Szegény lányt talán pont a közvetlenségemmel ijesztem el, vagy azzal, hogy sokat beszélek. Néha talán be kéne fognom a számat és hagyni, hogy a másik is szóhoz jusson, mert... Mert nem azért, de lehet, hogy amúgy magától is kitalálta volna, hogy mit csinál egy növénygondozó, de persze, nekem most muszáj volt erről beszélnem, mert sosem tudom megítélni, hogy mennyi információt lenne ideális hirtelen rázúdítani a másikra. Igen, érzem, hogy kicsit talán tolakodó voltam, de most már mindegy, meg amúgy is, amit ezután mond a csaj, az kicsit szíven talál. Eddig is tudtam, hogy ők kint voltak, sőt semmi bajuk sem esik, ha kimennek, de ez az egyszerű mondat... Nem tudja, mennyire fájdalmas pontot talált el vele, s ezzel biztos nem csak én vagyok így, hanem még jó sokan itt Mount Weatherben. - Igen, biztos csodálatosak. Én csak filmekben meg könyvekben láttam még csak pillangókat, elég szépek - mondom viszonylag közömbös hangvétellel. Nem akarom, hogy érezze, ez mennyire kényes téma, idebent sosem beszélünk a kinti világról, mert... Mert nincs miről. Amit az ember nem lát, nem ismer, arról nem is tud beszélni. Az a kinti világ pedig, amit a könyvekből és a filmekből ismerünk, már rég a múlté. - Nyugi van, én nem is azt mondtam, hogy legyél szakács vagy cukrász. Vannak külön emberek, akik a konyhán dolgoznak, s ők azt is szeretik csinálni, az életük a tökéletes ízvilág eltalálása és ezzel azt hiszem még nem is túlzok. Mi csak azért megyünk, hogy kicsit kikapcsoljunk, érted, hobbi sütés - mondom vigyorogva, miközben a konyha felé irányítom. Láttam rajta, hogy kikerekedett a szeme, mikor belé karoltam, de attól még nem engedtem el, mert nem szeretném, hogy végül meggondolja magát. Ez olyan jó buli tud lenni és tényleg szeretném, ha ő is így gondolna rá. - Oh, a cookie a lehető legfinomabb csokis süti, ezt elhiheted nekem, biztos odáig lesztek érte! - kacsintok rá mosolyogva. - Miért jobban örülnél, ha bunkó lennék, úgy mint a gonosz a filmekben? Mint például Hook kapitány a Pán Péterben, meg hasonlók? Oh nem, távol áll tőlem az a fajta viselkedés, mert volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen a tükör másik felén állni olyankor és... Nem kellemes... Nem szeretném, hogy úgy érezzétek magatokat itt, mint valami börtönben, mert ez nem az, igazából Mount Weather elég jó hely, rengeteg klubunk van, meg hasonlók és örülnénk ha be tudnátok illeszkedni közénk. A tesóm és én pedig reménykedünk benne, hogy egyik este akár a filmklubunkba is ellátogattok, mindig jó társaság gyűlik össze, érdemes lenne elgondolkoznotok rajta - válaszolom egyszerű kérdésére. Talán megint túl sokat beszéltem? Csak nem fog ezen problémázni, ugye? Közben megérkezünk a konyha bejáratához és vigyorogva pillantok Deedee felé. - Nos, doktornő, felkészült egy újabb műtétre? A diagnózis: hozzávalók összegyűjtése - mondom és kinyitom az ajtót, s behúzom magam után a szőkeséget. A konyhában a szokásos arcokat fedezem fel, akik már mosolyognak, amint meglátnak engem. Persze, nincsenek olyan sokan, csak Anett, Joe és Rosie, ha Deedee összeszedi magát, akkor mindjárt be is mutatom neki a konyha álladó lakóit, akik mindig kiegészülnek pár segítő kézzel.
