Amikor minden kezdődött. • Odette & Bellamy

Bellamy & Odette

Zene: - || Bocsi az elírásokért, telóról írtam Embarassed

||

NEm szabad túl sokat gondolkodni a múlton, hisz már nem a múltban élünk, túl kellene végre lépnem rajta, de valamiért nem megy, valamiért nem tudok.. Annyi minden ért, annyi minden történt, nem tudok semmit sem elfelejteni, álmaiban visszatérnek ezek a képek és látom azt, hogy hogyan halnak meg a szüleim, hogy hogyan dobják apa testét a zsiliphez.. Nem akartam azt, egyáltalán nem akartam, hogy ez történjen, de ami megtörtént, az ellen semmit sem lehet már tenni. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy kapok egy új esélyt itt lent.. Tudom, hogy ez egy új esély, egy új kezdet mellyel élnem kellene, de egyelőre nem megy, valami visszatart és nem tudok nyitni mások felé, hiába próbáltam, hiába akartam nem megy, jobban szeretek egyedül lenni és gondolkodni, vagy a nyomorúságommal felemészteni magam. Egyesek szerint gyávaság és gyengeség mások elől elrejteni az érzéseinket, de szerintem az az egyik legerősebb dolog, ha valaki nem terhel a bajával másokat. Nem szeretném az én problémáimat mások vállára rakni, megoldom majd saját magam valahogy, egyszer csak feldolgozom, hogy a szüleim miattam halnak meg.
Nem számítottam rá, hogy Bellamy Blake fog belépni a sátorba és a segítségemet kérni, de végül is én nekem ez a dolgom, hogy ellásak másokat és segítsek rajtuk. Szeretek másoknak segíteni, szeretem mások sebeit ellátni, mert olyankor csak arra koncentrálok és azt csinálom, ami nekem a legjobban megy. Örülök, hogy ennyire megbízik bennem Bellamy és rám meri bízni magát, nem tudhatja, hogy mennyit jelent ez nekem és milyen sokra értékelem. Biztosra veszem, hogy ő is hallotta a történetem és elítél.. ha még nem is mondja ki, akkor is úgy gondolom, hogy elítél, én is elítélném magam..
- Hidd el azt orvosi feladatok ellátására teljes mértékben fel vagyok készülve. - mondom neki nemes egyszerűséggel és egy nagyon halvány mosollyal az arcomon. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sokak élete lesz majd a kezemben és sok mindenkit el kell majd látnom vagy meggyógyítanom, de nem is tudom.. Annyira furcsa, hogy a börtön után, ahol mindenki próbált megalázni és kigúnyolni, itt mindenki viszonylag kedves és nem ítéli el a másikat.
Annál jobb nincs is, amikor az ellátandó ember nem mozog, nem látszik az arcán a kín és a szenvedés, hanem tűri szó nélkül az ellátást. Bellamy is egy ilyen kiváló páciens volt, még csak fel sem szisszent, azonban tudom, hogy nem teljesen zsibbasztja el a kezet ez a kenőcs sem, valamit biztosan éreznie kell. Tudjátok eleinte nem igazán véltem jó vezetőnek, talán még most is kételkedem benne kicsit, de hát nem is olyan rossz fej, szerintem tök kedves dolog az, hogy nem fut el előlem és rám bízza a kezét. Igaz nem nagyon beszélünk, de akkor is jó tudni, hogy van itt velem még valaki és nem teljesen egyedül vagyok. Amikor megköszöni amit tettem, akkor csak biccentek egyet és elmosolyodom, mondanám hogy ez a dolgom, de ezt ő is nagyon jól tudja.
- Néha megéri szorgosan tanulni és készülni, sose lehet tudni, hogy hol tudjuk felhasználni az életben. - mondom neki, majd egyre szélesebb lesz a mosoly az arcomon, ami tőlem teljesen fura, nem most volt utoljára, hogy elmosolyodtam. Majd addig van a mosoly az arcomon, míg végül fel nem teszi azt a bizonyos kérdést, amit nem kellett volna. Nem szeretnék erre válaszolni, még a mosoly is lefagy az arcomról. Eddig is meg voltam egyedül, semmiben sem szenvedek hiányt, de miért kérdezi meg ezt? Miért érdekli a hogylétem?
- Miért kérdezed? - teszem fel halkan a kérdést, miközben felvonom kérdőn a szemöldököm.

