Katherina Gibson

10 szó, amivel leginkább jellemezni lehet:
◊ Intelligens: Gondolom, a külsőm miatt nem ez lenne az első dolog, ami eszedbe jut. Miért is jutna? A csinos külső kissé megtévesztően hat, pedig nem vagyok buta, különben nem dolgozhatnék az üvegházban növénygondozóként.
◊ Tudálékos: Mindig hangoztatom, hogy nekem van igazam, még akkor is, ha ez nincs így. Nem szívesen ismerem be, ha kudarcot vallottam.
◊ Humoros: Állítólag vicces vagyok, legalábbis a barátaim és a testvérem ezt mondják.  Igazából a legtöbbször olyan dolgokon nevetnek, amit nem értek. Egy-egy megszólalásomon, amit én ugyan komolyan gondolok, de szerintük mégis vicces.
◊ Sértődékeny: Nem szeretem, ha kinevetnek akkor, amikor én nem akartam, s azt sem, ha kigúnyol valaki. Könnyen besértődök dolgokon, s ilyenkor jobb, ha mindenki békén hagy, míg én lenyugszom.
◊ Őszinte: Nem szeretek kertelni és füllentgetni, inkább kimondom az igazságot, még akkor is, ha az netán fájdalmas. Véleményem szerint ez még mindig jobb, mint hitegetni a másikat, miközben mi úgyis tudjuk, hogy mennyire nem igaz, amit mondunk. Jó, azért van, amit képtelen lennék bevallani valakinek, de az... Az teljesen más tészta.
◊ Spontán: Nem szeretem előre eltervezni a dolgokat. A határidőnapló is távol áll tőlem. Természetesen vannak dolgok, amiket meghatározott időpontokban végzek, de nem szeretem magam időhöz kötni, s azt sem kedvelem, ha percre pontosan be van táblázva a napom.
◊ Kreatív: Szabadidőmben szívesen festek, rajzolok vagy tervezek ruhát. Utóbbiról még annyit, hogy le szoktam adni a terveket a varrónőnek, aki gyűjti őket, s ha eljön a megfelelő alkalom, akkor felszínre kerülhet egy-két ruhaköltemény.
◊ Ambiciózus: Utálok félbehagyni dolgokat, főleg rajzot vagy festményt. Ha egyszer már elkezdtem, akkor addig "csiszolom", amíg elégedett nem vagyok vele.
◊ Kitartó: Sosem adom fel! Ha szükségem van valamire, akkor addig kutatok utána, míg meg nem lesz. Ha tennem kell valamit, akkor addig csinálom, míg el nem érem a kívánt hatást.
◊ Reális: Nem hitegetem magam, reálisan látom a dolgokat. Például nagyon is jól tudom, hogy sosem juthatunk ki innen, hanem mind itt fogunk megrohadni... Bocsánat, tudom, hogy ilyent nem illik mondani, de szerintem mindenki tudja, hogy ez az igazság, csak félünk hangosan kimondani.

9 dolog, amit szeretek:
◊ Csokoládé
◊ Filmek
◊ Zene
◊ Művészet
◊ Habos-babos kádban fürdés
◊ Könyvek
◊ Növények
◊ Karkötők
◊ Lila

8 dolog, amit nem árt tudni rólam:
◊ Az üvegházban dolgozom növénygondozóként.
◊ Szeretek ruhákat tervezni, az ötleteimet pedig leadom a varrónőnek, hátha némelyik megvalósításra kerül valamikor.
◊ Heti kétszer kell pszichológushoz járnom, de az már maradjon az én dolgom, hogy miért.
◊ Ha lehet ilyent mondani: rühellem, hogy be vagyunk ide zárva. Annyira megnézném, hogy mi van odakint, de sajnos ez nem lehetséges.
◊ Túlságosan is szeretem az édességet.
◊ A konditermet hetente háromszor látogatom.
◊ Bármikor vevő vagyok egy kajacsatára vagy egy kis sütögetésre.
◊ A filmklub egyik alapítótagja vagyok, emiatt szabad bejárásom van a raktárakba, hiszen ott tárolják a filmeket.