Utálom ezt a helyet, sose fofom megszeretni, sose szerettem, ha bevoltam zárva. Ott fent is egy cellában voltam, itt is abban vagyok, ha azt nézzük, hisz nem engednek ki és az összes embert,aki barátomnak nevezhetek, az kint van. Octavia, Clarke, Bell és.. és.. Finn. Nem, most nem gondolhatok ilyenekre, biztonságban kell tartanom a többieket, nem eshet semmi bajuk. Eddig is elláttam mindegy gyes sérülést, nem volt semmi gond, de most az a gond, hogy nem engedik nekem, hogy ellássam őket. Mindent ezek a hegyiek akarnak csinálni, ami nekem kicsit sem tetstik, a népemet én akarom ellátni, remélem változni fognak a dolgok, mert ha nem, akkor megölöm magam itt. Nem akarok itt lenni, nem akarok továbbra is bezárva lenni, mindig is bezárva voltam, de azok az idők elmúltak, már nem az Arkon vagyunk és ha kiakarunk menni, akkor ki kell engedniük minket. Olyan rég éreztem a nap melegét, virágokat sem láttam egy ideje, de nem is tudom, valamiért nem érzem magam nagyobb biztonságban itt, kint a magunk urai voltunk,azt tettùnk, amit akartunk, de itt az nem lehetséges. Kell egy kiutat keresnem, rá kell jönnöm, hogy hogyan juthatunk ki innen, de nem annyira egyszerű, ez a hely számomra egy útvesztő, sose fogok oda eljutni, ahova akarok. Majd itt a konyha körül vagyok, mikor jön felém egy szőke lány, akiről szinte semmit sem tudok és talán nem ia akarok, de méfis kedves velem, ami egy kicsit gyanús, még minsig nem derült ki, hogy mit akarnak tőlünk. De talán sikerül kiszedni belőle valamit, vaamilyen hasznos informádiót. Mikor kijelenti, hogy jól van, akkor elmosolyodom és nem is tudom, de valamiért kedvesnek tűnik. Majd akkor kezd ez egy kicsit megváltozni, mikor elkezdi nekem magyarázni, hogy mit csinál egy növénygondozó, minthaegy buta és rudatlan ember lennék. De ez miatt nem ítélhetem el, biztos csak kedves akart lenni, annak ellenére, hogy ezek szerint egy egyszerű primitív embernek néz engem. -Köszönöm. Értem, azért a kinto világ aem csak ennyi, varázslatos érzés látni az állatokat, például a sötétben világító lepkéket.- mondom neki, bár lehet, hogy nem épp erről kéne most neki áradoznom, hisz ő még nem is járt kint, azt se tudja, hogy milyen oda kint. Azonban ha ők nem mehetnek ki, attól mi értelme van annak, hogy megtiltják azt az egy valamit, ami nekik nem adatott meg, kimenni a szabadba. Nincs értelme most ezen gondolkodni, de azt előre tudom már, hogy ez a lány rengeteget tud beszélni, talán majd kikotyog pár fontos és titkos dolgot, amiről mindenképp tudni akarok majd. Valahogy majd rá tusom, hogy beszéljen? Sajnos nem vagyok olyan ravasz, mint a legtöbbwn, de minden tőlwm telhetöt megteszek majd. -Hát ki tudja, lehet hogy meg fog tetszenina dolog, de a szikéket nem fogom lecserélni késekre meg semmi másra sem, mindig ia orvos akartam lenni és most az is vagyok..- majd kikerekedik a szemem, amikor belémkarol és elindulunk a konyha felé, vajon miért érzem magam veszélyben, ha ilyen kedves velem? Mindegyis, most akkor sütni fogok és csinálunk sütiket recept alapján, de nem értem, hogy én miêrt kellek. Na de sebaj, talán ez lehet egy barátság kezdete. -Ha tényleg annyira finom, akkor szerintem csinálj sokat, szeretjük az êdes dolgokat, sokak imádják a csokit és minden bizonnyal örülni fogbak a sütinek. De miért vagy ilyen kedves?- talán ahhoz,hogy barátok legyünk a gyomrunkon át vezet az út, de az igazat megvallva, nekem nem igazán számít, hogy mit adnak nekem enni. Sütés.. sütni fogok.
