Gyakorlat, biztos csak gyakorlat volt, mert mi más? Nem hiszem, hogy valódi riasztás lett volna, arról biztos tájékoztatnak minket a hangszórókon keresztül, nem? Ám ezen álláspontomat James arca erősen cáfolja. Ha csak egy egyszerű gyakorlatról lett volna szó, akkor nem lenne ilyen ideges és rémült, nem igaz? S bevallom, hirtelen rám is átragad az aggodalmából és arról kezdem el faggatni. Kérlek, csak mondd ki, mondd az igazat! Tudom, hogy nem pánikolhatok be, ha valójában mégsem csak egy ellenőrzésről volt szó, mert akkor mindenki rájönne. Hiszen érthető, ha nem verik nagy dobra a tényleges sugárzásszivárgásokat, nem? Akkor kitörne a pánik és nem mennének ilyen rendezetten a dolgok... Azzal viszont semmi jót nem ér el most, hogy bókol nekem. Persze... Jól esik, mert... Mert ugyebár én... Szóval ja, nekem ő tetszik, de hát mindig így jár az ember lánya, nem? A jó pasik vagy foglaltak vagy a saját nemükhöz vonzódnak... Nekem meg sikerült kifognom z utóbbit, igazán szerencsésnek mondhatom magam azt hiszem... De nem, most nem ússza meg azt, hogy így tereli a témát, és ugyan normál esetben biztos sikerülne zavarba hoznia az előbbi mondatával, de ez most nem jön össze neki, túl sok a kérdés a fejemben, s mindezt magának köszönheti. - Igazán kedves tőled, hogy így örülsz neki, de... De ezzel jól értem, hogy arra célzol, hogy... - a mondat további részét inkább suttogva mondom neki - Hogy valójában nem gyakorlat volt? - ebből nem mászhat ki, hiszen lényegében az előbb ő maga árulta ezt el nekem, s mindezzel csak azt érte el nálam, hogy nem sikerül nyugodtnak maradnom. Mi lehet a családommal? Mi lehet a szüleimmel, a testvéremmel? James talán tudja, talán már járt azon az óvóhelyen, ahol ők voltak... Oh, bárcsak! - Nem! Addig nem megyünk sehova, amíg nem mondod el az igazat! Nem vagyok hülye James, elég egy szó, egy igen vagy nem a kérdésemre. Ha a feletteseid miatt aggódsz, akkor nyugi, nem kell megtudniuk, hogy elmondtad... Vagy figyelj... Elég, ha.. Ha arra válaszolsz, hogy ők jól vannak? A családom? - állok ki határozottan magamért. Egyszerűen nem hagyhatom ennyiben a témát, értékelem, hogy szeretné más irányba terelni a dolgokat, hogy ne aggódjak, hogy úgy érezzem, minden rendben van, de ha egyszer látom rajta, hogy nincs, akkor ne akarja elhitetni velem az ellenkezőjét.
Ez a hely egyre rosszabb, mostanában ideje lenne elintézni, hogy soha többet ne legyen semmilyen szivárgás. Nem szeretem ezt a helyet, annyira jó lenne, ha ki tudnék menni innen és azt csinálnék a szabadba, amit csak akarok, mondjuk elmenni piknikezni egyet Rinaval. De sajnos ez nem lehetséges, mert túl gyenge a szervezetünk, nem bírja ki a sugárzást, szóval életünk végéig szinte ebben a hegyben rohadunk meg. Irigylem az égieket, akik akkor mennek ki, amikor csak akarnak és simán élvezik az életet kint. De most mindent felkavar ez a szivárgás, mindenkinek el kell mennie a biztonságos helyre, ahol semmi sem érheti őket. Nekem pedig az első gondolarom nem más mint Rina, csak az érdekel, hogy lássam őt, hogy biztonságban tudjam. Minden bizonnyal lent van az üvegházaknál és dolgozik, biztos hogy időben elérte a nekik kijelölt helyet és nincs semmi baj, azonban mikor végül kimehetek, akkor kimegy minden a fejemből és csak rohanni tudok, hogy megkeressem őt. Azt kell hogy mondjam nem lett meg olyan gyorsan, mint számítottam, de legalább meg lett, ezek szerint minden rendben van és nem esett baja, annyira boldog vagyok, hogy épségben és minden ok vele. Nem is tudom, hogy miért paráztam ennyire, szerencsére semmi baj nem történt, majd a fülemben hallom, hogy 24 sérült van, ebből egy sem haláloa kimenetelű és mindenki rendben van. Lassan mondják a neveket, de szerencsére senki nagyon közeli ismerős sem sérült meg, annyira jó ezeket a kevésbé rossz híreket hallani. De csak ölelem magamhoz Rinat és probálom magamba inni a látványát és érzem az illatát azt a