7 dolog, amit nem kedvelek:
◊ Azt, hogy be vagyunk ide zárva
◊ Téves riasztások sugárzásveszélyről
◊ Kiszáradt növények
◊ Ha nem fürödhetek akkor, amikor én szeretnék
◊ A pár évvel ezelőtti énjeim: sem a duci Kath, sem az anorexiás Kath nem nőtt a szívem csücskébe. Örülök, hogy mindegyiküktől megszabadulhattam.
◊ Ha egy lány nem nőies
◊ Zöld szín ruhákon

6 tevékenység, amit hobbiként űzök:
◊ Festek és rajzolok
◊ Filmklub
◊ Olvasok
◊ Ruhákat tervezek
◊ Belógok a konyhába és sütök valami finomat. Az ottaniakat nem zavarja, hiszen mindig kapnak belőle ők is.
◊ Kondi és jóga

5 mondat/idézet, ami sokat jelent számomra:
◊ "Nem lehet úgy élni, ahogy azt mások elvárják. Senki sem képes rá. De azt hiszem, ez az én problémám, nem az övék."
◊ "Pont erre valók a barátok: hogy kimondjanak olyan dolgokat, amiket nem mond ki magának az ember."
◊ "Egy jó testvér olyan, mint egy tükör, de nagyítós tükör, és nem árt néha belenézni."
◊ "Természetesen nincs tökéletes alkotás. Nincs művészeti termék, ami olyan éteri tökéletességet testesít meg, hogy megnyílnak a Mennyek kapui és átlép rajtuk Jézus Krisztus. Nincsen. Miért is lenne?"
◊ "Nem csoda, hogy az egész életünket végigálmodjuk. Ébren lenni, és mindent olyannak látni, amilyen... ezt senki nem bírná sokáig."

4 dolog, amit sosem fogsz tudni rólam:
◊ Mivel szabad bejárásom van a raktárakba, így megesik, hogy néha csak úgy bemegyek és nézegetek festményeket, valamint szobrokat, hátha megihlet valamelyik.
◊ Pár éve még duci voltam, majd sokáig alig ettem. Anorexia alakult ki nálam, de sikerült kikúrálni belőle. Most már elégedett vagyok magammal.
◊ Sokat agyalok azon, hogy mégis hogyan lehetne megoldani a kijutásunkat erről a helyről, de sajnos folyton kudarcot vallok e téren. A sugárzást nem könnyű legyőzni, de biztos vagyok benne, hogy nem is lehetetlen.
◊ Egyszer lelöktem egy vázát véletlen az egyik raktárban, aztán gyorsan elbújtam, mikor jött egy őr, és kisurrantam, míg nem figyelt és bent kereste az elkövetőt. Mekkora szerencse, hogy nem emlékezett az arcomra...

