülni. Szerintem az apám sosem fogja megbocsátani nekem azt, hogy éveken keresztül őt hibáztattam anya haláláért. Ez egy olyan dolog, amit az ember nem tud megbocsátani, neki is fájt az, hogy anya meghalt és másra sem vágyott jobban, mint hogy mi össze tartsunk ebben az időszakban, együtt dolgozzuk fel a gyászt és együtt legyünk túl ezen az egészen, de én ellöktem őt magamtól, örökre magamra haragítottam. A saját lábamra kellett állnom, magamról kellett gondoskodnom, nem számíthattam senkire sem. De van egy olyan érzésem, hogy ez meg fog változni, mert itt van nekem James, a legjobb barátom akivel régen benne voltunk minden őrült dologban, akinek a vállán bármikor kisírhattam magamat, és nem mellesleg én vagyok az egyetlen ember, aki tudja róla, hogy a valóságban nem meleg, hanem hetero. - Olyan furcsa ez az egész... Hogy itt ülünk és úgy beszélgetünk, mintha semmi nem történt volna. Nagyon fontos voltál nekem, és az is vagy most is, és nem fogom tudni megbocsátani magamnak, hogy olyan voltam veled, amilyen. - nézek a szemeibe, a hangomból pedig süt az őszinteség. - Ugye tudod, hogy ki fog borulni, amikor kiderül, hogy nem vagy meleg? - az utolsó szavakat kicsit halkabban mondom, mert nem akarom, hogy olyan hallja meg, akinek nem kéne.
Furcsa volt újra látni őt és egy légtérben lenni vele, hisz olyan rég volt már, hogy újra látom, annyi év után. Talán semminek sem kellett volna változnia, de azért egy kis dolog változott, már nem bízok benne annyira. Nem tudom, hogy ez most gonoszság, de jogom van ahhoz, hogy veszekedjek vele, de nem lenne helyes. Annyi mindent megéltünk régen, olyan jóban voltunk és ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy nem vagyok meleg, csak azt hazudom, hogy közelebb kerüljek Kathyhez. De olyan butaságnak tűnik az egész és azt kell mondjam már meg is bántam az egészet, nem akartam hogy ez legyen, mert most hogyan fogom neki bevallani az egészet? Minél előbb elmondom neki, annál előbb kapom meg a pofont és tilt ki az életéből. Majd jön a pillanat, amikor megtörik a jég köztem és Sky között, nem neheztelhetek rá életem végéig, nem akarok vele rosszban lenni, hiányzott nekem, talán hálás lehetek magamnak, hogy voltam olyan balfasz és lábon lőttem magam. Nem is tudom, hogy mit mondjak jelenleg, hisz... megcsókoltam, volt ilyen furcsa szokásunk és mondhatom, hogy nekem ez nem jelent semmit sem. Én csakis Rinat szeretem és ő marad életem szerelme. -Egyszer túl leszel ezen.- mondom neki mosolyogva és ránézek, olyan szép lány és azt kell hogy mondjam, hogy kár hogy nincs barátja, megjárna neki ez a fajta boldogság. Ideje lenne, hogy valakivel összejöjjön, talán keresek neki egy pasit, jó lenne ha valakivel összejönne. -Velem semmi sincs, csak vagyogatok és Rinaval meg nem tartunk sehol sem.- mondom neki és tudom, hogy érteni fogja az egészet.. Mindig is Rinaba voltam szerelmes és mindig neki panaszkodtam és ábrándoztam.
Alig láthatóan elmsoolyodok a kérdésén, a hangneme már nem olyan gúnyos és megvető, mint percekkel ezelőtt, ez pedig mosolyt csal az arcomra. Semmit sem kívántam neki soha, csak azt, hogy boldog legyen, hogy egyszer ennek az egész katasztrófának vége legyen és boldog életet éljen. Mindig a legjobbat akartam neki, azt, hogy soha ne okozzon neki fájdalmat, erre pont én voltam az az ember aki megbántotta őt. Éveken keresztül nem is láttam őt, csak távolról, mert kerültem őt, csak úgy, mint bárki mást itt. Magamba fordultam, csak azzal voltam elfoglalva, hogy sajnáltam magamat, pedig, ha nem löktem volna el magamtól azokat az embereket, akik szerettek engem, akkor lehet, hogy most nem itt tartanék, nem elnnék lelkileg egy roncs aki képtelen bízni bárkiben is. Ha normálisan viselkedtem volna, akkor lehet, hogy most - viszonylag - boldog életet élnék. Egy kis ideig teljes figyelmemet a sebének szentelem, majd mikor végeztem vele újra rápillantok, mert muszáj látnom a tekintetét, hogy vajon mennyire haragszik rám azok után amit tettem vele, de legnagyobb meglepetésemre megcsókol. Mikor elhúzódik csak felvonom a szemöldökömet, majd felülök mellé az ágyra és elmosolyodok. Nem először van ilyen furcsa pillanatunk, most már ezt is hozzá írhatjuk a listánkhoz. Csak nézem őt és olyan furcsa érzés van bennem... Kiskorunk óta ismerjük egymást, most pedig itt ülünk egymás előtt felnőttként úgy, hogy 7 éves korom óta nem beszéltünk... - Jobban... Azt hiszem. Próbálom a figyelmemet folyamatosan lefoglalni, hogy ne gondoljak az elmúlt időszakra amit magam mögött tudok. - mondom és még mindig őt nézem. Nem tudom levenni róla a tekintetemet. - Veled mi van? Mesélj. - mondom barátságosan.
