Megan Pass

Hogy hogyan kéne magam jellemeznem? Nos, szerintem teljesen átlagos külsővel áldott meg a sors, nem vagyok se túl magas, se túl alacsony, körülbelül a 165 centit üthetem meg, amivel én tökéletesen meg vagyok elégedve. Emellett a bőröm sem mondható szélsőségesnek, általában az is az elefántcsontfehér és a napbarnított között áll. Az arcomban sincs semmi különleges, finom vonásaim vannak, mindig mosolyogó szemekkel, amik teljesen feketék. Szeretem elkapni az emberek pillantását és megragadni, nem engedni. Viccesnek találom az ilyesmit, ezért sokszor szoktam játszani vele. Elég mély a tekintetem, szóval lehet is vele. Amúgy igazából semmi említésre méltó nincs az arcomban, talán annyi, hogy kedvesek a vonásaim, de az orrom is egészen átlagos, nem túl nagy, sőt kifejezetten pisze, és játékos. Az ajkaim is épp olyanok amilyennek lenniük kell, emellett természetesen szép rózsaszínes árnyalatuk, nem is szoktam színezett szájfényeket használni, mert felesleges. Mindenesetre elmondhatom azt azért magamról, hogy egészen csinos vagyok, és ezt minden nagyképűség nélkül jelentem ki. Tisztában vagyok azzal, hogy az arcommal semmi baj, a bőröm egészen szép és tiszta, mert jó génjeim vannak, az alakom pedig formás és csinos, de ezért meg is dolgoztam rendesen. Ezért próbálok öltözködés terén is visszafogott és csinos maradni.
Mindig a természetességre törekedek, de tényleg nagyon ritkán történik meg az ilyesmi, mert dús, vastag szálú egyenes hajam van, amit nem kívánok tönkretenni. Általában leengedve viselem, maximum ha futni megyek akkor kötöm fel. Általában sötét, világos, fekete-fehér, és földszínekből válogatom össze a ruháimat.

Mindezek alapján amit fentebb elmeséltem, biztosan törékeny virágszálnak gondolhatsz, de egyáltalán nem vagyok az. Gyakorlatias nevelést kaptam, mert a szüleim azt akarták, hogy jó ember legyek, amiről nem igazán tudok nyilatkozni, viszont néhány ponton a tervük egy kicsit visszafele sült el, ugyanis hatalmas szám lett, amit nehezen tudok befogni, és ha valaki beszól, akkor azt addig oltogatom amíg el nem ássa magát... Szóval a véleményemet magabiztosan felvállalom, viszont azt is el tudom ismerni ha nincs igazam. Úgy alapvetően jó vagyok a problémák megoldásában, és él bennem egyfajta tudásvágy, aminek szeretek utat engedni és a saját fejem után menni. Nem szeretem ha beleszólnak a dolgaimba, mindent önállóan intézek. Általában könnyen megtalálom a problémák forrását, viszont vagyok annyira maximalista, hogy ezeket rögtön megpróbáljam kijavítani és addig nem nyugszom, amíg nem sikerül. Szeretem magam körül a rendet és a tisztaságot, szóval ha egy zoknit valaki nem a helyére dob, hanem mondjuk a szoba közepén tárolja, azért elég hangosan tudok kiabálni. Nem viszolygok senkitől és semmitől, simán agyoncsapok egy pókot a sarokba, vagy megfogok akár kézzel egy egeret aki beköltözött a lakásba. Szóval nem nevezném magam kényesnek, könnyen alkalmazkodok a helyzetekhez is azt hiszem. Nem jelent problémát ha piszkos munkát kell végeznem. Az emberekkel meg igazából olyan vagyok, amilyenek ők velem. Alapvetően elég bizalmatlan vagyok az emberekkel, de ezt próbálom nem a másik orra alá dörgölni, szóval általában kijövök a környezetemben lévőkkel. Menthetetlenül őszinte vagyok, viszont van eszem, szóval tudom mikor kell befogni a számat.

