new posts want to try one?
| |
| | | Szerző | Üzenet |
|---|
Admin
◊ Tartózkodási hely : Valahol az erdő mélyén...
◊ Kor : 32
◊ Hozzászólások száma : 57
 |  Tárgy: Bellamy Blake  Hétf. Júl. 13 2015, 20:57 | Idéz Szerkeszt Töröl |
| Bellamy Blake I won't let anything bad happen to you, Octavia, I promise. 
 becenevek: Bell, Bellamy születési hely, dátum: Ark, 2150. június 17. kor: 23 csoport: The 100 családi állapot: Just my little sister play by: Robert "Bobby" Morley | lelkem darabkái...
Mit is látok egy tükörbe nézve? Sötét és már egy ideje csapzott, göndör, félhosszú fürtöket összetalákozni a fejemen, amik közül tincsek omlanak rendezetlenül a homolokomba, így leplezve annak teljes magasságát, és elrejtve a világ elől a mély barázdákat, amelyek végighúzódnak rajta. Az idő múlásával pedig a sok hajszál talán a szemem elé is függönyként ereszkedik majd, és elrejtheti őket, akár a nagy füleimet. Alatta két vastag, éjszínű szemöldököt, amik az utóbbi időben túl sokszor rándulnak össze. Alattuk sötétbarna, szinte feketébe hanyatló szempárat láthatsz, amely mélybeható, kifejező tekintetet kölcsönö viselőjének, ezek pedig oly árulkodóak, akárcsak a húgoméi. A lélek tükre, s előlük az érzelmek nem menekülnek, azonnal láthatóvá válnak, még ha minden igyekezetem arra irányul is, hogy ez ne történjen meg. Ezt csak erőfeszítések árán érhetem el, egy idegen társaságban. Közöttük egy az arcomhoz megfelelő orr húzódik, nem sokkal alatta a keskenynek mondható ajkaim. Felettük egy folytonosan kiserkenni akaró bajusz telepedett meg, melyhez államra ülve szakáll is szeretne tartozni, de szerencsémre ez utóbbi nem olyan vehemens, azonban még a Földön is megszabadulok tőlük, hiszen borostát sem hagyok nőni, ha tehetem. Emellett hosszúkás arcom egészét szeplők borítják. Továbbá egy az évek során megmunkált test birtokosának mondhatom magam. Tettem érte, hogy az őrség tagja lehessek valamikor, illetve a kiképzés is megtette a hatását, de erről később. 180 centimmel pont katonának valónak tekinthettem magamat.
Mindezen belül egy az évek során megedzett lélek. Talán az anyám volt az egyetlen, aki valóban ismerte azt, aki vagyok... voltam. Én már csak azt tudom, hogy minek mondom magam, de ez a kép megdőlni látszik, sőt lehet, hogy már réges-régen darabokban hever. Kicsúsznak a kezemből a dolgok, nem vagyok képes megfelelően irányítani őket. És nemcsak itt mindenki mást nem tudok vezetni, hanem a legtöbb döntésem balul sül el azóta a bizonyos buli óta, ha annyiban hagyok valamit az is, ha egyszer megteszem, az is. Ezzel szemben pedig nem szoktam beismerni, ha tévedtem. Nem is tulajdonítok mindent a magam vétkének. Egy halálraítélt bűnözőnek nincs lelkiismerete gondolom, ha elérem, hogy az Ark többi alkatrésze ne rozsdásodhasson ezen a talajon, akkor pedig szabad vagyok, ez azonban örök harc addig, amíg nem hiszik azt, hogy élhetetlen ez a hely.
Mindemellett azonban tudom, hogy szükségünk van rengeteg tudásra, amit ők akár könnyűszerrel nyújthatnának idelent, de ha idejönnek, meghalok. Tiszta sor. És azt... azt nem. Megígértem. Ennyire lehetek önző? Mit önző? Ez nem önzőség, nem csak az én életemről van szó, meg kell védenem Octáviát. Azt pedig nem tehetem, ha elásva fekszem a táborfalon kívül. Az ember igába hajtható barom, ha a túléléséről van szó, behódol bárminek a gyáva. Aki voltam, megbízható volt, életeket lehetett rábízni, kötelességtudó, aki hallgatott az értelmes szóra, aki valahol elnyomva még nagyon mélyen él bennem, de átvette elsőségét a létért folyó küzdelem.
Nem vetem meg az élvezeteket sem, egy pár formás fenék, comb rabul ejt egy férfit, még engem is. Miért is ne tenném, hogy élek a lehetőséggel, ha egyszer felkínálkoziuk, adódik az alkalom? Ki ne tenné ugyanezt? De senki ne várjon pár éji óránál többet. A nőügy nálam ennyit jelent, sosem voltak romantikus, több napos kapcsolataim, mással volam elfoglalva, nekem nincs időm erre, s nem is tudtam mit kezdeni az érzéseikkel, hiszen sosem én éreztem. Nekem a húgom és az anyám volt az a két nő, aki elfért az életemben, és ennyi. Egyébként is távol állnak tőlem az elnagyolt, nagyívű, mély érzelmek, amiket szentimentálisan képes vagyok a levegőbe susogni.
