Yepa

Külső
Ugyan eddig csak a víz és a tőröm felszínén láttam az arcom elsuhanni, nem mondhatnám, hogy nagyon különbözök a többiektől. Sötét, hosszú hajamat a praktikusság kedvéért raszta loknikba sodorva hordom, rajta csak azok a fémdarabok díszelegnek, amiket akkor kapok, ha megmentem valaki életét a klánból. Nem egy kisebb sebesülésről, két-három napon belül gyógyuló karcolásról van itt szó. Még csak nyolc darabom van, de rettentően büszkén viselem őket. Ezen kívül csak egy nyakláncom volt, még most is néha játékosan utána nyúlok, de már csak a hűlt helyét találom, ezen kívül más ékszerem nincs. Azt mondják, hogy a szemem olyan jégkék, mint anyámé volt, amiről van pár elmosódott emlékem, úgyhogy elhiszem az embereknek, de nem foglalkoztat különösebben. Ruháimat ugyanúgy állítom össze, mint mindenki más; az állatok lenyúzott bőre a legjobb arra, hogy melegen tartson. Könnyen bánok a tűvel, akár állat, akár emberi bőrt kell fércelni. Apró, de határozott ujjaim vannak, nem esik nehezemre a munka velük hosszú órákon keresztül. A testem többi része nem ennyire kidolgozott. Ugyan a törzs tagjaként nőttem fel, de nem edzőttem annyit harcban, mint a legtöbben. Egy-egy nehezebb fegyvert szinte alig bírok megemelni, bár a kisebb tőrökkel, késekkel jól bánok. Ellenben a futás az egyik erősségeim közé tartozik, talán a könnyű alakom miatt, a klánunk több férfi tagját lepipáltam már.


Belső
Tipikusan az az ember vagyok, aki a társaságban nem tűnik ki a hangjával, sőt, ha tehetem nem is nagyon megyek nagy tömegbe. Ha mégis beszélnem kell egy-egy gyűlésen, alaposan megválogatom a szavaimat, mielőtt megszólalok. Páran emiatt bölcsnek tartanak, de valójában csak tisztában vagyok vele, hogy a fiatal korom miatt még nem gyűjtöttem elég tapasztalatot, emiatt amit mondanék az talán nem is olyan fontos. Meg amúgy is a tettek embere vagyok, ha cselekedni kell, akkor villámnyorsan nyúlok a késemért vagy a kötszerekért. Gyakran érzem magam egyedül, még társaságban is, de ez az érzés megnyugtató tud lenni, főleg amikor valóban egyedül vagyok. Már tudom, hogy csak magamra számíthatok az életben, de nem becsülöm le a klánom erejét. Én is közéjük tartozom, mégsem vagyok csak egy a tömegből. Gyógyítóként körülvesz egy kisebbfajta tisztelet, korom ellenére is, amit kemény munkával érdemeltem ki. Szégyellem bevallani, még magamnak is, de megrémiszt ez a szerep, ahogy annyi minden más, amiről nem beszélek hangosan. A folyamatos támadások, háború miatt senki sincs biztonságban. Egy ideig úgy gondoltam, hogy a saját életemet féltem ennyire, amiért valószínűleg arcon köpném magamat, ha rendelkeznék tükörrel, de már rájöttem, hogy mindenkit féltek. Ha én meghalok, a klánunk gyógyító nélkül maradna, az pedig egy gyengepont. Ez tartott vissza attól, hogy elmenjek Vele. Most pedig már késő...
Amióta elvitték a Hegylakók, felváltva marcangolom önmagam és próbálok megerősödni. Tagja akarok lenni a következő csapatnak, ami harcba indul. A csökönyösségemet a szerelem erősíti. Ameddig nem tudom biztosan, hogy meghalt, addig utánamegyek a világ végére is!

Hol is kezdhetném?