Odette

Én is sokszor elveszettnek érzem magamat. Nem vagyok mindig biztos a döntéseimben és nem tudom sajnálatos módon minden kérdésre a választ. Ezt azonban a többiekkel egy pillanatig sem érzékeltethetem, hiszen az általam, a lélekjelenlétem által biztosított stabil talaj a lábuk alatt nem csúszhat ki. Nekik nem kell tudniuk a bizonytalanságomról sok döntés előtt, hiszen akárhogy is próbálom nézni a helyzetünket minden olyan képlékeny és túl sok élet van a kezemben ahhoz, hogy felelőtlenül rohanjak fejjel a falnak. Abban azonban biztos lehetek, hogy aki idelent vétkezik azt nem bűntethetjük halállal. Valamit ki kell találnom a számukra, hiszen a számüzetéshez csupán a legrosszabb esetben nyúlhatok, hiszen hiába kicsi a létszámunk nem hagyhatom, hogy a külső fenyegetettséghez még egy belső is társuljon. Kell valamilyen biztonságérzet az emberek lelkébe, hogy képesek legyenek napról napra felkelni és tovább harcolni azért, amink pillanatnyilag van. Ezt azonban nem várhatom el tőlünk remény és bizalom nélkül. Úgy azonban nem tudnának bennem bízni, sem a józan ítélőképességekben, hogy mindent megbocsátok csak azért, hogy többen maradjunk meg a táborban.
A legtöbben megértették, hogy mit jelent az, hogy elhagytuk az Arkot és saját lábunkra állva egy olyan rendszert építhetünk ki, ami számunkra a legideálisabb. Itt van például Odette Montgomery. Valami olyan miatt bűnhődött, amit nem csak ő követett el és a saját értékrendem szerint nem is igazán tekinthető bűnnek a segítési szándék, még akkor sem, ha nem egészen úgy alakulnak a dolgok ahogyan azt szerettük volna.
-Jobb lesz, ha elkezdesz hozzászokni. A jelen helyzetben a te kezedben és Clarkéban van az életünk. Ha kint megsérülünk hozzátok rohanunk majd. A betegségekről pedig ne is beszéljünk.-pillantok rá. Kétlem, hogy idelent bárki nekiállna okoskodni az orvosi sátorban a két szőkeségen kívül, hiszen aligha ért rajtuk kívül bárki ehhez. Ez már nem az Ark, hogy mindenki úgy érezze, hogy mindenbe beleszólással rendelkezik. Itt már nem mondunk ítéletet az apró hibák felett és nem bíráljuk azt, aki a legjobb tudása szerint cselekedett. Odette azonban olyan sebeket cipel magán, amiket nehéz lesz meggyógyítani, hiszen erre nincs kenős, tabletta, csupán az idő. Így én sem tehetek mást, mint türelmesen várok az ilyen emberekre, hogy feldolgozzák a múltat.
Aprót bólintok felszólítására és figyelem miközben befűzi a tűt és lassan nekikezd a kezemnek. A zsibbadás alatt mélyen a bőrömben halványan érzem, ahogy a tű utat talál magának a bőrömben, de nem szisszenek fel, nem mozdulok meg csak csendben várok. A varrás nkább az olyanokat viseli meg akinek egyébként is problémái vannak a tűvel. Ezt azonban szerencsére nem mondhatom el magamról.
-Akkor nagy szerencsénk van.-engedek meg felé egy halvány, de bíztató mosolyt. Figyelem, ahogy a negyedik öltés után elfogy a sebem és egy kényelmes kötést is kapok rá.
-Köszi.-mondom miközben visszabújok a kabátomba annak ellenére, hogy még nem szándékozok távozni. Neki is könnyebb lenne az élete ha nyitna a többiek felé, ezt azonban eddig nem tette meg, úgyhogy magaménak érzem a feladatot, hogy bevezesse a többiek közé azzal, hogy én kezdeményezek.
-Van valami, ami hiányzik, vagy valami, ami visszatart?-kérdeze, tőle. Szeretnék róla tudni, ha bármi ilyesmiről szó lehet az esetében.