A vendégeink nem sokban különböznek tőlünk, pont olyanok mint mi, csak az ő szervezetük erősebb, kimehetnek a szabadba, mert a sugárzás nem öli meg őket. Bizonyos mértékben mondhatjuk, hogy emiatt féltékeny vagyok rájuk, de idebent nem olyan rossz minden, mint azt ők hiszik. Itt biztonságban vannak, semmi bajuk nem eshet, nincsenek itt a kintiek, akik az életükre törnek. A legnagyobb probléma talán annyi lehetne, hogy levernek egy vázát vagy odaégetnek valamit a konyhában, de amúgy semmi. De mindezt ők nem tudják, nem bírják elfogadni, hogy itt tényleg bármit csinálhatnak, mert nem eshet bajuk. Szeretném elérni, hogy jól érezzék magukat, szeretném, hogy rájöjjenek, mennyi lehetőség van ezen a helyen, s úgy megismerjék, mint mi mindannyian, akik itt élünk. A tervem első fázisa a süti. Mindenki észrevette, hogy mennyire odáig voltak, mikor meglátták az édességeket, s megkóstolták a csokitortát. Na igen, a csokoládé, mint kiderült, az náluk nem volt, nem is tudták, hogy milyen, csupán olvastak róla maximum, de azt nem tudták, hogy olyan, mint valami isteni finomság. Éppen ezért esett a választásom a cookiera. Azt még nem kóstolták, könnyű elkészíteni és tudom, hogy elég egyszer ennie belőle az embernek, már is cookiemániás lesz. Idebent amúgy ez az egyik leggyakrabban elkészített édesség, bár inkább napközben eszik az emberek, vagy filmnézéshez, minthogy desszertnek. Nálunk is gyakran van a filmklubban, mert a cookie nem csupán egy sütemény, a cookie egy életérzés, s ezt nekik is meg kell tapasztalniuk. Természetesen, mitől mástól lehetne még szuperebb ez az egész kis ötletem, mint attól, hogy mást is bevonok a sütögetésbe? kérnem sem kell a dolgot, a szőkeség véletlen keresztezi utamat, így kedvesen leszólítom, s remélem eljön velem a konyhába. - Oh, én jól vagyok köszi - válaszolom mosolyogva, majd bemutatkozok - hiszen vele még nem volt szerencsém találkozni -, miközben boldogan raktározom el az információt, hogy nem lettem elküldve melegebb éghajlatra. Ha úgy vesszük, akkor ez már egy jó kezdés, tehát büszke lehetek magamra, csak így tovább! Próbálom megjegyezni a nevét, ami szerencsére nem bonyolult, s bár nem vagyok megáldva a névemlékezés szuper képességével, azt hiszem menni fog a dolog. - Orvos? Húha, minden elismerésem, az nem könnyű, hatalmas felelősséggel jár. Én növénygondozó vagyok, nálunk ez is eléggé felelősségteljes munka, tudod vigyázni rájuk, gondozni őket. De az a jó benne, hogy az üvegházban teljesen más a hangulat, hasonlónak képzelem a külvilágot is. a sok növény, a virágok illata... Magával ragadja az embert - kezdek el beszélni, bár talán szegény csajszit most megijesztem azzal, hogy ennyit pofázok... James mindig is mondja, hogy csak úgy ömlenek belőlem a szavak, mint a vízesés, és már aggódik is, ha csak egy kicsit kevesebbet beszélek a szokásosnál. Mondjuk, szerintem egyáltalán nem probléma, hogy szeretek beszélni, ez jó dolog, mert így ismerhetjük ugye meg a másikat. - Amúgy a sütést illetően megnyugtatlak, hogy eleinte senki sem profi, de tudod, erre való a recept. Majd meglátod, hogy hirtelen mondhatni a legjobb barátoddá válik, amint elkezded keresgélni a hozzávalókat - kacsintok rá mosolyogva, majd belekarolok, s elindulok vele a varázsbirodalomba, vagyis a konyhába. - Na gyere, a konyha erre van! Amúgy azon gondolkozom, hogy mennyi sütit süssünk, mert tényleg szeretném, hogy mindannyian megkóstoljátok, mert a cookie valami isteni finom és vétek kihagyni az ember életéből - kezdem el elemezni, hogy mégis mire vállalkozott, s remélem, kezd megjönni a kedve hozzá.