Hirtelen az Arkon érzem magam. A szürke, unalmas falak, a tompa világítás. Na meg persze a katonai egyenruhámat viseltem, és fegyverrel a kezemben álltam. Körülnézek. Senkit sem látok, egy arcot se, akit megkérdezhetnék hogyan is kerültem ide. Hirtelen piros fényt látok és a riasztó kellemetlen, sípoló hangját. Biztosan megint valami baj van, majd más megoldja. Viszont egy ember árnyékot veszek észre a falon. Rögtön futni kezdek az irányába melyre az árnyék is menekülni kezd.
- Álljon meg! - kiáltok utána.
De az árnyék nem tágít és tovább fut. Viszont hamarosan elnyeli őt a sötétség majd engem is. A falon tapogatózva keresem a kapcsolót. Hamar megtalálom és felcsapom.
Viszont nem az volt amire vártam. Nem egy izmos, magas és kemény férfi volt. Hanem egy törékeny, sovány és megszeppent kisfiúcska volt, aki csak ételt lopott. Megesett rajta a szívem. Őszintén? Már patakokban könnyeztem volna, hacsak meg nem jön a vezetőm és a többi katona. A fiú elbújt.
- Megan Pass, megtalálta a tolvajt? - kérdezi tőlem a vezérem.
Hezitálok. Ha az igazat mondom egy embert ölök meg ezzel. Ha nem, akkor meg én is bajba kerülök.
- Nem, bizonyára csak képzelődtem. - jelentem.
Erre a férfi egy pofonnal díjazott. Arcomhoz kapok. Égetett és csípett ahol a vezér tenyere megérintett.
Hátra nézek, és a kisfiú mászott elő és bevallja tettét.
- Fogják el mindkettőt! - parancsolja a férfi.
A fegyveremmel fenyegetem társaim, de azok elfognak. Ilyenkor már könnyek mosták arcom.
A helyszín változik. Ezúttal egy szíj van körém tekerve és egy széken ülök.
- Hol vagyunk? - kérdezem, hátha válaszol valaki.
- Éppen tartunk a föld felé. Szia, Jesse vagyok, és te? - nyújt kezet egy öhmmm.. helyes fiú.
Hogy mi van? Mit keresek itt? És mi az hogy a föld felé tartunk?
- Szia MJesse, én Megan. Hogy kerülünk ide? - rázok kezet vele és kérdezek.
Alaposabban megnézem a helyszínt. Egy csomó velem egykorú tartózkodik az űrhajóban (?) és eléggé meleg van. Sokak kiabálnak, vagy éppen reszketnek a félelemtől.
- Nos, ugye.. - kezdene bele Mark, de egy reszelős férfi hang félbeszakítja.
A császár volt kivetítve és hozzánk beszélt. Lényegében száz feláldozható, elfogott kiskorút a Földere küldenek ellenőrizni, hogy biztonságos-e. Az adásnak hamar vége, mert valami hiba történhetett mert még gyorsabban zuhantunk és a világítás is kipuccsolt.
Mikor landol a gépünk rögvest felállok és Jesset ellenőrzöm, épségben van-e. Szerencsére épségben volt, és ahogy láttam, a többiek is. A többiek után megyünk Jessel.
- Ne nyissák ki! - kiáltom, de nem hallgatnak rám.
Az ajtó kinyílik és egy lány lép ki rajta. A földre érkezik le és beszippantja a levegőt. Azt kiáltotta, hogy megérkeztünk! és máris mindenki kifutott a gépből. Én is kifutottam Jessel, és csodáltam a világot.
A helyszín ezúttal is változott. Egy íj volt a kezemben és éppen a nyilat húztam hátra.
- Egyenesen fogd, és lőjj! - utasított Jesse.
Elengedtem és hagytam szárnyalni a nyilat. Hagytam repülni mint a madár. Elérte célját. Egyenesen átszúrta a szarvas testét, mely hatására eldőlt.
Örömömben sikítottam egyet majd Jesse felé fordultam.
- Sikerült! Ez..- mondjuk egyszerre.
Lassan közeledek hozzá arcommal.
- hihetetlen.- és ajkunk egymásék lettek.