3 helyszín, ahol gyakran meg lehet találni:
◊ Üvegház
◊ Filmklub
◊ Konditerem


2 becenév, amit adtak nevem:
◊ Kath
◊ Katie

1 személy, akire példaképként tekintek:
◊ Anya


Nem szeretek a külsőmről beszélni, pedig sokan mondják, hogy nem kéne így hozzáállnom a dologhoz. Ők azonban nem tudják, hogy mennyi mindenen mentem keresztül azért, hogy így nézhessek ki, bár nem is akarom, hogy megtudják. Igaz, itt mindenki tud szinte mindent, csak vannak akik nem beszélnek ki olyan dolgokat, ami nem tartozik rájuk... Kicsit elkalandoztam, szóval térjünk is vissza oda, hogy hogyan nézek ki és oda, hogy miről is beszéltem az előbb. Tizenkét éves koromig duci voltam, a korombeliek csúfoltak és ez végül megtette a hatását, anorexiás lettem. Aztán emiatt bekerültem egy elzárt részlegre, ahol két évet töltöttem. Nem volt könnyű elérni, hogy elfogadjam magamat, de most már nincs ezzel problémám. Rengeteget teszek azért, hogy meg tudjam tartani az 57 kg-os testsúlyomat, amiről a kezelés előtt azt hittem, hogy rengeteg, pedig egyáltalán nem az és még így is jóval kevesebb, mint akkor, amikor csúfoltak. Mint azt már említettem, konditerembe járok hetente háromszor, ez meg is látszik rajtam, de nem vagyok egy izomtorony, inkább mondjuk úgy, hogy jól áll az, ami rajtam van. Emellett jógázom is, mely nem csak segít nyugodtnak maradni, hanem hajlékonyabb is leszek tőle. Nem én rendelkezem a legteltebb idomokkal Mount Weather-ben, ez viszont nem is zavar. Szerintem pont jó a méretük, nem értem, hogy miért stresszel oly sokat az ilyen dolgokon a legtöbb lány.
A magasságommal nincsenek problémák, nem vagyok sem égimeszelő, sem pedig túl alacsony a 168 cm-es magasságommal. Barna hajzuhatagom a családban mindig is különleges volt, hiszen a család többi tagjának világos hajszíne van. Szeretem variálni, megnöveszteni vagy kicsit vágatni belőle, néha még vörös tincseket is rakatok bele. Néha ugyan látni igazán göndör tincsekkel, de az azon ritka alkalmak egyike, mikor ahhoz van kedvem. Legtöbbször ugyanis lágy hullámok tarkítják vagy ki van vasalva. Barna hajamhoz szintén barna szempár társul, mely miatt többször is hasonlítottak az elmúlt évben Bellehez. Szemeimhez vékony, szépen ívelt szemöldök társul. Nem sminkelem agyon magam, hiszen alapból hosszú, dús szempillákkal rendelkezem. Tust és szemceruzát használok legtöbbet, de ha az alkalom úgy kívánja, akkor emellett egy sötétebb barna vagy fekete sminket készítek magamnak. Az orrom nem túl nagy, de nem is apró, viszont lehetne szebb ívelése is. Az ajkaim nem dúsak, inkább vékonyak, viszont igazán szép formával rendelkeznek, én legalábbis így gondolom. Nem rúzsozom magam, csak szájfényt használok néha, de azt is csak ritkán. Mióta elégedett vagyok magammal, bátran hordok nőies ruhadarabokat. A szoknyák, a rövidebb ruhák, az egyszerű pólók, a blúzok és a feszülős nadrágok mind megtalálhatók a ruhatáramban. Imádom a karkötőket, és alig látni úgy, hogy ne zörögne négy-öt darab az egyik kezemen.

Nem szokványos módon születtem a testvéremmel. A szüleink sokáig próbálkoztak, de csak nem lett gyermekük, így orvoshoz fordultak. Mesterséges megtermékenyítés, az ötlet nem igazán tetszett sem apunak, sem pedig anyunak, viszont mindennél jobban szerettek volna egy gyereket, így nehezen ugyan, de rászánták magukat a dologra. Öt megtermékenyített petesejtet ültettek be az anyukám méhébe, s várták, hogy mennyit fog befogadni a szervezete. Igen, ez mindig rizikós volt, sosem lehet előre tudni, hogy végül hány gyermek lesz ténylegesen a beavatkozásból. Ketten maradtunk, Adelaide és én.