Bellamy & Odette

Zene: - || Bocsi az elírásokért, telóról írtam Embarassed

||

REDIT

Ma láttam, Hayley itt van velünk, mikor megláttam a szívem majd kiugrott a helyéről, el se tudtam hinni, hogy ő is egy közülünk, de talán most nem is ez a lényeg, sokkal inkább az, hogy itt vagyunk és meg kell próbálnom rendesen beilleszkedbi és elkezdeni beszélgetni a többiekkel, mert nem maradhatok ebben a burokban életem végéig. Annyira nehezen megy a beszélgetés másokkal, olyan régóta nem beszéltem senkivel, az utolsó pár hónapban, amit az Arkon töltöttem az.. az annyira nem volt jó. Mindenki elfordult tőpem, senki sem akart meglátogatbi és nem is tudom, hogy miért, hisz én mindenkivel kedves voltam, egyetlen fiút sem hülyítettem, de én voltam a rossz és én voltam Dr. Barbie.. még mindig a fülemben cseng, amit a nagymamám mondott: "Szülö gyilkos". Én nem akartam azt, nem akartam hogy minden kicsússzon a kezem közül és mindketten.. mindketten.. meghaljabak. Ha lehetne akkor már mindent máshogy tennék, mindent megváltoztatnék, mert az egész életem elcseszett és tönkrememt. Annyit tanultam, annyit készültem a vizsgákra, arra hogy egy elismert és jó orvos legyek, mint anyukám, de ez már lehetetlen és késő bánat..
A föld nem is annyira rossz hely, mint hittem, de nem szabad elfelejtenem, hogy meghalni küldtek ide minket.. Szebb itt meghalni, mintha kilöknének az űrbe, hisz az kegyetlen, babár és szerintem megvetendő dolog, hogy ezt teszik a saját embereikkel. Nem szerettem látni mások halálát, de valahogy ma már minden életért küzdök, csak senki se haljon meg, elég volt a halálból, sok is volt már. A szabályok, a megkötések, a gúnyolódás és minden egyén dolog végre megszünik, itt mindent újra lehetne kezdeni, csak nekem nem megy. Mindenki annyira lelkes, annyira szorgos és kitartó, amit jó nézni, pont ezért vetettem magam bele az orvosi feladatok ellátásába, mert akárhogy nézzük én vagyok itt a legszakképzetteb orvostanonc. Clarke is nagyon okos és ügyes, de valamiért akkor is jobbnak érzem magam, nem egy mütétet levezettem már és mindegyik sikeres volt, csak azt az egyet nem engedték.. de ha.. ha engedték volna, akkor.. Kár a múlton gondolkodni, most a jelenben élünk.
Azonban mikor meglepetésemre Bellamy Blake lép be, ezzel megszakítva a magányomat már tudom előre, hogy történt vele valami rossz. Ledobja a kabátját én pedig copfba rendezem a hajamat, majs feltűröm hosszú ujju felsőm ujját és készülök arra, hogy elláthassam a feladatom, azt a feladatot, melyet mindig is szerettem csinálni. Mikor azt mondja, hogy nem jár ide túl sokat, akkor csak elmosolyodom és ezzel tisztában is vagyok, tényleg nem jár ide olyan sokat, de ez egy jó dolog. Nekem ez az otthonom és én szinte mindig ebben a sátorban vagyok, itt érzem jól magam, ha másokon segíthetek.