Kiskoromból kevés dologra emlékszem, apámra halványan, anyámra mégkevésbé; mindketten harcban estek el. Anyám a szellemekkel vívott, amikor az öcsémet kellett volna világra hoznia, de egyikőjük sem élte túl. Másfél évvel később a falunk egy felderítő csoportjára Darabolók törtek és elvittek több erős embert, közte apámat is. Egy klán tagjaira sem jellemző a hosszú élettartam, bár néha egy-egy különös eset megesik. Ilyen volt Chilam is, az előző gyógyító, négy éves voltam, amikor magához vett és megkezdte az oktatásom. Az árva gyerekeknek a klán mindig sorsát viseli, ahogyan megvéd minden egyes tagot a királynőnk alatt csoportosulva.
Siralmasnak hangzik a gyerekkorom?
Azt leszámítva, hogy korán elvesztettem minden vérrokonomat, nem vagyok méltó több sajnálatra, mint akárki más, hisz a veszteségek közösek. Nem én voltam az egyetlen árva, nem maradtam teljesen egyedül. Serdülő koromig hasonló kiképzést kaptam, mint a többi gyerek, együtt tanultam meg velük megvédeni magam, a különböző eszközök használatát és a harcot. Chilam mindenkit oktatott az alapvető elsősegélyre, hogyan készítsünk kötést, melyik növény méreg és melyik a gyógyír, hogyan használható az izzó vas és a jég a sebek kezelésére.
Nem voltam túl ügyes az ökölharcban, nehezemre esett megütni - még ha csak gyakorlásból is - akármelyik barátomat, így hamar nyilvánvalóvá vállt, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy harcos legyek. Ellenben a kezeim ügyesnek bizonyultak a varrásban, vágásban és csomózásban, szóval Chilam választás elé állított. Vagy egy egyszerű, bár többnyire haszontalan klántag lesz belőlem, vagy elfogadom a további oktatását és a következő gyógyítót faragja belőlem.
Nem volt túl sok választásom, nem igaz?
Az edzéseket a kemény tanulás váltotta fel, amikor csak pár perc szabadidőm volt, a különböző anyagok hatásait és felhasználási módjait ismételtem át. A vágásokat az elejtett állatok tetemén gyakoroltam, amíg az emberi anatómiát évekig kizárásosan megfigyelés alapján tanulmányozhattam. Talán nem is kell említenem, hogy mennyire arcpirongató feladat ez egy tini lánynak. Hiába fektettem bele annyi energiát, mégis úgy éreztem, hogy ameddig a többiek vadászni járnak, meg hasznos feladatokat kapnak, én nem vagyok jó semmire. Ez visszahúzódóvá tett, kerültem minden nagyobb összejövetelt, a régi barátaimmal egyre kevesebbet találkoztam, nem is lett volna már miről beszélnünk...
De egy folyamatosan harcban álló klán leendő gyógyítójaként nem határolódhattam el az emberektől. Chilam jobb keze és éles szeme voltam, hisz az idős asszony érzékszervei egyre romlottak. Egyik reggel magához hívatott az ágyához és teljes mértékben átadta a gyógyítást, lévén, hogy nehezére esett felkelni. Már csak tanácsért járhattam hozzá, azt is csak egy bő hónapig.
Még nincs két éve, hogy elbúcsúztunk a tanítómtól, de ma is minden nap eszembe jut, minden sebesülésben és gyógymódban benne van a lelke.
Az első nagy megpróbáltatásom hamar el is érkezett. Hatalmas csata, rengeteg sebesült, még több halott. Kimerítő és állandó munka a számomra, tele elkeseredéssel, a halál gyorsabban érkezett, mint a gyógyulás. Még ha meg is mentettem egy keveset, az akkor nem vígasztalt. Abba kapaszkodtam, hogy egy-egy menthetetlennek tűnő embert még az élő oldalon tudtam egyensúlyozni. Ilyen volt Theron is. Hat nyílvessző találta el, szerencsére semelyik fontos szervét, csak az izmaiba fúródott bele, de rengeteg vért vesztett és a sebláz akkor is leterítette volna a lábáról, ha még tudott volna állni. Talán az eszméletlenség még jól is jött, miközben kiszabadítottam az élő húsból a fa és fémdarabokat. Csak miután bekötöttem a sebeit és borogatást tettem rá, jutott időm, hogy elmélázzam a múlton. Régen jó barátok voltunk, versenyt futottunk a befagyott folyóig, együtt másztunk fára. Theron is árva volt, bár sokkal több barátja volt, mint nekem bármikor, az egész törzs szerette, népszerű volt és jó harcos. Többek között ezért is éreztem magam kötelesnek a virrasztásra. Azt mondtam magamnak, hogy ha reggelre alábbhagy a láza, akkor van esélye túlélni.
