Odette Montgomery ~ The little survivor

Elveszteni valakit sose könnyű és úgy élni, hogy senkik sincs borzalmas, de nekem mindkettőből kijutott, szóval kissé megtört lélek vagyok. Sokszor érzem úgy, hogy egyedül vagyok, hogy senkim sincs, senkire sem számíthatok, csakis magamra. Mielőtt börtönbe kerültem volna boldog voltam, imádtam élni, de... minden megváltozott. Elég volt egy nap, elég volt egy óra, hogy minden összedőljön és teljesen megváltozzak, mintha azóta nem lennék önmagam, sőt.. azóta senkinek érzem magam. Nem vagyok dinamikus egyéniség, nem vagyok vezető típus, de azt nem mondom, hogy nem vagyok lobbanékony, nekem is vannak indulataim, mint minden másik embernek. Képes vagyok harcolni a legkisebb dologért is, ha pedig életekről van szó, akkor foggal-körömmel küzdök mások életéért. Számomra igenis fontos, hogy megvédjek és megmentsek másokat, nagyra becsülöm az emberi életet és megvetem, amit az Arkon csinálnak. Hogyan lehet valaki képes arra, hogy embereket lökjön ki az űrbe?
Nem szeretek magamról beszélni, nem szeretek beszélgetni, valahogy nehezen megy és szégyellem magam, szégyellem magam a múltban elkövetett tetteim miatt, mindenki gúnyolódott rajtam és a közgúny célja lettem, én voltam Dr. Barbie, ki megölte a szüleit, a szánalmas lány, akit mindenki megvet és megaláz.. A börtönben senki nem látogatott meg, egyetlen barátom sem, még az utolsó élő rokonom a nagynéném sem. Magamba fordultam, bezártam a szívem és vártam a napot, mikor betöltöm a 18 életévem és kilöknek az űrbe.. De nem ez történt, nem töltöttem sok időt a börtönben, hanem kiválasztott lettem a 100 tagja, amit nem értettem. Miért nem löktek ki idő előtt az űrbe? A sugárzó és a fertőző földön szörnyebb halál vár majd ránk, nem? - gondoltam ezt akkor, de minden megváltozott. Emberek közt voltam, velem egyidős emberek közt, akik már elfelejtették, hogy mit tettem, elfelejtették a múltam és új lappal kezdhettem, kaptam egy esélyt, hogy megbocsássak magamnak.
Elkezdtem megnyílni, beszélgetni másokkal és értékeltem magam, nem éreztem magam tovább senkinek. Megmentettek azzal, hogy a 100 tagja lettem és megismerhettem ezeket az embereket. Tisztelem Clarket és felnézek rá, egy tökéletes vezér, de ott van Bellamy is, rá is éppúgy felnézek, csak néha képes rossz döntéseket hozni. Senki sem tökéletes és senkit sem lehet elítélni, ha tudnák az én múltamat, akkor.. akkor.. nem is tudom, szerintem nem érdemelnék bocsánatot azért.
Összegezve magam: kedves vagyok, segítőkész, bátor, lobbanékony, okos, gyorsan tanuló, képzett "orvos", de az Arkon nem engedélyezték, hogy idő előtt letehessem a vizsgát, engedékeny, azonban általában -majdnem mindig- csendes és visszahúzódó vagyok. Sok minden történt, nem is tudom magam teljes mértékben bemutatni, hisz minden ember képes változni és olykor, ha olyan helyzetbe hozzák, akkor a szörnyűségekre is. Talán én is képes lennék elvenni egy földi életét, talán képes lennék megölni egy embert, ha annyira szenvedne és nem lenne esélye a felépülésre.. De még zárásképp anyukám utolsó szavait felidézném: "A lányomnak viseljék gondját, ne zárják börtönbe, ő lesz a következő főorvos, neki van a legtöbb tehetsége hozzá, kérlek titeket ne dobjátok be arra  helyre, ne kelljen meghalnia!" Szerintem kicsit túl sokra becsült.. igen, nagyon sok ember szerint tehetséges vagyok és tökéletes lettem volna orvosnak, de sose kérkedtem vele, sose éreztem magam többnek, mint a többi tanonc.


