Rhagash & Yepa - Az erdő mélyén

Yepa & Rhagash

Enyhén oldalra billentem a fejemet, mikor az arcára néhány pillanatra csalódás ül ki. – Várunk még valakit? – kérdeztem még mindig mosolyogva, de most már inkább kíváncsian, mint vidáman. A jókedvemet az emberek gyakorta keverték a...   figyelmetlenséggel és ostobasággal. Gyerekként a tanító folyton megleckéztetett, mert minden szava hallatán mosolyra görbült a szám. Nem rajta nevettem, hanem mindenki máson, mindenkin, aki alábecsült. Szerettem más lenni, nem azt mondani, amit hallani akarnak. Úgy tenni, hogy értetlenkedjenek, majd irigykedjenek, amiért nem nekik jutott eszükbe az, ami nekem. Ezek a gyerekek, mostanra felnőttek, akárcsak én, és láss csodát, már tudják: a vigyorgó ember nem feltétlen ostoba is.
Ők pedig elaludhattak. – feleltem jókedvűen a szavaira. – Eggyel kevesebb ember mindig... eggyel töb kérdésre ad okot. – kérdések folyton vannak, néha ugyanazok, néha nincsenek kimondva, csak keresik az ember tetteiben az okot, hogy megbotránkoztathassanak. Ezt teszik velem is, figyelnek, várják, hogy hajóra szálljak és azt mondhassák: ők bizony előre szóltak! – Miért akar valaki elszakadni az embereitől? A biztonságtól? – nem tűnt szökevénynek, így hát nem igazán tudtam hova tenni azt, hogy nincsenek vele a társai.  Direkt szökött volna el? Mégis miért? Ennyire utálja azokat, akikkel jött? Vagy csak... szeret fejtörést okozni másoknak. Nem ő az egyetlen, aki így tenne.
Ők... valahol biztosan vannak. – vontam meg a vállamat, ahogy körbenéztem körülöttünk, mintha csak őket keresném. Meglepne, ha egy is utánam jött volna. Luna régen a bátyámat küldte utánam, vagy valamelyik megbízhatóbb emberét, mára azonban megtanulta, hogy bármilyen messze is megyek, előbb-utóbb visszatérek. Nem vagyok vezető, nem vagyok röghöz kötve. Felderítőként a feladatom az, hogy... felderítsek, nem igaz? – Úgy hallottam, hogy ti olyanok vagytok, mint az állatok. Vadásztok, mert alig terem valami ezen a vidéken. Kegyetlenek vagytok, ha hátat fordítanak nektek... egyből lecsaptok! – közelebb léptem egy lépést, miközben beszéltem, de nem mentem tovább. – Nem tűnsz vadállatnak. Vagy... csak találtál egy hatásos álcát, ami mögött megbújhatsz. Mi olyan különleges benned, hogy kedvedre járhatsz-kelhetsz, kíséret nélkül, miközben fura, talán veszélyes idegenek is osztoznak az erdőn veled? – utaltam itt magamra, és kíváncsian pillantottam rá, és mosoly ült ki az arcomra, míg a válaszát vártam. Mi megvédjük azokat, akiket kísérünk, legyen szó nőről, férfiról, nem hagyjuk elcsatangolni. Jártam már itt egyszer korábban, tudom kik lakják ezt a vidéket. Fura, hogy nem vesz már körbe tíz harcos.

