Authril

Apró, vékony, gyenge. Rápillantasz, és ezt látod. Egy gyermek. De mindenki volt gyermek, akkor senki sem volt égimeszelő, senki sem emelgetett a saját súlya háromszorosát, senki sem volt olyan, mint felnőtt éne. Mégis mit látsz? Azt, amit már lejegyeztem. És hogy még csak egy kislány. Kicsit mintha elmaradt volna korabeli társaitól, magasságát illetően, a korabeliek fél fejjel, ha nem többel magasodnak fölé. Testalkata valóban vékonyka, „gizda”, ha így szeretnéd nevezni, fölös dekákat nem vélsz felfedezni rajta. Vékonyka karjai erősebbek, mint amelynek teremtődtek, de még mindig egy vastagabb faággal versenyeznek. Többet bír, mint amit mutat, és azon van, hogy még többre emelje. Lábai sem térnek el a fenti átlagtól, piszkafa végtagjaiban azonban akad tartalak, kiválóan fut, képes a hosszú gyalogtúrára, és ha ki is sebesedik, nemigen siránkozik miatta.
Sokszor nézik fiúnak, mellkasán igencsak apró domborulatként mutatkozik női jellegzetessége, és egy picivel nagyobb felsőruházatban tökéletesen el is tűnik, így kénytelen szóval hangoztatni, mely tábort erősíti. Arca nem épp a bájos kislányokéra hajaz, de nem is egy durva vademberére. Kicsit szélesebb orra, hatalmas szemei, és apró ajkak pihennek arcán, mely kerekdeden ovális formát öltött, itt-ott erősebb vonulattal. Erre mondanák azt, hogy tiszta apja. És valóban.  
Nemigen foglalkozik öltözékével, elfogadja, és kifejezetten örvend annak, ha koszos, hisz akkor nem kell féltenie. Hallott történeteket arról, amikor a lányok még igencsak másként mutattak, de mindegyiken csak nevetni tudott, és örül, hogy nem abba a korba született. Haját saját magának metszette le pengével, mikor eldöntötte, hogy mely jövőt szeretné magának, így kóctengere rendezetlenül ül feje tetején.

Amilyen védtelennek tűnik, olyannyira hatalmas, és erős odabent. Kicsi a bors effektus, tipikusan. Sosem fogta vissza a véleményét, amint jelentkezett nála az önálló gondolkodás. Eleinte gyermeki bájnak, mókásnak, manapság pedig kissé idegőrlőnek vélik. Rettentő szabad-szájú jelenség, mindenről alkot véleményt, sokszor pedig szereti a másikak határait súrolni. Persze, nem egy elviselhetetlen személlyel van dolgod, csupán olyannal, akit nehezebben lehet kezelni, és kordában tartani, mint az átlagot. Kinézete, és jelleme is hasonlít itt-ott egy fiúéhoz, hisz könnyedebben mozog úgy, ezt persze kinőheti, hisz sok ideje van rá, nem tudni mi válik végül belőle. Az biztos, hogy nem egy finom teremtés. De az is a cél.
Természete nem áll meg azonban a vad jellemnél. Rettentően kitartó, és eltökélt lány, aki kitűzte maga elé a célt, és nem hagyja veszni. Ha kell órákig fél-lábon áll, vagy épp lilára vereti a karjait gyakorlás közben. Nem szokása nyafogni, beletörődő, csendes az esetek többségében. A gyermeki kíváncsiság még él benne, és a fogához való dolgokra különösen érzékeny, befogadó. Ügyel arra, hogy sose kérdezzen túl sokat, legtöbbször pedig csak csendben megfigyel. Koraérett, egy kissé, és bonyolult. Néha rátör a türelmetlenség, amely meggondolatlan dolgokra készteti, ha nem figyel oda, vagy figyel rá valaki. Heves, indulatos, kapkodó vonások bújnak meg benne, és kezdenek fejlődni, ahogy egyre jobban arra az útra lép, amely adatott neki. Kezelhető, de ott van, és ott is marad. Van annyi esze, hogy hallgat az idősebbre, tapasztaltabbra, de néha túlságosan befolyásolják érzelmei.
Egy értelmes, kitartó fiatal, aki nem akart az átlagos életbe bonyolódni, aki mert álmodni, és akinél úgy hozta a sors, hogy több lehet. Azt, hogy eléri-e nem tudja, nem mer nagyon előre gondolkodni, de kitartó, és valahol tudja, hogy eléri azt, amit akar.