- Régen bíztak meg bennem ennyire utoljára. - nem hazudok, tényleg régóta nem bíztak meg bennwm ennyire, még a saját nagymamám is utál.. Nem tudom hova tenni azt, hogy ennyire hisz a szavaimban, nagyon jól esik és örülök is, egy hálás mosoly jelenik meg az arcomon. Persze a seb piszkos és ki kell tisztítani, szóval óvatosan tisztogatom róla a port, alvadt vért és az egyéb szennyeződéseket. Elég jól bírja, meg sem nyikkan közben, pedig sokak nem bírják annyira, mások már ilyenkor kiabálni szoktal velem vagy a fogukat szívni vagy esetleg elrántanina kezüket. Ő szerencsére nem ilyen, mikor bekentem a kezét a krémmel, akkor ránéztem, de magas lehet a fájdalom küszöbe, szinte eddig mindent jól bírt.
- Lehetőleg ne mozgasd a kezed és ha nagyon fáj, akkor szólj, megállhatunk picit. - mondom neki miközben letörlöm a maradék krémet a kezemről és indulok a tű felé. Természetesen alkohollal atrerilizálom amennyire csak lehetséges, majd csak utána füzöm bele a cérnát, mellyel majd összevarrom a kezét. Nem tudom, hogy fél e vagy esetleg kételkedik e bennem, de bátorítóan megszorítottam a kezét, miközben a szemébe néztem, akkor kezdjük. Rutin mozdulatokkal öltöttem össze a sebét, jól ment és mivel nem vot hatalmas a seb, ezért elég volt négy öltés is, aminek nagyon örültem, miközben varrtam csak kétszer álltam meg, először akkor, mikor a krémről kérdezett.
- Igen. Ismerem a növények nagy részét, rengeteg fajta kombinációt tudok csinálni. - mondom neki és reménykedek benne, hogy kielégítő volt a válaszom számára. Tényleg majdnem az összes növényt ismerem, sőt azt kell, hogy mondjam az előfordulásuk is talán rémlik vagy csak szerencsés vagyok, még nem tudom, de eddig megtaláltam azt, amit kerestem. Majd folytattam a munkámat, míg végül fel tett egy második kérdést, amire szintén csak elhallgattam és megálltam egy picit. Még senki sem kérdezte meg tőlem, de szerintem nem is fogják, ám folytattam a munkám. - Nem tudom. - felelem neki őszintén, majd elvágom a cérnát és sebét befedem gyógynövénnyel, majd úgy kötözöm be a kezét. - Kész, ha esetleg nem gyógyulna vagy jobban fájna gyere vissza. - mondom neki, bár nem tudom, hogy szeretne e még esetleg beszélgetni velem, de talán jobb lenne, ha menne.. a magányt jobban szeretem. Persze nem küldöm el, de a dolgokat, amiket használtam elpakoltam és rendet raktam magam után. Lehet nem lenne rossz egyet beszélgetji vele, de nem merek neki semmit sem mondani.