Hogyan is nézek ki? Az igazat megvallva nem nagyon törődöm ezzel. Nem tudok ódákat írni, hisz nagyon különleges ruhatáram, sőt szinte semmilyen sincs, ugyanazt a ruhát hordom, amit a többiek. Talán akkor voltam kicsivel csinosabb, mikor volt valamilyen rendezvény az Arkon, egyszer egy bálon nagyon is kiöltöztem és nem egy fiú jött oda hozzám táncolni, hanem három, de az igazat megvallva akkor sem érdekeltek annyira a fiúk, mint most. A természet göndör szőke hajjal áldott meg és jóval idősebbnek nézek ki, mint amennyi valójában vagyok. Az női átlagmagasságnál kicsit magasabb vagyok, pontosan 172 centiméter magas vagyok, legalábbis szerintem ez magasnak számít, nem? Szerintem mindössze ennyit szólnék a kinézetemről, hisz egyszer majd úgyis találkozunk és akkor megtudod mondani, hogy szerinted hogyan is nézek ki. De gondolom neked ennyi nem elég, te többet akarsz tudni mindenről, mondták már, hogy nagyon kis kíváncsi ember vagy? Lássuk csak, hogy mit tudok még neked regélni a kinézetemről.. hm.. lássuk csak, mondjuk annyit tudok mondani, hogy ha tehetném báli ruhákban járkálnék, mindig csinos lennék, mint egyszer az egyik bálon, akkor hercegnőnek öltöztem, de nincs mit tenni, azok az idők elmúltak, a szépség múlandó.Azonban van egy híres mondás is, attól még hogy valaki szép és csodálatos, nem biztos hogy nem rohad belülről. Szerencsére én se szép, se romlott lelkű sem vagyok.

Minden azon a napon kezdődött, minden azon a napon ment tönkre és én nem tehettem ellene semmit sem. Tudom, hogy most kell nektek egy gyorstalpaló az életemről, de.. igen, el is kezdem. Szóval egy szép napon megszülettem, mint minden Arki családnál én voltam az első és egyben utolsó gyermek is. Minden rendben volt, betartottam a törvényeket, nem lázadtam, nem csináltam törvénytelen dolgokat, kis minta gyerek voltam, akinek lennem kellett. Anyukám egy nagyon híres orvos volt, de sajnos mára mindenki elfelejtette, kitörölték a történelemből, mert megszegte a törvényt, de erről még nem mesélek.
Minden rendben volt, elkezdtem cseperedni és engem is ugyanaz érdekelt, ami anyukámat is, az embereken akartam segíteni, értük akartam élni. Elhatároztam, hogy orvos leszek, hogy híresebb leszek, mint anyu és túlnövök a nevén, nem fogok majd az árnyékában élni. Elkezdtem tanulni, szorgos voltam és tizenéves már felfigyeltek rám, mindenki mondta, hogy milyen ügyes és szorgalmas vagyok, persze engem nem érdekelt az elismerés, vagyis nem mindenkié, számomra anyukám véleménye számított. Nem mondott semmit, sose dicsért, csak néha megveregette a vállam és helyette mindig apu áradozott rólam, mindaddig, míg végül el nem jött a baleset napja, apu veséi kezdtek leállni. Anyu és én is tudtunk volna neki segíteni, de ő nem akarta, nem akarta vállalni a műtétet, ami pár évig még kitartott, de mikor tizenhat éves lettem, akkor az állapota elkezdett hirtelen romlani, míg végül műtétre szorult, muszáj volt, ha élni akart volna.. Anyu mindent elrendezett, engedélyt kapott a műtétre, azonban én nem mehettem volna vele, túl komplikált műtétnek ítélték és tanoncoknak nem lett volna ott a helye, de anyu bevitt és mehettem vele.
Nem felejtem el, mikor gondosan bemosakodtam vele és felkészültem a műtétre, voltam már pár műtéten, varrtam össze sebet, vettem le sérült anyajegyeket. Szerettem, jó volt az érzés, hogy másoknak segíthettem, de most más volt a helyzet, azonban mikor aput elaltattuk, akkor nem az én kezem remegett, akkor nem én izgultam.