Nem haladok lassan, de azt se lehet mondani, hogy elsietném az "expedíciót". A szemem gyakorlottan keresi a földön, fatörzseken, de még a lelógó ágakon is a növényeket, amiket később fel tudok hasznosítani. Nyilván, lassabban haladok, mintha valaki a társamként arra figyelne, hogy melyik irányból kell veszélyre számítani, de nem teljesen elkeserítő a tempóm. Sőt, egész szerencsés vagyok a gyűjtögető hadműveletemben, ha találok valamit, az általában jó állapotú, lédús, sok van belőle, vagy érintetlen. A kezemben folyamatosan ott figyel a kis kés, ami ad egyfajta biztonságérzetet.
Mégis, ha neszt hallok, akkor azonnal odakapom a fejem. Valószínűleg borzalmas lennék, ha többen kerítenének be, de egyelőre nem számítok ilyen taktikákra, főleg hogy a zaj forrása általában egy-két kisebb testű állattól ered.
Amikor viszont ugyanez történik és egy férfi lép ki egy fa mögül, akkor a szívem kicsit jobban megdobban, mint a másfél órával ezelőtti nyuszi látványától. Azt mondjuk elkaptam és megnyúztam, valamit ebédelni is kell.
Valami azt súgja, hogy ez az ember nem lesz olyan könnyű dió. Bár az arcomra még így is csalódottság ül ki a kezdeti meglepettség után. Darabolókra számítottam. Őket akartam. Velük akartam összemérni az erőmet.
Úgy teszek, mintha a szemeimmel a nemlétező társaimat kutatnám a környéken, ameddig megköszörülöm a torkomat. Az egész napi némaság elég volt arra, hogy ne jöjjön olyan könnyen a beszéd.
- Úgy látszik kicsit előre siettem. - állapítottam meg a félnapos előnyömet. Végül is... nem hazudtam olyan nagyot. Valószínűleg küldtek utánam valakit, fontos vagyok a törzsnek.
Figyelmem a férfira összpontosult, mondtam, hogy borzasztó lennék, ha most a hátam mögül is kilépne valaki a bokorból. Próbáltam felmérni, melyik törzsből származhat, de egyelőre csak kizárni tudtam párat. Nem vagyok túl harcedzett, a törzsem legtöbb tagja biztos megmondaná, de én nem találkoztam a mieinken kívül túl sok élő emberrel. Területileg úgy sejtem, hogy még mindig a Jégnemzedék határvidékén járhatok, szóval ez sem ad támaszpontot.
- Hát a tieid? - kérdeztem vissza, hogy esetleg még többet tudjak meg róla. A száradt vér, ami a kosszal pettyezte őt, valószínűleg nem a saját sebesüléséből származik, én viszont mégis azt kezdtem el keresni rajta. Az agyam viszont érdekesen egyáltalán nem a gyengepontot kereste, hanem rögtön azon dolgozott, hogy segíthetnék neki. Tudatosan kellett arra koncentrálnom, hogy ha megindul felém, képes legyek futni. Ennyit arról, hogy bizonyítás vágyból keressem a bajt...

