Skylar M. - soon

Mondhatni hosszú szőke hajam van, amit hullámos fürtökben hagyok ráomlani a vállaimra. Az egész testemen a szemeimet szeretem a legjobban, ha sminkelek akkor ezeket szoktam kiemelni, ezt szeretem hangsúlyozni. Mondjuk nincsen magammal bajom egyeltalán, a sors szerencsére jó genetikával áldott meg. Szeretek sportolni, futni, felüléseket csinálni, és minden egyéb olyan dolgot csinálni ami erősít engem fizikailag. Szeretek sminkelni, még egészen kicsi koromban kezdtem el megtanulni, hogy hogyan kell szép sminket csinálni magamnak, egyedül kisérleteztem, mivel az anyukám aki segíthetett volna ebben, az meghalt. Apám pedig... Ez nem igazán apa-lánya program. Kecses, nőies alkatom van. Ruhák terén nem nagyon vagyok válogatós, de azért szeretem az ízléses, nőies darabokat. Cipőket tekintve szintúgy mindenevő vagyok, szeretem a magassarkúakat, de ugyan úgy szeretem például a torna cipőket is. Kiegészítőként általában nyakláncokat és karkötőket hordok, a fülbevalókat nem szeretem. Van egy ékszerem, amit soha nem szoktam levenni, egy gyűrű, nem túl feltűnő, nem giccses, nem hiszem, hogy olyan nagy értéke lenne, nekem viszont mindennél többet ér, még anyukámtól kaptam, így hát sosem fogok megválni tőle.

Hogy milyen is vagyok én valójában? Nos, ez eléggé összetett, soha nem lehet rajtam rendesen kiigazolódni, mindig tudok valami meglepetést tartogatni mások számára. Lehet mondani rám azt, hogy magamba zárkózott ember vagyok, de ez csak azért van, mert az életem során eléggé sok fájdalmon kellett keresztül mennem, és talán eleve ilyen vagyok, magamba zárkózós, depressziós lélek. Nem nagyon szoktam másokkal barátkozni, csak egy-két olyan barátom van, akikben határtalanul megbízok, pont azért, mert nem tudok hamar megbízni másokban, nem tudom megmutatni egy vadidegennek az igazi énemet, nem tudok megnyílni másoknak, nem tudom megmutatni nekik, hogy milyen az igazi Skylar, ők csak egy depressziós lányt látnak, akinek sürgősen szüksége lenne egy dilidokira, mert a fejében valami nagyon nincs rendben. Pedig minden rendben velem, szimplán csak nem hagyom, hogy mások fájdalmat okozzanak nekem. Mint minden embernek, nekem is vannak rossz tulajdonságaim, például szeretek másokat manipulálni; erre pedig nem vagyok büszke, de én ilyen vagyok és már nem fogok megváltozni. Akinek fontos vagyok az elfogad úgy, ahogy vagyok, mert ha elég kitartóak akkor megmutatom nekik az igazi énemet, képes leszek befogadni őket a szívembe. Megismerhetik az igazi Skylart, aki kedves, barátságos és segítőkész.

2151-ben születtem téli napon, blablabla, ide jönne most az a rész, hogy milyen jó gyerekkorom volt, szerető szülők és minden ilyen hülyeség, de az életem távolról sem fenékig tejfel. Sőt! A mai világban senkinek nincs könnyed élete, és itt most nem csak a szokásos kamaszkori nehézségekre gondolok, ugyan már! Azok a 'problémák' mostanra már semmit nem jelentenek, a valós problémákhoz képest. 97 évvel ezelőtt történt egy nukleáris katasztrófa, ami miatt a ma élő emberek élete mondhatni megvan pecsételve. Sosem tudhatod, hogy mikor fogsz megfertőzödni, csak annyit tudsz, hogy nem vagy immunis. Annak a gondolata pedig, hogy akár holnap is meghalhatsz... Kegyetlen, felemészt belülről, másra sem tudsz gondolni csak arra, hogy milyen lenne meghalni... Milyen érzés lehet a halál. Én legalábbis így vagyok vele, de lehet mások nem így vélekednek a kialakult helyzetről, ez csak én vagyok, az én szavam pedig ilyen témákban nem igazán számít, tekintve azt, hogy mások szerint rettentően depressziós egy ember vagyok. Nos, azért nekem is megvan erről a véleményem, de mindegy is, én csak egy ember vagyok a sok közül, nem számítok én senkinek. Legalábbis akinek számítottam az meghalt, mert megfertőződött. Az anyukám meghalt még akkor, amikor 7 éves voltam. Emlékszem, nagyon nehezen bírtam csak feldolgozni a halálát, mindenkivel veszekedni tudtam csak, az apámat eltaszítottam magamtól, mert azt mondtam, hogy az ő hibája volt az, hogy anya meghalt, hogy ő tehet mindenről. Ez persze nem volt igaz, csak akkoriban egyszerűbbnek éreztem azt, hogy mást okolok, minthogy inkább feldolgozzam az anyám elvesztését. Nem akartam elfogadni ezt a tényt, hogy akit a világon a legjobban szerettem az már nincs többé. Talán az volt az az idő, amikor elkezdtem magamba fordulni, akkor taszítottam el szinte mindenkit magamtól. Családtól kezdve egészen a barátokig. Mindenki megutált engem, hozzá teszem jogosan, így vissza gondolva szerintem én is megutáltam volna magamat, akik mellettem álltak a gyász időszaka alatt, egyeltalán nem érdemelték meg azt a viselkedést, amit anno kaptak tőlem. Százszor megbántam már azt, hogy régen olyan voltam amilyen, de ennek már több éve.
Ahogy teltek az évek, én is megváltoztam. Nem voltam annyira magamba zárkózva, mint régen, de nem engedtem senkit közel magamhoz olyan hamar, ez igaz a mai napig. Nem bízok meg hamar másokban, viszont úgy döntöttem, hogy szeretnék másokon segíteni, pont ezért döntöttem úgy, hogy beállok ápolónőnek, ha már ezzel is tudok segíteni másokon, akkor nekem már megérte. Az életemet próbálom a rendes kerékvágásba hozni, már amennyire ezt ebben a világban meglehet tenni. Próbálok barátkozni és lebontani a falakat amiket az évek során magam köré építettem, de mint mondtam, nem megy ez olyan gyorsan, hiszen olyan sok ideig csak magamra számítottam, hiszen a viselkedésem miatt az apám meggyűlölt, a barátaim elhagytak... Viszont rá kellett döbbennem, hogy nem bírom ki, ha nincs mellettem valaki, akire mindig számíthatok, akire támaszkodhatok, ha baj van, elmondhatom neki, ha valami nyomja a szívemet. Pont ezért is mentem el ápolónőnek, ott több embert ismerhetek meg, közelebb kerülhetek hozzájuk és esetleg sikerül barátokat szereznem, és beilleszkednem ebbe a mai világba.