Tudjátok, hogy nem tudom mit gondoljak erről az egész helyzetről, ami most fenn áll, hisz én nem akartam ebbe a hegybe kerülni.. de most nem szabadulunk innen és Clarke is eltűnt, ezek szerint nekem a feladatom, hogy mindenkiről gondoskodjak, de az a baj hogy a hegyiek vagy nem is tudom, hogyan nevezzem őket, ezt megnehezítik, mert mindenkit ellátnak. Az persze kiderült, hogy nem bírják a kinti levegőt és a sugárzást, mert a szervezetük nem elég erős és nem alkalmazkodott azokhoz a körülményekhez, de csak azt nem tudom, hogy mi miért vagyunk itt.. Simán elengedhetnének minket. Nem szeretek itt lenni, nem szeretem a bezártságot, hisz eleget voltam már bezárva a cellámba, olyan mintha újra átélném azokat a napokat. Alig várom, hogy kiszabaduljak innen, nem akarok lenni és azt kell, hogy mondjam még Hayleyt sem akarom látni, nem engedte hogy öngyilkos legyek, megmentett. Normális esetben ez nem lenne rossz dolog, de most.. Mindegy, erről most nem szeretnék beszélni, inkább próbálok megbújni itt egyedül és remélem, hogy senki sem fog észre venni, nem akarok barátkozni, pedig muszáj volt. Mindenki elismerte a tudásom és most én vagyok a legelső számú orvos, ami ki tudja meddig tart már. Azt hiszem, hogy most nagyjából a konyha környékén sétálgatok, próbálok kiutat keresni, de ez az átkozott hely baromira le van zárva. Vajon Clarke hogy jutott ki? Ha neki is sikerült, akkor nekem is sikerülhet, nem igaz? Igen, bíznom kell magamban és akkor nekem is menni fog, egy viszonylag értékes ember vagyok, végre érzem, hogy nem csak a lány vagyok, aki megölte a szüleit.. hanem egy közösség tagja. Csak sétálgattam, de ez a hely egy útvesztő és azt se tudom, hogy egyáltalán szabad e erre járkálnom, valahogy nem figyeltem, mikor gyorstalpalót tartottak nekünk, lehet kellett volna. Természetesen ezer felé jár az agyam, de mikor odajön hozzám egy szőke lány és köszön nekem, akkor gyorsan hátra nézek, hogy biztos nekem szól e, mert még életemben nem láttam. De senki sincs mögöttem, csak én vagyok ezen az átkozott folyóson, szóval mégis csak hozzám beszél, de nem tudom hogy mit kéne reagálnom, vagy mondanom neki. Elmosolyodom, a mosoly sok helyzetből kivágott már. - Ömm.. Szia. Köszönöm a kérdést, meg vagyok. Na és te? - lehet paranoiás vagyok, de semmi jóra sem számítok, biztos hogy akarnak tőlünk valamit és ez a kedvesség is lehet, hogy csak valamilyen módszer.. Nem, én nem vagyok ilyen, nem kell mindenkiből a rosszat kinézni, lehet hogy csak tényleg barátkozni akar és semmi mást. Egy esélyt érdemel nem? Szóval kedvesen válaszoltam neki a kérdésére és vissza is kérdeztem, miért ne tettem volna? Amikor.. amikor.. tehát a szüleim mikor még éltek, akkor arra tanítottak, hogy mindenkivel legyek kedves, így vele is az leszek. - Odette vagyok, Detty vagy Deedee, bár a másodikat már kezdem megszokni, ez lett az új becenevem. - még mindig kedvesen válaszolok neki, bár a nevemnek van is története, azt hiszem még nagyon régen szólított engem így Hayley, amikor gyerekek voltunk. Azóta nem hallottam egészen mostanáig, míg végül lekerültem a földre a többiekkel. Ez a lány egész kedvesnek tűnik és aranyosnak, sokkal másabb mint azok a barbár földiek. - Nem iazán tudok sütni, orvos vagyok.. vagyis annak készültem, de szívesen csatlakozom. - felelem neki, hisz igaz is az, amit mondok. Nem értek én a sütéshez, sokkal jobban öltöm össze a sebeket, mint hogy lisztet öntsek egy tálba.. De én sosem sütöttem, az Arkon nem is sütöttünk nagyon sokat.. De egyszer egy könyvben olvastam, hogy mit kell és hogyan csinálni.
