Odette & Murphy

Ma is egy magányos nap, bár nálam ez már teljesen megszokott dolog, semmi nem történt. Na jó ez nem teljesen igaz, hosz be kell vallanom, hogy volt ma valami, jobban mondva valaki. Jött egy lány, aki elkapott valamit, szerintem csak egy egyszerű megfázás,de egy kicsit túl reagálta. Lefektettem, betakartuk amivel tudtuk és adtam neki egy kis gyógynövény italt, amitől láthatóan jobban lett. Kezdem elhinni, hogy hasznos vagyok és nem csak nyűg, aminek hiszem magam. Kéne beszélnem Clarkekal, már lassan két hete rámbizta az orvosi sátor irányítását. Nem tudom, hogy meddig kell még itt egyedül lennem, de egyre erősebb a gyanúm, hogy ez a lány csak szimplán nem akar dolgozni. Mindenki egy fontos szereppel bír itt nálunk és ha egy láncszem kiesik, akkor az egész meggyengülhet, ami nem lenne jó, főleg hogy nem vagyunk egyedül.
Szerencsére elment és élvezhetem a magányt, nem kell beszélgetnem vele, nem vagyok a legjobb a társalgásban, inkább keverek kenőcsöket. Azonban ez a nap tele van meglepetésekkel, nem hittem volna, hogy ennyire mozgalmas lesz, de.. Hamarosan jött egy fiú elég ramaty állapotban. De a kérdése meglep, valahogy nem szoktam meg ezt a kérdést, itt szinte mindenki alap dolognak veszi az orvosi ellátást.
- Persze. - felelem neki halkan és tömören, mert nem vagyok a szavak embere. Látom, hogy nincs túl jól és sok vért is vesztett, szerencsére még nem jelentkeztek a sok tünetei, ha gyors vagyok, akkor nem fog összeesni és meghalni, de mondjuk.. Ebben profi vagyok -másik ezt mondják, ha már nem tudok társalogni, emberi életeket profin mentem-, nem is vesztegetem az időt. De megszédül és az egyik asztalnál dől, ahol.. Nem most ez nem számít, hogy három órányi munkám teríti be a padlót, ki vagyok hogy kiakadjak.
- Feküdj fel kérlek, megszeretném nézni a lőtt sebes. - nagyon remélem, hogy nem fél a tűktől mert ezt tuti össze kell ölteni. De csak szótfogad és felfekszik, hogy megnézhessem a sebét. - Emeld fel a térded kérlek. - utasítom kedvesen,a maradék vére inkább a fontosabb szervekbe jusson. Akkor kezdődjék a műsor.

Az idióta Jasper, ha még egyszer a szemem elé kerül, én esküszöm, mindenre, ami szent, hogy a kezébe adom a seggét. Vérző vállamra szorítom az összegyűrt pólóm és az orvosi sátor felé tántorgok. Na, nem a vérveszteségtől, még nem, sokkal inkább a fájdalomtól. A kerítésen dolgoztunk, mikor ez a nyomorult elengedte az egyik karót, az meg egyenesen beleállt a vállamba. Szerencsére nem túl mélyen, de ahhoz eléggé, hogy néhány napra kivonjon a forgalomból, legalábbis ami a komolyabb fizikai munkát illeti. Ennek nem különösebben örülök amúgy, a sérüléstől eltekintve sem, mert ha valamit nagyon rühellek, akkor az a tétlenség. Épp elég időt töltöttem a semmittevéssel odafent az Arkon, eszem ágában sincs idelent folytatni. Főleg a közelmúlt eseményeinek tükrében, azt hiszem nem is igazán engedhetem meg magamnak. Nagyjából mindenki gyűlöl és a halálomat akarja, na nem mintha ebben alapvetően bármi újdonság, vagy meglepő volna, de az a nagy büdös helyzet, hogy akármennyire is utálok itt lenni, odakint még jobban. A legkeményebb szarháziból is sokat kivesz, ha egyenként kitépik a körmeit, megdolgozzák korbáccsal, aztán beoltják valami vért okádós vírussal... Valójában az a meglepő, hogy még mindig élek, és figyelembe véve mindent, egészen jó formában is vagyok.
Gyakorlatilag beesek a sátor ponyváján, éppen csak meg tudok kapaszkodni az egyik rúdban, ami kitámasztja a sátrat. Senki nincs bent, csak az a szöszi dokitanonc csaj, akinek még a nevére sem emlékszem. Kínos, de szerintem a büdös életben nem beszélgettem vele még egy szót sem.
-Segítenél? -kérdem némileg elgyötörten, miközben a szemeim előtt a csillagok cikáznak ide-oda. Nem gondolom magam puhánynak, de azért ha az embernek van egy lyuk a vállában, talán érthető, ha nem túl őszinte a mosolya.
-Légyszi... -teszem még hozzá, majd nekiesek az egyik műtőasztalnak,  leborítva néhány orvosi eszközt, kisebbfajta katasztrófát okozva ezzel. Persze nem volt szándékosa, alig látok a haragtól meg a fájdalomtól, ez gondolom, többnyire világosan látszik is rajtam. Amúgy is eléggé megviselt vagyok, alig estem vissza a táborba, miután gyakorlatilag ízekre szedtek odakint, túléltem a szájbatekert vírusukat is, erre a hülyegyerek kilyuggat... nem érzem magam különösebben mázlistának mostanában.