A táborból eltűntek emberek, s bár a fal a helyén volt, közel sem tartottam valószínűleg, hogy ez bárkit is megállítana abban, hogy ránk támadjon. Mink volt? Pár kihegyezett bot, élesre csiszolt fémdarab a roncsból, és több tucat fiatal, akik többsége a dolgok ellopásához vagy becsempészéséhez jobban értett, mint a fegyverekhez. Én sem voltam a legjobb diák, aki kezdetektől fogva jó célba dobásban, de azért nem voltam olyan naiv, hogy higgyek benne, itt biztonságban vagyunk. Mi nem segített még a helyzetemen? A puszta tény, hogy a bátyám mindenkit irányítani akart, de sokszor a döntései nem éppen voltak a legjobbak. Épp ezért az "Este mindenki maradjon az őrhelyén és a sátrában!" parancsot megszegtem. Szinte minden éjszaka kilopóztam a falakon túlra. Nem volt nehéz, ismertem a tábort, volt időm körüljárni a kerítést, és tudtam, hogy hol tudok elbújni, ha kiszökök innen. Épp erre készültem most is. A vacsora után végül is az az egészséges, ha mozog az ember, hát adjunk a minimális egészségre, amit itt birtokolhatunk. Kilépek a sátorból, körülnézek, a látvány nem újdonság. Páran állnak az egyik kapunál, vigyázva, hogy senki ne mehessen ki, vagy jöhessen be. Páran a tűz köré gyűltek, még a vacsorájukat rágcsálják. Ismét egy csoport, tőlem balra, akik hangosan röhögnek, fogalmam sincs min, nem is érdekel. A látványtól megforgatom szemeim, majd a sátorból kilépve elindulok. Páran rám mosolyognak, arra sem veszem a fáradtságot, hogy túlzottan megerőltessem az arcizmaim, nem értem, mire a nagy jókedvük. Az első adandó alkalommal eltűnök a félhomályban, ahol kevesebben vannak, és kisurranok a falon túlra. Hátam mögé pillantok az egyik fa takarásából, de senkit sem látok. Elindulok a félhomályba burkolózott erdőben, a megszokott, biztonságosnak ítélt úton. De az érzéstől, hogy valaki figyel, követ, nem tudok megszabadulni. Megreccsen egy ág, felkapom a fejem, és a derekamon lógó késért nyúlok. -Legalább ne hallanám, hogy követsz. Mit akarsz tőlem?-meredek a sötétbe, keresve azt az alakot, aki a sarkamban lohol, de nem látok senkit. Végül mégis előbukkan. A bátyám, akire most a legkevésbé akartam számítani, mint hívatlan vendég, és akinek jelen pillanatban nem szívesen voltam a közelében. Miért? Mert atyáskodott fölöttem megint. -Hagyj békén Bell, nem vagy az apám. Tudok vigyázni magamra.-fordítok neki hátat, és indulok tovább, mintha mi sem történt volna. Tudom, hogy ennyivel nem úszhatom meg, de nem érdekel. Nem élheti helyettem az életem, és legfőképp nem tarthat tovább bezárva. Abból elég volt az elmúlt tizenakárhány év.
Kezdőlap 
by 