tökéletes illatot, amiről mindig felismerem. Már el is felejtettem, hogy mindig mindenki azt hazudja, hogy csak gyakorlat ez az egész, hogy senki se pánikoljon. Arra azonban sose gondolnak, hogy mivan ha ezért majd egyszer lesz valaki, aki nem megy el a kijelölt helyre, hanem inkább szabason szlangál, míg végül bele nem hal a sugárzásba. Ha én lennék az elnók, akkor minden máshogy lenne, senkinek sem esne baja és mindenki biztonságban lenne. Majd feltesz egy olyan kérdést, amit nem kellett volna, mert most semmi kedvem magyarázkodni és elmagyarázni neki mindent.. -A lényeg, hogy jól vagy, te a hegy legszebb lánya.- általában ha bókolok neki, akkor zavarba jön és elpirul, remélem most is így lesz majd és nem lezd el aggódni a dolgokon, de őt ismerve, mindjárt elkezdenek belőle áradni a szavak. Annyit tud beszélni néha és én sosetudom, hogy miért van ez. Csak mondja és mondja és mondja, mindenről tud szinte beszélni, de mondjuk ezt én szeretem benne, mikor vele vagyok sosincs csendben és sose áll be a kínos csend. Nem is tudom, hogy a következő kérdésre mit válaszoljak neki, sokat gondolkodni nem szabad, mert akkor abból baj lesz. -Most ne gondolkodj el ezen, szerintem az lenne a legjobb, ha ma elmennénk megnézni egy filmet.- mondom neki, majd nyomok egy puszit a homlokára, remélem, hogy végre abbahagyja a témát. Semmi kedve erről beszélgetni vele, sokkal inkább néznék vele egy filmet összebújva és ölelkezve, de azonban nem tudom hol. Talán a filmklub vagy a házuk jöhet szóba, de sokkal jobb lenne a házuk, hisz sokkal kevesebben vannak ott és csak ketten lehetünk ott. -Mehetünk?- semmi gond nincs azzal, hogy kezemet az övébe csusztatom és összekulcsolom az ujjainkat, majd elindulok vele a házuk felé, ha csak nem akadályozza meg.
Nem tudom, mire jók ezek a téves riasztások. Már mindenki megszokta őket, s mindenki tudja, hogy mit kell tenni, ha sugárzásszivárgás van, valamelyik szinten. Megszólal a sziréna, s mi mind az óvóhelyekre megyünk, ahol várjuk, hogy elhárítsák a problémát. Valahogy az ott töltött idő mindig egy örökkévalóságnak tűnik, ami sosem ér véget. Ráadásul nem csinálunk mást csak tétlenül ülünk és várunk. Mire jó ez? Természetesen most is, amint meghallom a szirénát, teszem, amit tennem kell. Beütöm a kódot az üvegház ajtója melletti panelen, azaz beütném, ha engedné, de valahogy mostanában nem működik tökéletesen az érintőképernyő rajta. Márpedig az a szabály, hogy aki éppen bent tartózkodott, az addig nem megy el, amíg az üvegház lezárása biztosítva nincs, s most ezt nekem kell megtennem, ugyanis nekem van most műszakom. Nem idegeskedhetek, mert akkor még a végén félrenyomom a kódot, megpróbálok nyugodt maradni, de a sziréna csak szól és szól, közben meg mondják be, hogy hány percünk van még odaérni a biztonsági szintre. 1045. Ez a kód, ezt kéne beütnöm, s mögé még a 10-es számot, hogy én kapcsoltam be a biztonsági zárat az üvegházra. Az egyes és a nulla megvan... Lefagyott... Oh, komolyan, muszáj ezt? Amint vége a mai hűhónak, szólok az egyik szerelőnek, hogy ezzel kezdeni kéne valamit, mert idő kérdése és bedöglik. Újraindul, már látom az előbb beütött két számot. Négy, öt... Meglesz ez, csak idő kérdése. Maximum a végén kiderül, hogy nem is gyakorlat volt és szépen elhólyagosodik a testem a sugárzás miatt. Nem Kath, ezt most rögtön verd ki a fejedből! A kód elfogadva, adja meg a munkáltatói számát! Oh, megadnám én, ha végre megjelenne az a fránya számtáblázat... És siker, ott van! Egy, nulla. A kódot aktiválta: Katherina Gibson. Amint meglátom a kiírást már szedem is a lában a lépcsők felé, még van két percem, annyi idő elég. Már senki sem látok a lépcsőházban, de nem pánikolhatok be, nem szabad, sietek, csupán ennyit tehetek. Még egy perc, csak pár lépcsőfok. Negyven másodperc, befutok az ajtón. Lihegek a sietés miatt, de jól vagyok, az ajtó pedig hamarosan lezárul mögöttem, ahogy azt a szabályzat