Tizenkét éves voltam, egy duci kislány, akit a társai csúfoltak, s én ezt alig bírtam elviselni. Nem értettem, hogy ez miért jó nekik, de meg akartam változni, hogy abbahagyják. Alig ettem, szinte csak ittam, a fölösleg pedig szépen lassan elkezdett rólam eltűnni. De én továbbra sem álltam le. A családom tudta, hogy problémáim voltak, s hiába figyelmeztettek, hogy nem lesz jó vége a dolognak, én nem hallgattam rájuk, és folytattam. Tizenhárom éves voltam, mikor a szervezetem kezdett kimerülni, többször is elájultam az éhség miatt, mégsem álltam le. Már senki sem szólogatott be, inkább azt figyelték, hogy jól vagyok-e. Aztán az egyik eszméletvesztésnek megvolt az eredménye. Alaposan bevertem a fejemet, enyhe agyrázkódást szenvedtem, ekkor végre a szüleim el tudtak rángatni egy orvoshoz, mert előtte ezt sem igazán hagytam nekik azzal az indokkal, hogy jól vagyok. A doki először nekem nem mondta el, csak a szüleimnek, akiken az ijedtséget láttam. Nem értettem, hogy mi lehet olyan nagy baj, aztán visszajöttek hozzám.
- Most egy kis időre máshova kell költöznöd - szólalt meg apu.
- De semmi komoly drágám, majd visszajöhetsz hozzánk, ha minden rendbe jön - tette hozzá anya. Értetlenül fürkésztem az arcukat, de csak az aggodalmat véltem felfedezni mindkettejük szemében.
Elkísértek, fogták a kezemet egész úton, én pedig semmit sem értettem abból, ami körülöttem történik, míg el nem értünk a fehér folyosóra, ahonnan a fehér szobák nyílnak. - Anyu én nem akarok ide jönni - néztem fel rá kétségbeesetten, mire ő próbált megnyugtatni. Szavaim mit sem értek, kaptam én is egy szobát a "furcsák között", ahogy akkoriban emlegettem őket. Most már tudom, hogy oda viszik azon személyeket, akik segítségre szorulnak, s azt is tudom, hogy miért kellett odamennem. Anorexia. Ez áll a kartonomban arról a bizonyos két évről, amit ott töltöttem, valamint rengeteg megjegyzés, tünetek és a fejlődésem szakaszai. Nem látogathatott más, csak a családom és a pszichológusom. Anya az üvegház dolgozóinak vezetője, rengeteget mesélt nekem arról, hogy mit csinálnak, ezzel felkeltve az érdeklődésemet és elterelve a figyelmemet a nagy fehérségről. Apu pedig hozott nekem füzeteket és színes ceruzát, így tudtam rajzolni odabent is.
Két évet töltöttem bezárva a fehér szobába, tehát tizenöt éves voltam, mikor elhagyhattam a helyet és visszatérhettem a saját szobámba. Az ott töltött idő alatt megváltoztam. Magabiztosabb lettem, megtanultam elfogadni önmagamat és több célt is kitűztem magam elé. Ezek közül kettő mára már megvalósult: az egyik  filmklub, a másik pedig a növénygondozói munka.


Külsőre nem igazán hasonlítunk a nővéremmel - ha már pár perccel előbb bújt ki, mint én, akkor szerintem nyugodtan hívhatom így. Neki szőke haja van, nekem barna, neki mindig tökéletes alakja volt, nekem nem. Mégis, mindennek ellenére jobban ismerjük egymást, mint a legjobb barátok. Van köztünk egy bizonyos kötelék, ami olyan erős, mint egy elszakíthatatlan fonál.
Adelaide látogatott meg a legtöbbször, s ő volt nálam bent mindig a legtovább. Sosem jött üres kézzel, mindig hozott magával vagy valami finomságot, vagy egy könyvet. Állandóan beszélt, be nem állt a szája, csak mondta és mondta, mindennel képben voltam, ami Mount Weather-ben történt. Együtt terveltük ki a filmklub ötletét is, hiszen tudtuk, hogy a raktárakban rengeteg régi DVD van, melyeket senki sem nézeget. Biztosak voltunk benne, hogy akad arrafelé egy lejátszó is hozzá, vagy vászon és kivetítő. Nagyon bezsongtunk, s ez csak még inkább motivált arra, hogy mielőbb meggyógyuljak.
Mikor végre visszatérhettem a családomhoz, addigra kész volt a kérvény, a klub tervezete és a szükséges kelékek listája. Mindez csak arra várt, hogy beadjuk az elnöknek, aki remélhetőleg rábólint. Két hétbe telt az egész, már kezdtük feladni a reményt, mikor Dante az irodájába hívatott minket. Az ötletünk tetszett neki, úgy vélte, hogy az embereknek biztos jót tenne némi szórakozás, így megkaptuk az engedélyt, egy termet és állandó bejárási engedélyt a raktárakba. Gondolom, nem kell részleteznem, hogy utóbbit mennyire élveztük. Annyi szuper dolog van ott, s megesik, hogy órákig bent vagyunk, mert találunk például régi jelmezeket, s azokban bohóckodunk.