Ránéztem anyura, idegesnek és feszültnek tűnt, pedig ő sose volt ideges, sose láttam még ilyennek ezelőtt. Talán félt, hogy mi lesz ha nem sikerül a műtét, de hát ilyen szóba sem jöhet, profi orvos és végzett már ilyen beavatkozást. Mikor felemelte a szikét még mindig remegett a keze, de én odamentem mellé, kezemet az örvére helyeztem és elmosolyodtam, mire ő is rám figyelt és elmosolyodott. - Minden rendben lesz anyu. - mondom neki, majd elindulok vele szembe, láthatóan megnyugszik és vesz egy mély lélegzetet, majd rám néz komolyan, mindig ilyen komoly volt műtét közben, ezek szerint teljesen készen áll. -Készen állsz kicsim, kezdhetjük? - válasz helyett csak bólintottam egyet és felkészültem, sikerülni fog minden és rendben lesz, nem lesz itt semmi gond és boldogan megyünk ki a műtőből hárman, apu mikor felébred majd egy hatalmas öleléssel vár és a felnőttek elismerik, hogy alkalmas vagyok arra, hogy orvos legyek, hogy befejezhessem a tanulmányaimat és levizsgázhassak.
Minden jól ment, az elején nem volt semmi gond, szépen feltártuk a sebet és készen álltunk volna kivenni az egyik vesét, hogy helyére egy új és jól működőt rakjunk be, azonban egy dologgal nem számoltunk, hogy... hogy.. az a veseleállás nem a cukorbetegsége miatt, hanem a rák miatt történt volna meg, mert a seb rákos volt, láttam már ilyet az oktató filmekben, melyet órákon néztünk, meg kellett tanulnunk megkülönböztetni a sebeket. Rengeteg vért vettek, mindent ezerszer megnéztek és én tudtam, tudtam, hogy nem ez a baj. Átnéztem már ezerszer a véreredményeket, minden tesztet lefuttattam már sokszor és gyanakodtam rá, majd mikor egyszer mikor ott volt apu és anyu, mondtam is nekik ezt, de.. a többi orvos kinevetett, azt mondták hogy buta vagyok és nem kéne beleszólnom ilyen dolgokba, mert csak egy kölyök vagyok. Anyu megállt, pár másodpercre lefagyva és üveges tekintettel nézte a rákos szervet, kezdte elveszíteni a nyugalmát, gyöngyözni kezdett a homloka.
- Igazad volt, mindvégig igazad volt.. - kezdte el szipogva, tudtam hogy most legszívesebben sírna, e nem omolhat össze, nem omolhat össze teljesen, muszáj befejeznie a műtétet. Ha ő nem tud nyugodt maradni, akkor nekem kell annak lennem, meg kell neki mutatnom, hogy még semmi sincs veszve.. - Ez most nem számít.. a műtét után részt vesz a megfelelő kezelésen és tovább élhet, meg kell próbálnunk. - mondom higgadtan, de az ő keze megremeg és felsért egy nagy eret.. A fenébe, hogy most ez is közbe jön.. Láthatólag rosszul van, nem tud mozdulni se és apu nagyon sok vért veszít. Tennünk kell valamit vagy itt és most elvérzik. Arrébb lököm anyut, intek az egyik segítőnek és azonnal oda is jön. - Három egységnyi EXACYLt adjon be, majd próbálja meg helyileg csökkenteni a vérzést, egy idő után csillapodni fog, addig a direkt nyomás segíthet. - osztom ki az utasítást és ő csak hitetlenkedve néz, nincs vesztegetni való időnk, azonnal cselekedni kell. Ameddig megérkezik az injekcióval, addig összecsípem az eret, majd mikor megérkezik és teszi amit mondtam, akkor veszek egy mély lélegzetet és ránézek anyura. Teljesen le van fagyva és csak néz ki magából.. Most tudta meg, hogy a férje úgyse-úgyse fog sokáig élni, de nem tesz semmit, nekem meg az apám, én nekem most is helytállnom.. Anyu kemény nő, de sose láttam ilyen.. ilyen.. gyengének.