Odette

Még nem teljesen tisztult le bennem a kép, hogy hogyan is vészeljük át az elkövetkzendő heteket, hónapokat és hogyan készítsünk a földetért kabinból otthont. A sok belém kapaszkodó tekintet azonban nem hagy nyugodni, hiszen én voltam az aki a lehető leghatározotabban lépett fel az első pillanattól kezdve. Nekem nem volt teher az, hogy ne brutális tömeggé váljuk, hanem valamiféle civilizációt képviselve tovább fejlődjünk. Nem akartam barbár módra a közre hagyni az élet-halál döntéseket, hiszen mindig mindenkinek könnyebb hogyha van kire mutogatni ha valami rosszul sikerül vagy akár jól.
Amikor visszaérünk a kis táborunk területére alaposabban szemügyre veszem az éppen épülő falainkat. Még túl alacsony, még túl ingatag. Körül kell majd néznünk a géptesten belül, hogy mi az a belső fal, amire esetlegesen nincsen szükség. Nincsen látótér a fal túloldalán, ami komoly gyengeségnek tűnik, így arra is rá kellene állítanom néhány fiút, hogy essenek nekik valahogy. Egyébként is jól jönne egy komolyabb mennyiségű tüzifa, ha egyszer beszorulunk a falakon belülre ne fagyjunk meg teljesen. Már tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül ezek között a fák között, de az ellenség egyenlőre ismeretlen a számunkra. Minimális életteret hagynak a számunkra, talán pont az életet biztosító folyó a határvonal a földjük és a miénk között. Ez egyenlőre azonban mellékes. Még nem mutatták meg magukat nem sok dolgunk lesz velük. Remélhetőleg.
Jelenleg két profinak mondható orvost tudhat magáénak a tábor. Ebből az egyik Clarke, aki elég viharosan kezeli jelenlegi helyzetünket, de éles hangja, erős jelleme komoly és jelentős személyiséggé teszi őt a táborban, de már most látom, hogy nem tart jó vezetőnek. Én nem akarom, hogy az Ark tudja, hogy jól vagyunk és, hogy számukra is szabad a pálya. Minket meghalni küldtek le, mint a kísérleti patkányokat nem pedig a jobb élet reményében. Ezért is szedtem le tegnap este a karperecet, ami életjeleket küld az Ark felé a viselőjéről, így viszont rólam nem kapnak jelentést.
A másik orvosunk Odette Montgomery. Az orvosi tudásáról nem tudok semmi rosszat mondani sőt igazából a személyiségéről sem, de a viselkedését a napokban nem tudtam hová tenni. Itt már nem ítélkezik senki, így nem értem, hogy ő miért szégyenkezik álladóan. Nem keresi a társaságunkat és rengeteget sír, de nem tudom, hogy az Ark miatt, a jelenlegi helyzet miatt, szorongás miatt vagy csak még mindig nem tudja hová tenni magát a közösségünkben.
Lehámozom magamról a kabátomat és felredobom az orvosi sátorban. Láttam egy pillanatra az arcán a zavarodottságot, de a Hercegnő Clarke Griffin beceneve.
-Nem járok ide túl sokat.-vonom meg a vállamat. Azt hittem, hogy mivel még nem illeszkedett be túlságosan, így az orvosi feladatokat sem szívesen vállalja magára, de ha éppen ellenkezőleg történnek a dolgot annak nagyon örülök.
-Amit csak jónak látsz.-hagyom rá a dolgot egy félmosollyal az arcomon. Nem vagyok orvos. Nem tudom melyik seb milyen törődést igényel, de én bízom az ő szavában. Megtartom magam előtt a kezemet és hagyom hogy letörölje az alvadt vért és a port, ami beleszáradt. Nem túlságosan gusztusos látvány egyébként, de lehet, hogy csak számomra szokatlan a dolog.
Némán figyelem, ahogy körbekeni a gyógynövény illatú kenőccsel.
-Varrd nyugodtan.-pillantok rá. Igazából ha nem zsibbadna, akkor is nyugodtan csinálhatná. Magas a fájdalomküszöböm és mivel elégszer szúrtak már belém tűt egy kis varrás meg se fog kottyanni.
-Ez a krém valami saját készítésű cucc?-pillantok a tégelyre majd vissza Odettere. Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha valaki odafigyelt növénytan órán.
-Jól érzed magad idelent? Köztünk?-faggatom tovább. Nem lenne jó, ha lelkileg összeropanna és feladná ezt az egészet, főleg ha a közösség egy hasznos tagjáról beszélünk. Így sem vagyunk túl sokan. Nem kellene csökkenteni a létszámot.

Bellamy & Odette

Zene: - || Bocsi az elírásokért, telóról írtam Embarassed

||

REDIT

Annyi ideje voltam egyedül, hogy már teljesen elszoktam attól, hogy beszélgessek valakivel vagy valami ilyesmi. Az Arkon egész eddig egy cellában éltem, azt se tudom, hogy miért nem lettem örült és végeztem volna saját magammal.. Akkor minden annyival könnyebb lenne, nem cikiznének az őrök és a nagyszüleimnek sem kéne szégyellniük magukat, hogy egy rabot, egy fiatal bünözőt, aki az unokájuk. Persze már ők sem látogattak meg egy ideje, a nagyim azt ordibálta, hogy gyilkos vagyok és egy szörnyszülött, szóval megpofozott és kijelentette, hogy kitagad és egy senki vagyok a szemében.. Nem éreztem semmit, mintha csak egy külső szemlélő lettem volna, ami lát mindent, hall mindent, de semmit sem érez az üggyel kapcsolatosan. Én sem érzek, csakis egy hatalmas üresség tátong a mellkasomban, egy olyan űr melyet soha senki sem fog tudni megszüntetni. Annyit sírtam már,annyiszor megaláztak és szégyenítettek meg, hogy nem tud érdekelni, nem tudom magamra venni és nem is fogom, csak egy újabb szerettemet veszítettem el, csak egy picivel nagyobb az űr..