Furcsák a vendégeink, ők az égből jöttek, s nem hat rájuk a sugárzás. De mindegyikük velem egykorú, akarom mondani, nincs köztük egy idős sem, csak fiatalok, s emiatt csak még furcsábbak. Viszont kedvesnek tűnnek, csak gondolom, ők sem igazán akarnak bennünk megbízni, hiszen nem ismerjük egymást. Persze, elhiszem én, hogy jól elvannak egymással, nekem is vannak barátaim, akiket, már gyermekkorom óta ismerek, de ez akkor is más. Azt mondjuk nem értem, hogy egyikük mégis hogyan tűnhetett el. Az a szőke lány, aki besétált az étkezőbe, ezzel kockára téve a mi biztonságunkat. De úgy láttam, hogy a többiek mintha felnéznének rá, talán ő volt a vezetőjük, mégis elhagyta őket. Oké, ez nem biztos, hogy helyes kifejezés volt, mert senki sem tudhatja, hogy mi történt valójában. Ez mind azonban nem fontos, én csak barátkozni szeretnék velük, és azt szeretném, hogy ők is otthonuknak érezzék mindazt, amink van. Talán néhányukat a filmklub is érdekelné, biztos tudnék behozni olyan filmet, ami nekik nem volt meg odafent. Igen, ez nem is rossz ötlet, tartanom kéne egy toborzót, vagyis valami olyasmit. Még sikeres is lehet, addig nem tudhatom, amíg nem próbálom meg… Mondjuk, süthetnék csokis sütit is, a csokival úgyis annyira odavannak, mert náluk nem volt, ami amúgy felér egy szentségtöréssel, mert hát ugye a csoki az csoki, az egyik legjobb dolog a világon és kész borzalom, hogy ők eddig ezt nem ismerhették. A konyha felé tartok, hogy nekikezdjek a munkának, mikor meglátom az egyik vendégünket. Végül is, egy próbát megérhet, hogy elhívom, hátha csatlakozna, úgyis barátkozni szeretnék velük ugyebár, a sütögetés pedig ere elég jó alkalom, szóval ja, próba cseresznye, mindjárt kiderül, ő mit gondol erről az egészről. - Szia, hogy vagy? – szólítom meg kedvesen, remélem, nem küld el egyből melegebb éghajlatra, hogy én mégis mi a fészkes fenét akarok tőle. – Katherina vagyok, de szólíts Katienek, vagy Kathnek, amelyik jobban tetszik – mutatkozom be mosolyogva, ha nem esett még nekem, mint egy sárkány vagy kezdett elhordani mindennek, mert én itt születtem. – Épp a konyhába készültem, hogy süssek pár csokis kekszet, volna kedved csatlakozni hozzám? Csinálhatunk akár jó sokat is, és akkor biztos jut az összes barátodnak – nem tudom, pontosan hányan vannak, de biztos nem lenne nehéz kideríteni, mostanában úgyis róluk beszél idebent szinte mindenki, engem azonban nem érdekel túlságosan a pontos létszámuk.
Kezdőlap 
by 
♰ music ♰ xxx
|| 
REDIT