Ha most teljesen csupasz lenne, akkor sem érzékelné a csípős levegőt, amely körbeöleli őt, körülveszi, és átjárja tagjait. Apró izzadságcseppek gyöngyöznek homlokán, kusza, egyenetlen tincsei közül pár a homlokára tapadt a nagy igyekezetben. Lábai már sajognak, de nem parancsol magának pihenőt, igaz, a kezdeti rohanásból ugyan már csak szapora léptek maradtak, de ez is tökéletes tempó számára, nem akarja teljesen kifárasztani magát. Léptei hangtalanok, mint valami lopakodó vadé, de talán ez inkább annak a számlájára írható, hogy tömege nem elég a nagy zajkeltéshez. Valamihez csak jól jön, hogy az ember kisebb, mint az átlag, és ezt jól tudja. Reméli, máskor sem lesz másképp, és a hasznára válhat. Azonban most nemigen törődik azzal, mi lesz vele később.
Íriszei a fák sűrűjét kutatják, hol pedig maga mögé leseget, mintha meg szeretne bizonyosodni arról, hogy nem követik őt. Ez persze abszurd lenne, hiszen ő maga volt a követő, és óvatosan, és okosan tette. Nem ez lett volna a feladata, azonban valószínűleg erre mondanák azt, hogy a vére nem hagyta másképp. Neki tanulnia kellett volna, ahogy a korabeli lányoknak és fiúknak. Nem szerette, nem szerette az ücsörgést, és valami vénebb okoskodását, mely növényt kell leszaggatni láz esetén, vagy épp azt, hogyan válik majd belőle valaki. A két nyelvvel sem szeretett bajlódni, gyorsabban tanulta kicsivel, mint a többi, és hátráltatva érezte magát, mintha valahova sietne. Pedig nem, egyszerűen ő csak ilyen. Ronda írásképpel, felvágott nyelvvel, kukacokkal a fenekében, amiken nem bír megülni – mondta ezt neki a tanító, ha fészkelődött. És sokszor tette. De most nincs mögötte tanító, sem diák. Senki. A hely minden pontja önmaga másolata, így nehezen igazodik ki rajta, nem akar elkeveredni, így csak a visszaútra koncentrál. Mit is keres azonban egy ilyen apróság a nagy vadonban? Hascsikarásra, fájdalmakra panaszkodott, hogy ne kelljen tanulnia. Nehezen, de engedték, hogy ma maradjon, pihenjen, és kúrálja magát, azonban szó sem volt ilyenről. Nem ez az első eset, de az okok mindig mások. Pihenés helyett inkább bújt meg, és figyelte a gyakorlatozó harcosokat, néha pár fiatalabbat utána rávett, hogy gyakoroljon vele, vagy csak hagyta, hogy nézze, miközben bemutat neki pár trükköt. Páran, úgy véli, fiúnak hiszik, és ez a legjobb, nem kezelik másképp, nem kezeik gyengébbnek. Igaz, manapság már a nők is felvehetik a fegyvert, azonban sokan még mindig úgy gondolják, ez nem az ő dolguk, és egy apró lánykának pedig végleg nem.
Ma azonban nem leselkedett, és nem is harcra vágyott. Kivárt, csendben, türelmesen, és egy csapat vadász után indult, hogy meglesse, mit ejtenek el. A véletlen műve volt az egész, inkább amolyan hirtelen jött ötlet, semmi több. Azonban a vadászok gyorsabbak voltak, ő pedig lemaradt. Csak pár, apróbb vadat látott, és próbált a nyomukba eredni, de hozzájuk túl hangos, és ügyetlen volt, egy apró madárkát sikerült csak ujjai közé zárni, akit el is engedett végül, első zsákmánynak azonban tökéletes. Nem akar vadász lenni, de a tudat, hogy az ő ügyességén múlt, elégedettséggel töltötte el. Közben viszont el is keveredett kicsit, így a vadászok kilesése helyett a visszatérés számított a legfontosabbnak számára. Már egy ideje kevereg, így nem tudni, keresik-e már. Ha igen, biztosan kap egy adagot a fejére, vagy még nagyobbat. Üsse kavics. Kitér balra, nagy fa, valami karcolat a kéregben. Jó helyen jár, megnyugszik, és kifújja magát, lépteit azonban nem lassítja. Egy idő után már a tipikus zajokat is kiszúrja, így nem kétséges, hogy jó irányba halad. Vajon a vadászok visszaértek már? Ők ügyesebben tájékozódásban, biztosan. Kivéve, ha a vad nehezen adja magát. Majd meglátja, és amint beér, kilépve a sűrűből, már kutatni is kezd a tekintetével.  Jele nincs, azonban bambulásának akad, mert mire észreveszi, máris ütközik valakivel. Megtorpanva csusszan hátra, bámul fel rá, és nem érti a férfi mordulását. Egy harcos. Tekintetét ne szakítja le róla, ajkai azonban szétnyílnak.
- Bocsáss meg.. – azzal már halad is tovább. Talán azt mondta, ne légy láb alatt. Talán semmit. Immáron lassú léptekkel halad végig, magára aggatva pár tekintetet. Aztán magát a tanítóét is. Próbál úgy tenni, mint aki nem vette észre, de a másik igenis, és útját állja.
- Máris jobban lennél? Vagy a kis túra segített benne? – ha lebukni nem is, kiszúrni kiszúrták, hogy nincs a közelben. Apró, bátortalan mosoly, bűnbánó tekintet. Azonban érezni nem érzi.
- Igen, sokat is. – bólintott hozzá, de ez nem győzte meg a másikat, és nem is javított a helyzetén. Karon ragadta, és húzni kezdte a végzete felé. Fejmosás, egy hosszú beszéd, és panasz a feljebbvalónak, hogy nem bír vele. De ez van, ha az ember más, mint a többi.