Tudom, hogy Démon nem örül a látogatónak, de sajnos el kell fogadnia, hogy a gazdája egy fontos személy, s megesik, hogy hirtelen szükség van rá. Persze, azért megígérem neki, hogy később elmegyünk vadászni, ami azt jelenti, hogy akár az éjszaka közepén is szívesen elmegyek vele. Yepa áll előttem, mikor kinyitom az ajtót és reflexszerűen egyből arra gondolok, hogy valami baj történhetett, hiszen ő a gyógyítónk és... És bármikor megtörténhet valami baleset, erre fel vagyok készülve. Ám elég gyorsan kiderül, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, ami megnyugtat. Még csak pár napja érkeztem vissza, nem sikerült még igazán kipihennem a hosszú utat, hiszen Authril oktatására kellett több időt szentelnem, meg arra, hogy megfigyeljem a mozgását, aminek segítségével rájöhettem, hogy tényleg teljesítette-e a feladatokat, amiket adtam neki. Egy szó nélkül nyugtázhatom, hogy eddig nem okozott csalódást, s remélem, ez a későbbiekben is így marad. Beinvitálok Yepat a házamba, Démon felé pillantok, aki közben lefeküdt, s valószínűleg beletörődött abba, hogy várnia kell rám. Miközben becsukom az ajtót figyelek a gyógyító mondandójára. Összehúzom a szemöldököm, mikor meghallom a "van valami fontosabb dolgod" szavakat, bár ő ezt vélhetően nem látja, hiszen nem állunk egymással szemben. Mégis mire céloz ezzel? Ha így lenne, akkor vélhetően nem talál itt, vagy már az elején megmondtam volna, hogy nem igazán alkalmas az időpont. De szerencsére nem kell harapófogóval kihúznom belőle, hogy miért van itt valójában. Amint becsukódik az ajtó, beleugrik a mély vízbe végre és kimondja, hogy egy szívességet szeretne kérni. - Folytasd, miről lenne szó? - fordulok felé érdeklődve. Nem tudom, mire lehet szüksége, mit akarhat kérni tőlem. Lehet, hogy valami gyógynövényre gondol, ami olyan helyen van, ahova a gyűjtögetők nem mennek el? Ugyan már, ez elég nagy hülyeségnek hangzik, biztos nem ilyesmire gondol... Azonban az, ahogy belekezd a válaszba, nem túl kedvezően hat. Ismét kertel, mintha félne elmondani azt, amit szeretne, pedig nem szándékozom bántani őt. Tisztában vagyok vele, hogy mit gondolnak rólam páran, hogy az nem normális, amit én harctéren művelek, vagy éppen az, ahogy egy-egy kihallgatást levezénylek, de el kell fogadniuk, hogy erre van szükségünk. Nem csak Elsának van szüksége ilyen emberekre, hanem a klánunknak is, ha azt szeretnénk, hogy a királynőnk elérhesse a céljait. Nincs idő megbánásra vagy hezitálásra, aki mégis másképp látja, az ne akarjon harcos lenni. De szerencsémre Yepa nem szándékozik tovább kertelni és végre a lényegre tér. Kérése ugyan meglep, de még a szempillám rendülése sem mutatja ennek jelét, ugyanolyan semlegesen tekintek rá most, mint eddig. - Furcsa kérés, ezt bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen ambícióid vannak. Megtisztelő, hogy rám gondoltál, viszont ahhoz, hogy elkezdjelek tanítani, tudnom kell ezt-azt és tisztáznunk kell néhány dolgot, rendben? - közben testsúlyomat folyamatosan egyik lábamról a másikra helyezem át. Ha a gyógyító rábólint a feltételeimre, akkor folytatom is tovább. - A legfontosabb kérdés talán az, hogy honnan jött ez a hirtelen ötlet számodra? Miért éppen most szeretnél kiképzést kérni, s eddig miért nem tetted még meg? - egyelőre ennyi kérdés azt hiszem, elegendő számára, így hagyok neki még időt is, hogy átgondolhassa a válaszadást.