- Hozz még vért, szükség lesz rá és... nem, NEM érdekel, hogy többet nem lehet hozni.. - most az volt a legfontosabb, hogy apu túlélje, hogy megmentsem és nem érdekelt, hogy milyen árat kell ezért fizetnem, fizetnünk. El is szalad, talán ennyit még tud segíteni, de... a gépek elkezdtek hangosan sípolni, apu szíve nem bírta  terhelést és a vérveszteséget.. Higgadtnak és nyugodtnak kell maradni, nem omolhatok össze, legszívesebben itt sírnék, miért kell mindennek ilyen nehéznek lennie? Azonnal kulcsoltam a kezem, és a segítő pedig rohant a defibrillátorért, én végeztem a kompressziót és a befújást, majd mellkasára tettem a defit és feszültséget adtak rá.. Harmadik ütésre újra beindult a szíve.. Az ajtók nyíltak, megkönnyebbülve sóhajtottam, de nem anyu lépett be az ajtón, katonák lepték el a műtőt. Tudtam, hogy mi fog jönni, hogy megbüntetnek, de elrángattak aputól.. a gépek újra sípolni kezdett, de most senki sem sietett a segítségére..
Könnyeim szöktek a szemembe és vadul kalapáltam, próbáltam kiszabadulni a szorításból, de nem engedtek.. nem engedték, hogy oda menjek. - Kérem, könyörgök had menjek oda.. meg fog halni! - kiáltottam nekik sírva, de ők csak néznek rám és mosolyognak, nem is érdekli őket, hogy mi lesz... Elkezdtek rángani a helyre, ahol a felnőtt bűnözőket kidobták az űrbe.. Próbáltam szabadulni, de bármit tehettem nem engedtek el, csak vittek el és nem engedtek. - Apád halott már és anyád is az lesz, megszegték a törvényt, de ne félj... Mikor betöltőd a tizennyolcadik életévedet, mehetsz utánuk. - mondja mereven és nem törődöm módon, mint aki már rég betanulta ezt a szöveget. Nem tudtam mit mondani erre, nem tudtam mit kitalálni és nem tudtam semmit sem tenni, elhagyott az erőm, már lépni sem volt energiám... Mindent elveszítettem, minden a semmiért, mert... mert.. majd vetettem egy gyors pillantást, de láttam hogy apu holtestét tolják mögöttem egy hordágyon. Majd elértük a helyet.. anyu már a zsilip mögött volt, sírt és mikor meglátta apu holtestét fájdalmasan felkiáltott, tudta.. látta, hogy innen nincs tovább. Egyszerűen bedobták a apát anyu mellé.. - Kérem... kérem ne tegyék... könyörgök elhaló hangon, de mint aki meg sem hallotta volna, mint aki nem is figyelne rám, csak végezték a protokoll szerint előírásokat. DE anyu felállt, odafordult az ember felé, akit ismert.. Jaha felé fordult, régóta ismerték egymást, állítólag gyermekkorukban együtt játszottak és tanultak, de.. meg sem rebbent a szeme sem, mikor hozzászólt anyu. - Ne zárjátok börtönbe kérlek! Csak egy gyerek, egy nagyon tehetséges gyerek.. Nem az a sors jár neki! - mondja neki anyu, de Jaha kancellár csak felemelte a kezét, az ajtók kinyíltak és anyuékat elragadta az űr.. Soha nem láthatom őket soha többet, tudtam hogy.. egy részem, egy nagy részem meghalt.  Csak sírtam és nem szóltam semmit sem, én gyászoltam, én összetörtem, mert minden a múlté lett, a sok emlék, a sok játék, a sok tanulás.. mindennek vége.

Hónapokig hallgattam, ahogy gúnyoltak, ahogy Dr. Barbienak neveznek és megaláznak.. Mindennap eszembe juttatták, hogy mit tettem, hogy mivel fizettem érte, nem tudtam elfelejteni, nem tudtam továbblépni.. Nem hagyták, nem engedtek élni sem. Majd minden megszűnt, mikor kiválasztott lettem és leküldtek a földre. Ott senki sem tudta, hogy mit tettem, senki nem ítélt el és nem űztek belőlem gúnyt, de én nem tudtam megnyílni, nem tudtam nagyon beszélgetni. Csendben láttam el minden embert, csendben voltam a kis beavatkozások során is, amiket végeztem.. De ennek ellenére lett egy új családom, végre újra éreztem, hogy törődöm valakikkel és fontosak számomra. Clarkeban bíztam a legjobban és ő állt a legközelebb ahhoz, hogy barátom legyen.
Most pedig itt vagyunk a hegyben és próbálunk kijutni, próbáljuk túlélni az egészet.