Sethen

Sosem voltam beszédes típus, hiszen nem volt alkalmam másokkal társalogni. Egyedüli gyermek voltam a családban és az apámtól elvárták szinte, hogy akár lánya, akár fia van, abból harcos legyen, hiszen ő volt a klán legjobbja. Mindig edzenem kellett, sosem lazsálhattam, s ez az alakomon is meglátszik. Nem vagyok sem kövér, sem pálcika vékony, izmos vagyok, de nem túlságosan, s emellett még formás is vagyok - elméletileg. Persze, számomra nem a külső a legfontosabb, természetesen törődöm magammal, de csak pont annyira, amennyire kell. Például sosem látsz kihúzott szemek nélkül. Oh nem, az már mondhatni a védjegyemmé vált, hogy fekete kontúr van szürke szemeim körül. Igen, szürkék a szemeim, mint az esős égbolt. Jöjjek még ilyen szép hasonlatokkal? Mondjuk, mit szólnál ahhoz, ha azt mondom, hogy hajam oly sötét, mint a fák törzse? Oké, ez már nagyon erőltetettre sikeredett, de meg ne nyikkanj, mert neked annyi! Szóval igen, sötétbarna hajam van, mely bármennyire is meglepő, de természetesen ilyen hullámos. Amúgy a hajamat gyakran fedi fehér harci festék, nem másért, csupán megfélemlítés céljából, akárcsak a kék arcfestés, mely a csatatéren szinte nélkülözhetetlen számomra. Térjünk csak vissza kicsit a fekete szemfestékre... Nálunk, a földieknél szokás ez az egész, nem mindenki használja, de sokan festik ki a szemüket. Én is úgy gondoltam, hogy csak egyszer kipróbálom, aztán megtetszett, magabiztosabbnak kezdtem érezni magam tőle, s mostanra csak ritkán látni anélkül. Amúgy meg nem szoktam mosolyogni, nem te jársz rosszkor rossz helyen, csupán nem áll hozzám oly közel a mosolygás, mint a legtöbb emberhez. Az apám szerint a boldogságtól elgyengülhet az ember, s talán pont emiatt nem mosolygok annyit. A ruhatáram viszonylag változatosnak mondható, bár a legtöbb ruhadarabom bőrből és szőrmékből készült, mégis más az összes, nincs két egyforma köztük, de mindegyikben van egy közös jellemző, mégpedig az, hogy könnyen és fürgén tudjak mozogni bennük. Van köztük nadrág és szoknya, mellény és kabát, bakancs és csizma. Továbbá még van egy lovam is, Szellem, aki hófehér, akár egy kísértet és mindenhova az ő hátán érkezek. Nem kell nekem másik ló, amíg ő itt van, hiszen oly régóta mellettem van már.
Talán azt hiszed rólam, hogy nem vagyok barátságos, mert sosem látsz mosolyogni, de elárulok valamit: rosszul gondolod. Attól még, hogy a szám sarka csak néha görbül fölfelé, nem vagyok egy vadállat, aki egyből széttép, amint meglát... Nem, természetesen a csatatéren más törvények uralkodnak, de általában a gondolkozz és utána cselekedj szabály alapján döntök. Nem megyek fejjel a falnak, hiszen nem vagyok üresfejű, az apám nem csak edzeni, harcolni tanított, az éleslátást, a tudást is neki köszönhetem. Nem hiába választottak meg elöljárónak, átlátom a dolgokat, logikusan felvázolom a lehetőségeket és csak a legjobbakkal állok a klánvezető elé. Szabadidőmben sok időmet töltöm túrázással vagy lovaglással. Néha muszáj elszakadnom a körülöttem lévőktől, hogy kitisztuljon az agyam, ilyenkor bármilyen furcsa is, de meditálni szoktam. Igen, ezt sokan nem nézik ki belőlem, pedig igaz. Néha az embernek szüksége van arra, hogy felmenjen a hegyre és ne is figyeljen másra, csak a szél és a madarak hangjára.Jól van, inkább bemutatom neked azt a nőt, akivel valószínűleg találkozni fogsz. Nem beszélek mellé, megválogatom a szavaimat. A nézésemtől sokakat kiráz a hideg, mert semmi sem olvasható le az arcomról. Kitartó vagyok és szókimondó, ha valamivel nem értek egyet, azt kimondom hangosan, hadd gondolkozzon el az illető jobban a dolgokon. Hűséges vagyok a klánvezetőmhöz Elsahoz, s büszke vagyok rá, hogy pár évvel ezelőtt kiállt magáért. Egészen addig oly sokan néztek rám rossz szemmel, hogy apám harcosnak nevelt, még az akkori vezetőnk is, pedig ő adott rá engedélyt. Azonban, mióta Elsa az Ice Queen, minden megváltozott, s én ezért hálás vagyok neki.