Nem akartam ezt a balesetet, de leginkább nem akartam őt viszonyt látni, mint mondtam nekem bárki más jobb lenne. Sky elbaszta az életét és elvesztett mindenkit, aki valaha jelentett neki valamit, a barátait.. Hallottam hogy az apjával sincs valami jó viszonyba, de hát nem lehet semmit sem tenni ezzel, vannak akik nem becsülik az értékes dolgokat, inkább menekülnek és hátat fordítanak a világnak. Remélem azért nem annyira szar az élete, mint gondolom, mert végül is régen barátok voltunk, a legjobb barátok. Engem is bántott akkoriban, ha baja esett és megsérült, de most.. most sem szeretném, ha rossz sorsa lenne, senki sem kíván ilyet a másiknak, de ami igaz az igaz, ő nem keresett és ő dobta el a barátságunkat. De most talán újra barátunk leszünk és megtörik a jég, sose lehet tudni, hogy mit tartogat számunkra az élet, nem igaz? -Valóban?- kérdőn felvonom a szemöldököm, szóval nem felejtett el engem, de ez amúgy nem is rossz dolog. Örülök, hogy hagytam nyomot az életében annak ellenére, még ha nem is én vagyok a számára a legfontosabb ember az életben. Nem tűnik boldognak és nem kéne gonosznak lennem vele, hisz mindenkinek jár egy második esély, akkor neki miért ne járna? Szóval megpróbálok kedvesebb lenni és közvetlenebb, próbálok nem gonosz és undok lenni, nem érdemli meg, hisz nem volt könnyű élete, de ez attól még nem azt jelenti, hogy nem haragszom rá vagy ne haragudnék még mindig picit. De valahogy el kell hallgattatni, szóval szembe fordítom magammal és egy buta ötlettől vezérelve megcsókolom. Majd pár pillanat alatt abbahagyom és sóhajtok egyet. -Nem haragszom.. Inkább meséld el, hogy hogy vagy..- mondom neki hatalmas mosollyal az arcomon és reménykedem benne, hogy nem vette rossz néven az előbbit. Talán pont itt az ideje annak, hogy megbocsássak neki és segítsek újra azzá a lánnyá vállnia, aki volt régen. Sok barátja volt és mindenki szerette.
Kérdése egészen a szívemig hatol és ott kezd el mardosni. Eddig is bűntudatom volt, eddig is iszonyatosan éreztem magamat, de a kérdése csak még jobban rá nyomja a bélyeget a hangulatomra. Teljes mértékben igaza van, hogy így viselkedik velem, csak még is... Olyan rossz vissza gondolni, hogy régen elválaszthatatlan barátok voltunk, mindent elmondtunk a másiknak, ő volt az az ember akire mindig számíthattam, ha szomorú voltam akkor megvígasztalt, és én vagyok az egyetlen ember, aki tudja róla, hogy igazából nem meleg, hanem hetero. Pár pillanatig csak állok ott előtte és nem tudok neki mit mondani, mert nem jön ki egy értelmes mondat sem a számból, nem tudok megszólalni. Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. Nem hiszem, hogy van olyan dolog, ami jóvá tehetné a viselkedésemet, a családomon kívül ő volt a legfontosabb személy az életemben és most már ő sincs nekem. - Ha akarnálak se tudnálak elfelejteni. - mondom halkan, ahogy eszembe jutnak a közös emlékeink. Jó sok mindenben voltunk benne mi ketten. Rengeteg vicces emlékem van vele, szomorú is van, egyszerűen ő volt az akivel minden jó pillanatot megélhettem. És túlságosan fáj az, hogy ilyen rideg velem... Még akkor is, ha megérdemlem. Oda megyek hozzá közelebb, majd elkezdem rendbe rakni a sebét. - Tudom, hogy haragszol rám, és tudom, hogy nem lehet megbocsátani azt amit tettem, én csak... - pár pillanatra felnézek rá, majd újra vissza térek a sebére. - Nem voltam akkoriban jó formában, nem tudtam, hogy hogyan kéne feldolgoznom az anyám halálát és akaratlanul is ellöktem magamtól mindenkit. - mondom neki halkan, de immáron nem tudok a szemeibe nézni.