***

Itt vagyunk a földön, talán eljött az új korszak, melyben nem leszek Dr. Barbie, amelyikben nem vetnek meg és.. talán minden más lesz, mint régen. Az emberek mind örülnek, most már senki sem fog meghalni vagy elnyomásban élni, mindenki SZABAD. Persze mielőtt leértem volna ide, Dr. Griffin megkért, hogy mindenkit lássak el, akit csak tudok és használjam fel a tudásom. Eleget tettem a kérésnek és bárkinek lett bármi baja, én egyből ott voltam és segítettem. Természetesen csak egészségügyileg segítettem, nem lettem senkinek a lelki támasza és én nekem sem lett senkim, egyedül voltam, nem mertem senkivel sem beszélni, mindenki olyan lelkesnek és reménytelinek tűnt, csak én voltam az egyetlen, aki.. aki kevésbé örült. Néha este távol a tábortűztől egyedül bújtam meg és húztam össze magam, míg álomba nem sírtam magam.. nem érdemlem meg ezt az életet és inkább adtam volna inkább apukámnak.
Talán még minsig egy kicsit depressziós vagyok, tisztában vagyok vele, hogy nincs velem rendben, de nem tudok rajta változtatni. Inkább próbálok elmerülni abban, amiben a legjobb vagyok, az életmentésben. Szerencsére az Arkon volt egy gyógynövényismeret órám is és sokat tanultunk a különböző növények hatásairől és megfelelő használásukról. Emlékszem mindenre, amit még ott tanultam, nagyon sok mindenre emlékszem, sőt szinte semmit sem felejtettem, még minden rutinszerűen megy. Sikerült csinálnom egy fajta érzéstelenítőt gyógynövényektől, ami ráadásul fertőtlenít és egyszerre gyógyhatású kenőcs is. Na jó a véletlen műve volt, hogy rájöttem, mert eleinte nem hittem volna, hogy zsibbasztó hatátsai lesznek a kenőcsnek, de látjátok hogy még így is jól jöttem ki a dologból. Szóval lényegében most ennyi lenne az egész, mindenki azt mondja, hogy én vagyok itt a legjobb orvostanonc, de szerintem ezt túlzás.. igaz, hogy jó vagyok benne, de közel sem a legjobb, bár.. Azért talán van benne valami, ha ennyien mondják.
Épp az orvosi sátorban voltam, ami mondhatni, hogy az én új lakhelyemmé vált mára, de most senki sem volt.. Talán jobb lenne, ha én is mennék valamit tenni, valami hasznosat. De belép Brellamy Blake és már hámozza le magáról a kabátját. Milyen hercegnőről beszél?.. Ez egy újabb gúnynév lenne? Pedig alig csinálok valamit.. Akkor.. - Ömm.. - kezdenék bele, de még ez a pici valami, amit kimondok, az is olyan halk, hogy ha nem is figyel rám, akkor észre sem veszi. De látom, hogy megsérült és már készítem a tűt és a cérnát, hogy ha kell akkor összevarrom. De megszólal és egy aprö mosoly kúszik az arcomra, tehát Clarke a hercegnő és nem én.. hálásan sóhajtottam egy aprót.
- Én többet vagyok itt. - mondom neki halkan, de azt sem tudom hogy meghallotta e, talán tényleg picit határizatlan vagyok és csendes. Talán kissé zavart, hogy ilyen hirtelen lépett közelebb, de én a sebére koncentráltam. Majd felém nyújtja a kezét és én közelebb lépek, majd elkezdem viszgálbi a sebét, ami egyébként egy két centi mély vágott sebb, mely vérzik is. Össze kell varrni. - Össze kell varrni, picit fájni fog, de előtte kitisztítom. - volt nálam egy rongy, amit bevizeztem, majd a seb peremét, majd óvatosan a seb belsejét is kitosztitottam. Majd az énnis kenőcsőmet kenem a sebére. - Szólj, ha eléggé zsibbad már. - közben törlöm a kevés vért, ami kifolyik. Lassan már eléggé zsibbad a keze, hogy ne fájjon neki annyira a varrás folyamata. A tűbe befűzőm a cérnát és talán most először nézem meg jobban, eléggé jóképű, de hát ez most lényegtelen. Talán kéne vele beszélnem vele, de azt már előre tudom, hogyha nem fog szépen gyógyúlni, akkor el kell égetni a sebet..