Démon nyugodtan fekszik mellettem, a hátát simogatom, a bundája puha. Néha rám emeli tekintetét, ha olyan kedve van, de amúgy a tábortüzet nézi. Démon egy farkas, ami a klánunkban egy viszonylag gyakori állat, sokaknak van házi farkasa. Néhányaknak csak azért, hogy védje az otthonukat, másiknak azért, hogy elkísérje őket vadászni. Démon véletlen került hozzám. Meditálni voltam az egyik közeli hegyen, s visszafelé jövet egy szürke mozgó gombócra lettem figyelmes a hóban. Odamentem, hogy közelebbről megnézzem, mi az, s ő volt ott, még kicsi volt. Láttam körülötte nyomokat a hóban, de nem vezetek túl messzire, valószínűleg az előző esti havazásban keveredett el a családjától. Gondoltam, talán még jól is jöhet néha ha van egy farkasom, így hazavittem, azóta pedig Démon felnőtt és mindenhova velem tart, ha csak nem mondom neki, hogy maradjon.
Este van, a tábortűz fénye megvilágítja az arcokat, mindenki kellemesen társalog. Van aki a ma elejtett vadakról tart beszámolót, néhányan a közeli hegyen történt lavináról beszélgetnek. Férfiak és nők, felnőttek és gyerekek. Mára már mindenki megszokta az ilyen éjszakákat. Emlékszem, milyen volt Elsa előtt. A férfiak és a nők csak otthon ültek együtt, a nők nem vehettek részt a klán fontosabb döntéseiben, elnyomásban éltek. Én sem lettem volna kivétel, ha van fiútestvérem, de a családban én voltam az egyetlen gyerek. Hat éves múltam, mikor az apám engedélyt kért a klánvezetőtől, hogy kitaníthasson harcosnak, s mivel ő volt a legjobb, így egyértelmű volt, hogy a válasz csakis igen lehet, mert a vér felülírja a dolgokat. Megállás nélkül edzettünk, nem csak apa, de én is beakartam bizonyítani, hogy képes vagyok rá, s nem hiába vagyok az ő lánya. Beismerem, nem volt könnyű, rengeteg kék-zöld folt és karcolás borította a testemet. A nap végére már gyakran alig bírtam megállni a lábamon a kimerültségtől, s apa képes volt még olyankor plusz feladatokat adni nekem vacsora előtt. Anya nem szólt semmit, ellátta az esetleges sérüléseimet, de nem állt le veszekedni apával, mert túlságosan is szerette, s bízott a döntéseiben.
Tíz évesen már nagyszerű kardforgató voltam. A klánvezető is meglepődött, hogy mennyi, nálam idősebb újoncot győztem le gyakorlás közben. Nem hiába, az apám jó munkát végzett, s ennek két évvel később megvolt a gyümölcse, mikor először mehettem ki a csatatérre. Féltem, de izgultam is, nem akartam csalódást okozni, azt akartam, hogy büszke legyen rám, s így is lett. Taroltam a csatatéren, nem tudom, hány embert öltem meg, mert apám arra tanított, hogy sose számoljam az elején, hanem kapcsoljak ki, vonatkoztassak el minden mástól és csak az ösztöneimre hallgassak. "Legyen tiszta az elmét, ne kételkedj önmagadban!" Mondogatta. Emlékszem, hogy egy nap felvitt a közeli hegyre, elmondta, hogy gyakran jár oda meditálni, s nekem is ezt tanácsolta. Igen, az edzéstervbe beiktatta a meditálást is, az nem a test, hanem az elme játszmája volt. Tehát a csatatéren is követtem a tanácsát, s az ösztöneimre hallgattam, tudtam, hogy vagy én ölök meg másokat vagy engem ölnek meg, ez a harc lényege, s én nem akartam meghalni. Az a nap volt a kiképzésem vége, hiszen túléltem a csatát, s az apám büszkébb volt rám, mint akármelyik szülő a gyermekére. Hivatalosan is harcossá váltam, boldognak kellett volna lennem, de nem voltam az, bűntudatom volt, hogy mindezért meg kellett ölnöm másokat. Nem szóltam sem apának sem anyának, csak a következő napok nagy részét a hegyen meditálva töltöttem. Azoknak az embereknek is volt családjuk... Lehet, de ha én nem végzek velük, akkor ők ölnek meg, nem volt más választásom. A meditáció segített, kiürítette az elmémet, eltüntette a rossz gondolatokat, mára pedig már megtanultam együtt élni a tudattal, hogy vért ontok.
Nem régiben megválasztottak elöljárónak, ami hatalmas megtiszteltetés és egyben felelősséggel is jár, eddig azonban semmi okot nem adtam királynőnknek, hogy kételkedjen bennem, s későbbiekben sem tervezem megszegni a neki fogadott hűségemet, mert tartozok neki. Neki köszönhetem, hogy végre nem én vagyok az egyedüli nő a harcosok között és a többiek irántam tanúsított tisztelete is csak azután jöhetett létre, hogy ő lett a klánvezetőnk.