Kétszer megfordul a fejemben, hogy jobb lenne visszafordulni, miközben Sethen háza felé igyekeztem, aztán még itt is kétszer, mielőtt az ajtó megállíthatatlanul kifelé nem lendülne, hogy szemtől szembe találjam magam a harcossal. Még akár most is mondhatnék valamit, akármit, ami nem hangzana olyan bugyután, mint az eredeti indok, amiért itt vagyok. De ennyire szerencsétlen nem lehetek. - Nem történt semmi... rossz. - nyugtatom meg, mielőtt szívrohamot okoznék, majd egy bólintással elfogadom a beinvitálását. - Nem is igazán akarlak zavarni. Ha volt valami fontosabb dolgod... Nem fejezem be, mert rájövök, hogy gyakorlatilag magam ellen beszélek. Nem tudom, miért. Udvariasság? Félsz? Nem akarok félni, pont ezért vagyok itt. És nem is fogok, egyszerűen a talpamra kell állnom és kiböknöm. - Kérni szeretnék valamit. - ismerem be, miután az ajtó bezárult mögöttünk. Nem akarom, hogy bárki más fültanuja legyen ennek. Nem tudom, hogy a törzs egésze hogy fogadná a terveimet. Nem kerülöm a pillantását, inkább próbálom felmérni, hogy hogyan is érinti ez a dolog, de sejtésem szerint erre még senki nem bólintana rá csak úgy vaktában, részletek nélkül, úgyhogy többel kell szolgálnom. - Tudom, hogy ez egy fura kérés és valószínűleg kisebb gondod is nagyobb... - kezdek bele, közben nyelve egyet. - ... de te vagy a törzs egyik legjobb harcosa. Lenne rá kapacitásod, hogy egy olyan reménytelen esetből is, mint én, formálj valamit? Na, tessék itt van. Furán jött ki, a fejemben sokszor elpróbáltam pedig, de egyik sem volt ilyen béna, de így is itt van, kimondtam. Lelkileg megpróbálok felkészülni rá, hogy kiröhög, vagy még több információt akar belőlem kiszedni. Mondjuk, hogy miért is kérem erre pont most, pont így. Ha nem is volt titok, ami köztem és Theron között elkezdett kialakulni, talán nem is volt általánosan tudott és elfogadott dolog. Talán bele kell mennem a magyarázatba. Csak remélni tudom, hogy megérti és hogy segít nekem valahogy.
Elsa elküldött megfigyelni az égieket, s erről az utamról csak pár napja tértem vissza. Sokáig voltam távol, hiszen az egyiküket még foglyul is ejtettem, s kihallgattam. Azonban várakozásaimmal ellentétben nem tudott semmi említésre méltót, csak egy gyerek volt, olyan mint a többi, akivel a Földre érkezett. Nem tudtam meg többet, csak a szabályaikat és az értékrendjüket, amivel nem megyünk semmire. A fegyvereikkel sem tudom, hogyan vehetnénk fel a versenyt, hiszen az a lány, Hannah nem volt túlságosan jártas e téren. És nem azt mondom, hogy haszontalan lett volna a beszélgetésünk, csupán azt, hogy nem azokat az információkat sikerült megtudom, amiket szerettem volna. Visszatérésem óta már történt egy s más. Authril szépen fejlődött, míg távol voltam, úgy vélem, nem lazsált az edzéseket illetően és megcsinált mindent, amit előírtam számára. Ha ilyen tempóban haladunk, akkor hamarosan új szintre léphetünk a képzését illetően, de mindez csak rajta múlik, én minden tőlem telhetőt megteszek, de ahhoz, hogy olyan harcos váljék belőle, mint én, még hosszú az út számára. A pihenés sosem volt erősségem, mindig is jobban szerettem inkább eljárni meditálni a hegyekbe, hogy kitisztuljon az agyam. Mondjuk, ehhez biztos annak is köze van, hogy az apám nem igazán hagyott pihenni, mindig talált nekem feladatot, hogy jobb