Odette

A szabadság édes íze szinte megbódította az agyamat. Alig néhány napja értünk földet és szívtunk bele a földi levegőbe életünkben először. Generációk hosszú sora élte le életét az Arkon és aligha reménykedhettek abban, hogy egyszer majd újra láthatják a buja zöld növénytakarót, ami körülölel minket. Mindannyian levetkőztük béklyóinkat, amiket vétkeinkért kaptunk és talán életünkben először éreztük igazán függetlennek magunkat. Látom a szemekben a megrészegülést, amit ez az érzés okozott. Mostmár esélyünk nyílt arra, hogy egy általunk elfogadott közösséget építsünk ki, a saját szabályainkat kövessük és mindannyian új lehetőségeket kapjunk az élettől.
Rengeteget kell még azonban tanulnunk, mert az erdő, ami körülölel minket nem kevés veszélyt tartogat. Kűzdenünk kell a mindennapokért, a készleteink ugyanis végesek és nem ülhetünk tétlenül a boldogságunkban lebegve csak azért, mert annyira jól esik. Felelősek vagyunk a saját életünkért és ha a szabadságnak a mindennapos harc az ára, akkor én nagyon szívesen megfizetem.
Vöröslő vér száradt az arcomra. Két órával ezelőtt négyen hagytuk el a tábor területét, hogy távolabbra merészkedve vadásszunk és ivóvizet keressünk. Van egy patak nem messze a tábortól, aminek a víze átlátszó, tiszta, egészséges, így a következő napokban lehetőségünk nyílik arra, hogy a víztartalékainkat feltöltsük.
Kilőttünk egy szarvast. Erős és jól lakott volt, de egy alapos sütés mindenképp jót tesz majd a húsának. Én vizet cipeltem egy nagy kannában, ketten pedig a szarvast hozták. Messziről kellett visszajönnünk, mert még nem ismerjük az állatok búvóhelyét, így azt sem tudjuk, hogy hol vannak a leggazdagabb vadászhelyek.
A kabinba beviszem a vizes kannát és kilépve elindulok az orvosi sátor felé, mert sikerült vadászat közben végigvágnom a karomat. Nem vészes a dolog, de jobb lesz ha elállítjuk a vérzést.
Félrelököm a sátor ajtaját.
-Hé hercegnő. Összefoltoznál?-kérdezem anélkül, hogy felnéznék, mert közben elkezdtem lehámozni magamról a kabátomat. Csak 1 perc múlve eszmélek fel, hogy a szőke hajzuhatag nem Clarkehoz tartozik. Odette áll velem szemben.
-Bocsánat. Azt hittem Clarke van itt.-pillantok rá és félredobom a kabátomat mielőtt közelebb lépnék hozzá.
-Összevarrod? Vagy bekötötöd?-kérdezem miközben megmutatom neki a sebemet, hogy el tudja dönteni, hogy mi is a teendő ilyenkor. Rengeteg pletyka és szitok terjengett az Arkon Odetteről és egy félresikerült műtétről, de mint mi mindannyian ő is maga mögött hagyhatta ezeket a dolgokat. Én nem félek rábízni a kezemet, hiszen talán bátran állíthatom, hogy itt mindenki hibázott, de az új esélyt is megérdemeljük.

» Odette && Katherina
» Odette & Murphy
» Bellamy && Harper - Ma már lőhetek?
» Odette & Finn - Homályos múlt
» Bellamy Blake