A testvérem mellett volt még egy barátom, aki sosem ítélkezett fölöttem. Elfogadott akkor is, amikor duci voltam, s akkor is, amikor problémáim voltak. Ő mindig ott volt mellettem, bármi is történt. Öt éves voltam, mikor találkoztunk, ő pedig hét. Az egész egy egyszerű kérdéssel kezdődött. - Szereted a buborékokat? - érdeklődött. Én csak bólogattam, bár előtte még nem igazán találkoztam a kádon kívül buborékkal, a fiú pedig előhúzott a háta mögül két kék színű üvegecskét. Megmutatta, hogy hogyan működik a buborékfújó, én pedig nagyon élveztem, hogy ilyen nem csak a kádban létezik. Rengeteget játszottunk együtt, aztán ahogy teltek az évek, a játékok beszélgetésekké alakultak át, de máig megmaradt köztünk az "örök gyerek" dolog például a buborékokban.
Leveleket írt nekem, amiket Adelaide hozott be nekem, a válaszaimat pedig átadta neki. Így telt az a két év, amikor a fehér szobában voltam. Ő még akkor sem mondott le rólam, ez pedig erőt adott nekem. Jó, oké bevallom, bele voltam zúgva, nem is kicsit, A levelezés ideje alatt mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz, s én sokat gondolkoztam azon, hogy "mi lenne ha...?" vagy éppen azon, hogy vajon mennyit változott? Utóbbi kérdésemre megtudhattam a választ, amikor végre elhagyhattam a fehér szobát. Izgultam, hogy mi lesz, hogyan tovább, aztán megláttam, ahogy ott várt a szobám előtt, bár őszintén bevallom, nem igazán ismertem fel, s ő sem engem. Két év alatt mégiscsak sokat változik az ember, ezt tanúsíthatom. Nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék, így egyszerűen csak "letámadtam", átöleltem és nem akartam elengedni. Nagyon hiányzott már, sőt, ő volt az egyetlen, aki hiányzott, hiszen a családom bármikor bejöhetett hozzám.
Mi lett végül abból, hogy tetszett nekem? Nem tudta meg, s hagytam elülepedni az érzést, mert nem akartam ezzel elrontani a barátságunkat. Viszont, ahányszor meglátom egy másik lánnyal, görcsbe rándul a gyomrom és gondolatban szépen felpofozom magam, hogy nem merem neki bevallani, hogy mit érzek. Pedig... Pedig már hány év eltelt azóta, hogy én ezt magamban tartom, és nem tudom, hogy egyáltalán sejti-e a dolgot, hiszen időközben nekem is volt egy-két kapcsolatom, pusztán azért, hátha le tudok mondani róla, de nem jártam sikerrel. Ennyit arról, hogy én mindig őszinte vagyok... Viszont, gondoljuk csak át a dolgot: miért kellenék neki én, ha már annyira jól ismer, mintha a testvére lennék? Miért kellenék neki pont én, mikor nálam szebb lányt is találhat magának?