Szerencsénk volt, de a teljes gyógyulás hosszú hónapokat vett igénybe, hetekig lábra sem tudott állni. Minden nap órákat töltöttünk együtt a gyógyító sátorban mivel nem volt más társasága, vagy csak ritkán, olyanra késztetett, amit már régen nem tettek, beszéltetett. Meséltem neki a kinti történésekről, hogy ki mit csinál a törzsben, milyen döntések születnek, milyen hírek érkeznek. Miután elkezdtem belejönni, a különböző gyógymódokba is belementem, ugyan nem kérdezett róla, de mindig érdeklődve figyelte, ahogy ügyködöm.
Ő pedig akkor mesélt, amikor megmozgattam a tagjait, hiszen naponta kellett a torna, nehogy a végén teljesen képtelen legyen felállni. Hálás voltam neki, hogy eltereli a figyelmem, miközben az automatikus, ám annál arcpirongatóbb mozdulatokat végzem rajta.
A rehabilitáció utolsó szakaszában, a járásban is eleinte az én segítségemre szorult.
Szépen haladt, bár folyton azzal viccelődtem, hogy én még mindig lepipálom őt futásban. Egyszer aztán eljött a nap, amikor úgy éreztem, hogy helytelen betegként kezelnem tovább.
Másnap viszont újra megjelent nálam, azt mondva, hogy hiányzik neki a séta és a beszélgetés. Kinevettem, azt mondtam, hogy ennyi idő alatt biztos nem érezhet így, még ha mélyen hálás is voltam, hogy megjelent. De nem mentem vele, csak a harmadik napon, amikor harmadjára jött vissza és azzal fenyegetőzött, hogy megsebzi magát újra, ha az kell, hogy az én társaságomat élvezhesse.
Valahogy így kezdődött a szerelmünk, lassan alakult ki, de annál mélyebbé vált. Sosem éreztem senki iránt így, de a családalapítástól vonakodtam.
Ekkorra már annyi halált láttam, hogy elképzelni sem tudtam, hogy a gyerekeink a folyamatos háborúban nőjjenek fel. Theron azt találta ki, hogy szökjünk el, telepedjünk le valahol kettesben. Noha a klán imádta, képes lett volna miattam teljesen elszakadni mindenkitől. Persze sokszor elgondolkodtam rajta, de mint egyetlen gyógyítóként, túl nagy felelőtlenség lett volna csak úgy csapot papot otthagyni mindent.
Éppen ezen vitatkoztunk újra az erdőben, nyilván elvonulva a törzstől, hogy még csak véletlenül se halljon meg minket senki. Így viszont kiengedhettük a hangunkat. Sajnos a nagy hévben nem voltunk elég elővigyázatosak. Darabolók törtek ránk. Négyen voltak kettőnk ellen, ráadásul én, ahogy már említettem, pocsék harcos voltam. Nem emlékszem minden pillanatra, annyira kaotikus volt, mi hogy történt. Az egyik megragadta a torkomat, de Theron lerántotta rólam, így annak a kezében csak édesanyámtól örökölt nyakláncom maradt. Ellenben őt elfogták, csak annyi ideje maradt, hogy elkiáltsa magát, "Fuss, Yepa, fuss!". És én így tettem.
Nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e, minden egyes nap megkérdőjelezem azóta, azt is, hogy valaha látom-e még. De azóta az lett az életcélom, hogy megtaláljam. Ehhez persze előtte még a tudást át kell örökítenem, de ez most már nem tart vissza annyira, mint azelőtt.