Halvány fogalmam sincs arról, hogy az a fegyver hogyan sült el, de annyi biztos, hogy telibe találta a lábamat, ami rohadtul nem jó.. Utálom, ha sérült vagyok, akkor sose csinálhatok azt, amit akarok, hanem meg van szabva, hogy pihenni kell és semmi mást nem lehet csinálni. Reménykedtem benne, hogy nem lesz semmi baja, hogy azt mondják, hogy azonnal hazamehetek, de ez kép hamar kiszállt a fejemből, mert minden egyes lépésnél pokoli fájdalom költözött bele a lábamba, már annyira fájt, hogy sírni tudtam volna, nem szerettem megsérülni és ilyenkor Rina sem nyugodt. Nem akarom, hoyg tök zaklatottan és feldúltan jöjjön majd be ide és vonjon kérdőre, hogy mi történt velem és hogyan.. Még magam sem tudom a választ és most nyomoznak az üggyel kapcsolatban, mert én azzal az átkozott fegyverrel semmit sem csináltam, csak fogtam a combom mellett. Remélem, hogy hamar rendbe jön a lábam és gyorsan lerendezhetjük ezt az egész sérüléses dolgot, nem kell majd napokat várnom arra, hogy hazamehessek és minden visszatérjen a normális kerékvágásba. Majd bekerültem a gyengélkedőbe és mindenki sürgött és forgott, bajon mikor kívülről nézi az ember az egészet, ugyanilyen idegesítő az egész? Nem tudom, hogy mi van pontosan, de azt tudom, hogy nem fognak hamar hazaengedni engem. Majd mikor egy szőke hajkorona érkezik felém, akkor már készülök arra, hogy Rina letámad és mindent össze-vissza kérdez majd, meg kioktat és stb., de nem ez történt.. Nem Rina jött oda, hanem egy rég nem látott ember, Skylar McNameara. Nem is tudtam, hogy még él, majd mikor hozzám szól én csak felvonom a szemöldököm, általában senkivel sem szoktam undok lenni, de most valamiért nagyon az akarok lenni vele. -Te még emlékszel rám?- enyhe irónia egy kis gúnnyal fűszerezve, pont tökéletes büntudat keltő a másik félben, hisz.. lássuk be, hogy ő fordult el tőlem és ő tehet róla, hogy ilyen rosszban lettünk. Én kerestem és próbáltam vele beszélni,d e nem lehetett elérni vagy lerázott, hát akkor most nem értem miért jön ide, nincs itt más beteg, akivel foglalkozhatna? Jó lesz nekem egy nagyon béna és ügyetlen ápoló tanonc is, nem kell nekem ő.. -Egy egyszerű baleset volt, de miért.. ne csinálj úgy, mintha érdekelne.- nem tehetek róla, mégis csak bánt a dolog, hogy ennyi ideig eltaszított magától, miközben a legjobb barátom volt, ő tudott rólam mindent.. Hogy ez az egész buzis dolog kitaláció és marhaság, hogy közelebb juthassak valakihez, aki nagyon fontos nekem, de.. azt még nem találtam ki, hogy mit fogok kezdeni a dologgal, ha be kell neki vallanom, hogy egész végig hetero voltam és ő öltözött előttem meg hasonlok.. Érzem előre azokat a hatalmas pofonokat, amiket Rina fog kiosztani nekem.
A figyelmemet próbálom lekötni azzal, hogy a gyengélkedőn vagyok annyit, amennyit csak tudok és segítek az orvosoknak, illetve ellátom a betegeket. Muszáj ezt csinálnom, mert így az agyam nem jár folyamatosan azon, hogy az évek folyamán mennyi embert veszítettem már el, mennyi embert löktem el magamtól csak is azért, mert azt hittem, hogy megtudok egyedül is birkózni a gyásszal, hogy nincs szükségem segítségre. A saját apám megutált, a barátaim elhagytak és ebben a világban ahol bármelyik pillanatban megfertőződhetünk, magamra maradtam, egy barát nélkül, senkire nem támaszkodhatok, szó szerint egy ember sincs az életemben. Mindössze annyi van, hogy köszönünk egymásnak - már amikor - és kész, ennyi az egész. Nincs olyan, hogy egy hosszú nap után leülök valakivel beszélgetni, elmondom neki, hogy hogyan telt a napom, miket érzek, nem tudok kit meghallgatni, mert mindenki egy depressziós csajnak hisz, elítélnek, pedig nem ismernek. Nem tudnak rólam semmit és így ítélnek el. - Skylar, nekem most máshova kell mennem, de van egy srác, lábon találta egy töltény, elintézed kérlek? Köszönöm! - gondolataimból az orvos szavai ébresztenek fel, majd a válaszomat meg sem várva megy el tovább mellettem, vélhetőleg valami fontos dolga van. Mindegy is, az ágy felé megyek ahova a srác le lett ültetve, majd pár méterre tőle megállok és először nem tudok megszólalni. Hihetetlen, hogy ő az... Olyan sokáig nem láttam őt, kerültem mindenkit, így hát őt is. James... Ő volt a legjobb barátom, de a halál után még őt is eltaszítottam magamtól, nem akartam beszélni vele, nem volt szükségem a sajnálatára, azt akartam, hogy hagyjon magamra és... Magamra is hagyott. Most pedig itt van. Alig láthatóan megrázom a fejemet, majd oda sétálok hozzá. - Ezt hogy sikerült megcsinálnod? - kérdezem tőle halványan mosolyogva, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem utált meg annyira, hogy most elküldjön melegebb éghajlatra.
Kezdőlap 
by 
|| note: mert imádlak 