Yepa & Rhagash

Dühösen rúgom fel az előttem lévő farönköt, miközben egyre messzebb kerülök Norf városától. Hajóra akartam szállni, látni akartam a végtelen óceánt előttem, belegondolni abba, hogy mi vár a túloldalán. Csak nézni akartam. Megállni a határnál és olyan messze nézni, amennyire csak a szemem el lát. De az elöljárók úgy látszik félnek egyedül hagyni engem egy hajóban. Ostobák, egyedül aligha tudnám elvezetni egy ilyen hosszú útra. Luna maga mondta meg, hogy nem mehetek sehova sem. A hűségemben kételkednének? Hűséges vagyok. A népemhez. Ebbe Luna is beletartozik. Úgy szolgálom az enyémeket, ahogy a legjobbnak látom. És még mindig az óceán másik oldalán látom a jövőnket.
Nem haladok túlzottan célirányosan, csak megyek, amerre tartok. Ez így furán hangozhat, megértem. Azért megyek minél távolabb Norf-tól, hogy nehogy az elöljáró fejébe állítsam a fejszémet. Így is elég zavaró, hogy az emberei engem figyelnek egész nap, és nem lehet tőlük nyugtom, már a hajómat is elvenné tőlem? Ennél sokkal többet tettem, nem ezt érdemlem. Nem járok el a kis gyűlésekre, mert tudom, mit hallanék. Ugyanazon portyák ugyanazon történeteit, semmi változás, semmi… előrelépés.  Ez pedig számomra elfogadhatatlan. Egy helyben toporgunk, semmit kezdünk az örökségünkkel. Megértem, hogy Luna nem akar kockáztatni, de ölbe tett kézzel várni azt, amiről tudod, hogy úgy is eljön… idegőrlő.
Napok óta úton vagyok. Nem tudom, hogy mennyire hiányolnak, de nem is foglakoztat a dolog. Régebben is megesett, hogy a bátyámmal napokra eltűntünk a vadonban. Néha csak vadásztunk, néha pedig kísértettük a sorsot, hogy meddig bírunk életben maradni az ellenség területén. Én most csak azért vagyok itt, mert másra veszélyt jelentenék.
Megbújok az egyik fatörzs mögött, mikor léptekre leszek figyelmes. Nem mozdulok a helyemről, megvárom míg a hang forrása közelebb ér, hogy magam is láthassam. Egy nőt látok azonban csak. Grimaszolva rázom meg a fejemet, és tovább várok. Nem lehet, hogy csak egyedül van. Ahogy telnek a percek, viszont egyre inkább ez az, ami bizonyosnak látszik. Ha ez csapda… nos, csak egyféleképpen jöhetek rá, igaz? – Micsoda véletlen! – léptem elő a fa mögül, mosolyogva pillantva a nőre. Talán úgy tíz méter lehetett köztünk. – Merre vannak a társaid? – kérdeztem, miközben megtöröltem a kézfejemmel az arcom. Koszos, és véres is voltam, talán így kicsit bizalomgerjesztőbb látványt nyújtok majd. A kezemet a fejszém nyele mellett tartottam, de egyelőre nem tettem még semmiféle támadómozdulatot.

Korán keltem.
Másfél óra hajnali edzés után végiglátogattam azokat, akiknél dolgom volt. Két kötés csere, három enyhébb zúzódás és vágás ellátása és öt gyerek ágyba dugása enyhe meghűlés miatt. Az ilyesmit jobb csírájában elfojtani, mielőtt elburjánzik a törzsben.
Átválogattam a készleteimet, és mint utóbb kiderült, szükségem van egy pár dologra. Rénszarvaszuzmót, fenyőmagot még a környéken könnyen találok, de bizonyos gombákhoz, növényekhez mélyebbre kell menni az erődben.
Általában jönne velem valaki egy ilyen túrára, főleg a történtek után, de már több, mint két hete edzem, és azt mondogatom magamnak, hogy ha nem tesztelem le magam élőben, sosem fogom tudni, hogy mikor vagyok készen arra, hogy Theron után induljak. Ráadásul a saját démonaimat, félelmeimet kell először leküzdenem, anélkül tényleg semmi esélye a sikernek.
Derekamról kis, főleg üres zsákocskák lógnak, övemben két féle kés, de egyet folyamatosan a kezemben tartva indulok útnak a reggeli elfogyasztása után. Bőségesen étkeztem, hogy estig ne is éhezzem meg. Bár ha találok valami növényt, amiről tudom, hogy ehető, akkor útközben az erdő is sok táplálékot rejteget.
Majdnem félnapos gyalogút, de nem viszek lovat. Egyészt, akkor az értelmetlen vitába kellene keverednem, hogy vigyek magammal még embert, másrészt a hátam sokkal védetlenebb lenne. Így igaz, hogy lassan haladok, de bármikor le tudom vetni magam a földre, ha meghallok egy nyilvesszőt a levegőben vagy akármilyen gyanús zajt. A ló csak hátráltatna, megnehezítené azt is, hogy közelharcba kerüljek bárkivel. Akármennyire akarok bizonyítani magamnak, ezt azért mégis elkerülném. Muszáj figyelmeztetnem magam az igazi okára a kis kirándulásomnak.
Akárhányszor állok meg, hogy vágjak egy kis gombát, vagy fakérget, a figyelmem nem lankad egy pillanatra sem.