legyek, s pont annyit aludhattam, amennyi alvásra a szervezetemnek szüksége volt. Ez a fajta életmód megmaradt számomra, már hozzászoktam. Haza érkezésem óta már elmentem egy napra a hegyekbe, de nem maradhattam sokáig távol, hiszen Authrilnak így is sokáig kellett nélkülem folytatnia az edzéseit. Miatta maradtam ma is bent a városban, s nemrég értem csak vissza a kunyhómba. Démon szeme felcsillant, mikor meglátott, s egyből nekem ugrott, hogy elkezdje nyalogatni az arcomat. Talán ő az egyetlen, aki mindig képes mosolyt csalni az arcomra, most is így reagálok arra, amit csinál. - Hé, hé, nyugi, ez csiklandoz ám - szólalok meg, mire ő leszakad rólam és farok csóválva, lihegve, de csillogó szemekkel néz rám. Ez az a nézés, aminek sosem lehet ellenállni. - Na jó, elmehetünk vadászni, ha szeretnéd - erre a szóra pedig ismét elkezd nyalogatni. Tudtam én, hogy erre van szüksége, s biztos vagyok benne, hogy nekem is jól esik majd egy újabb kiruccanás. Ekkor hallom meg, hogy valaki kopogtat az ajtón és a nevemet mondja. Démon szomorúan pillant rám. - Figyelj, ha mást nem, akkor este még elmehetünk - kacsintok rá farkasomra, majd elindulok, hogy ajtót nyissak. Meglepetésemre a gyógyítónk áll az ajtó előtt. - Yepa? Történt valami? Miben segíthetek, esetleg bejönnél? - érdeklődöm, s elállok az ajtóból, hogy bejöhessen, ha úgy határoz. Talán valami baj van, hogy megkeresett, esetleg meg akar vizsgálni, hogy jól vagyok-e? Ugyan már, majd pont én sérülök le?...
Attól függetlenül, hogy a törzs egyetlen gyógyítója vagyok, sose vágytam különös bánásmódra. Sosem éreztem magam többnek, mint akárki más, nem gondoltam, hogy jobb vagy értékesebb holmik vagy bánásmód illetne. Ennek ellenére mindig tisztelet övezett. A mai napig viszont soha nem szorultam rá, hogy kérnem kelljen bármit is. Most viszont a klánunk egyik legjobb harcosának otthonához tartok, hogy szívességet kérjek tőle. Hetek óta küzdök, hogy az állóképességemet jobbá tegyem, korán kelek, későn fekszem, minden szabad pillanatomban erősítő gyakorlatokat végzek. De harcolni egyedül nem tanulhatok meg. Még ha a késsel könnyen és ügyesen bánok is, ha valaki tapasztalt esne nekem, semmi esélyem nem lenne. Pedig szükségem van a kiképzésre, amit sosem kaptam meg. Szükségem van rá, hogy Theron után mehessek és kiszabadítsam. Attól félek, hogy ha hivatalos segítséget kérek, akkor be kell ismernem, mit tervezek és le akarnak róla beszélni. De sejtelmük sincs róla, hogy ebben az esetben még a segítségük nélkül is elmennék. Valószínűleg a vesztembe, de akkor is Theron lesz a végzetem. Ő feláldozta magát azért, hogy megmentsen, a minimum az, ha én is ezt teszem. Optimális esetben mindketten élve kerülünk ki belőle, de még meghalni is jobb, mint a tudat, hogy semmit nem tehetek. Megérkezem a harcos nő otthonának bejáratához. Mély levegőt veszek, mielőtt kopognék. - Sethen, itthon vagy? - kérdezem emelt hangon. Könnyen lehet, hogy a városban sincs. Úgy tudom, gyakran eltűnik akár napokra is a hegyekbe, ha az ügyei nem tartják itt. Már majdnem meggyőzöm magam, hogy fölöslegesen álldogálok itt. Abban sem vagyok már biztos, hogy jó ötlet volt-e. Nem akarom, hogy vicc és pletyka tárgyává válljak a közeljövőben. Pedig azt biztosan sokan nevetségesnek találhatják, hogy én harcos akarok lenni.
Kezdőlap 
by 
|| 