előírja. A családom nem ezen az óvóhelyen van, bizonyára a negyediken vannak, ahol a lakásunk is található. Leülök a földre a fal mellé, vékony pólómon keresztül is érzem a fal hidegét, de nem húzódom el, csak ülök ott és várok, ahogy mindenki más velem együtt. Az ajtó kinyílik, s az emberek rendezetten hagyják el a helyet, már megtanultuk kezelni a dolgokat, senki sem szeret fölöslegesen pánikolni, én is tudom, hogy biztos jól vannak a szeretteim, hiszen már annyiszor végigcsináltuk mindezt, hogy már olyan könnyen megy, mint az egyszeregy. Még a folyosón vagyok, úton az üvegház felé, hogy feloldjam a kódot, mikor hirtelen James karjaiban találom magamat. Ez csak egy próba volt, nem igaz? Akkor meg miért ölel át úgy, mintha azon aggódott volna, hogy bajom esett? Mindegy, viszonozom az ölelését, mindig is szerettem, ha megölelt, olyankor biztonságban éreztem magam. - Persze, persze, minden oké, de ez csak egy gyakorlat volt, nem? Vagy... - csak most kezd átfutni a gondolat a fejemben, hogy talán mégsem. James katona, s ő mindig tudja, hogy gyakorlatról volt szó, vagy tényleges problémáról. - Kérlek James, mondd, hogy ez ugye nem... Ugye tényleg csak gyakorlat volt? - kérdezem, s érzem, hogy kezd úrrá lenni rajtam az aggodalom, mert tudom, mit fog mondani, vagyis sejtem. Ha nem élesben ment volna, akkor nem keres fel ennyire kétségbeesetten...
A fene vigye el, hogy megint ez a kibaszott szivárgás, na jó ez béna megfogalmazása a dolgoknak, inkább azt mondom, hogy sugárzás veszély van. Muszáj követni a protokollt és bemenni az ilyen helyzetben kijelölt helyekre. Nagyon reménykedem benne, hogy Rina nem a folyósokon kóborolt, hanem jelenleg biztonságban van és nincs semmi baja. Az az egész ilyenben a legrosszabb, hogy sose lehet tudni merre jár és hol van. Remélem, hogy hamar vége lesz ennek az egész marhaságnak és mehetek megnézni, hogy hogy van.. Nem tudok nem rá gondolni, nem tudom miért, de valamiért már egy ideje csak ő jár az eszembe, meg nem is láttam azóta, mióta ott hagytam egyszer reggel. Arra sem vagyok büszke, hogy náluk fürödtem és utána csak egy szó nélkül leléptem reggel, hagyhattam volna egy cetlit. Most is végig kattog az agyam és azt sem tudom, hogy mit tegyek, legszívesebben más most kimennék, de még nem szabad.. Remélem, hogy hamar megtalálják a szivárgást és mehetek az utamra, nem szeretek kétségek között a seggemen ülni. Jó fél óra alatt minden újra a régi volt, elhagyhattuk a biztonságos helyet és mehettünk utunkra, ma nem voltam szolgálatban, szóval szabad voltam és első utam a gyengélkedőre vezetett. Nem sétáltam, hanem rohantam, hogy megnézhessem mennyi sérültünk van -meg persze, hogy biztos legyek abban, hogy Rina nincs velük, nagyon siettem és mikor beértem, majd körbenéztem megkönnyebbültem. Nem volt itt, ezek szerint biztonságban van és nem esett baja, gyorsan el is hagytam a gyengélkedőt és elindultam.. a fenébe! Az alsóbb szintekről nem tudják olyan gyorsan felhozni a sérülteket, ha vannak.. Azonnal rohantam a lépcsőkhöz, végig futottam a folyósokon, míg végül egyszer csak ő jött velem szemben. Nem nézett fel, még észre sem vett, de én megálltam, gyorsan kapkodtam a levegőt és.. örülök, hogy nem esett baja. -Rina..- mondom ki halkan a nevét, majd rohanok is felé és mikor odaérek, akkor magamhoz ölelem és nem engedem. Mélyen magamba szívom az illatát és kiélvezem, hogy most velem van, hogy újra láthatom és teljesen épségben van. -Nagyon aggódtam érted.- helyezem a homlokomat a feje búbjára és szinte a szavakat a hajába mondom, de nem érdekel, az arcomon mosoly ül és boldog vagyok. Talán nem szép dolog, hogy jobban érdekel az ő hogyléte, mint a családomé, de ez van, el kell fogadni. -Nem esett bajod, ugye?- teszem fel a kérdést, majd elengedem és kicsit eltolom magamtól, hogy megtudjam nézni, minden rendben van e vele és nem esett baja.
Kezdőlap 
by 
♰ music ♰ xxx
|| note: mert imádlak