Mindenki azt tesz, amit csak akar! Szabályok, cellarabság nélkül mindenki így kíván élni, anarchiában. Az, hogy rávilágítottam arra, hogy itt lent így is lehet, csak azt hozta, hogy bíznak bennem, s a legtöbben követnek, s karperecek nélkül járnak. Az amúgy sem volt más, mint a láncok, engedelmesség, Arkhoz való hűség szimbóluma, de ennek a Földön nincs értéke, hiszen a bezártságra emlékeztet mindenkit, arra az életre, amibe nem vágynak vissza. Továbbá az, hogy erre emlékeztet, az csak engem segít.
A tömeg irányítható. Egy vezető egybefoghatja őket, legidősebbként, vagy sokkal inkább azért, mert én húztam meg azt a bizonyos kart, ami nemcsak a hajót, de egy új, szabadabb világot is megnyitott előttünk. Azzá kellett válnom, hogy elérhessem, amire szükségem van. Hogy életben maradhassak, és megvédhessem a húgomat.
Leleményesnek tartom magam, és azt hiszem tudom mit csinálok, azonban néhány apróság kifog rajtam, vagy éppen nem úgy alakulnak a dologk, ahogy előzőleg elképzeltem, s magabiztosan menetelek a halálba, nincs gond a hadi taktikákkal, a nagy egész átlátásával, hiszen belémivódtak az évek során, erre képeztek ki, csak a lehetséges következményekkel szemben nem vagyok elég figyelmes, nem építek arra, mi lenne ha... Azoban nem tudok békét kötni Hádésszel, hiába képeztek ki emberölésre, vagy kellett volna, képtelen vagyok rá. A szemébe nézni, aztán a gyilkos fegyverre, s megtenni úgy, hogy tudom, csupán egy mozdulat, s valakinek vérét ontom, s eltávozik...
Az őrség azonban megtanított a stratégiákra, hogy miként használjam ki az adódó helyzeteket. Racionális döntésekre szükség van ahhoz, hogy túléljünk, az Ark nem segíthet, akkor nekünk kell feltalálnunk magunkat az ismeretlenben, ki fogjuk ismerni előbb utóbb, muszáj lesz. Szükség van arra, hogy többen tanuljanak meg harcolni, érezzék a fegyvereket társuknak, hogy megvédhessük magunkat, és legyen esélyünk a túlélésre.
Nem kenyerem a szó, nem beszélek feleslegesen. Inkább a hallgatás embere vagyok, akkor szólalok meg, ha azt szükségesnek ítélem. Bizonyos értelemben nem mindig tudom mit is mondhatnék. Akkor folyamodom hozzájuk csak, ha célom van velük. Olyankor pedig pörgén forog a nyelvem, s érzem, értem mihez kell nyúlnom, és mik a megfelelő szavak, mondatok.
Konokul ragaszkodom a saját elképzeléseimhez, ez leginkább abból ered, hogy ritkán csalnak meg az ösztöneim, az első döntéseim, s ha kierőszakolják annak változását, az katasztrófába trokollhat, mint a kígyó, vagy.... vagy a kés következményei... Ha megsértenek engem, vagy valakit, aki fontos számomra a forrófejűségem lép előtérbe, s erőszakossá válok. Senki nem bánthatja őket!
|
hallgasd történetem... Who we are
and who we need to be to survive
are very differet things. Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak....I know you're scared.
But we are Warriors!
We can do this. - És... és akkoj csatázott, és csattogtatta a fegyvejét, és kinevezték... Caesaj őt akajta magisztejnek, de később aztán ő jett a császáj, meg... meg fejvette a nevét is - meséltem túlgesztikulálva a tegnapi mesét, amit ezúttal az én feladatom volt felmondani. A Blake házban régvolt császárok, és királyok történetei voltak az altatók, porosodó kötetek, dokumentációk szövegein nőttem fel, számomra azok képezték a szentírást, s csakis egy újabb históriát hallva voltam hajlandó ágyba bújni. Addig pedig törökülésben ülve, csillogó szemmel figyeltem, és minduntalan vissza kellett söpörni a takaró alá, hátha mégis elalszom a beszéd közben, azonban ezek a kísérletek általában kudarcba fulladtak. - Úgy van. Nagyon jó - bólogatott és mosolygott rám a nő, aki az anyám volt, Aurora Blake. - Ugye... - kezdtem bele bizonytalanul - ugye... ha megnövök, akkoj én is csinálhatom majd azt, amiket a bácsik, akikjől a mesék szójnak? - néztem rá hatalmas szemekkel. - Majd meglátjuk, Bellamy - ölelt magához, miközben tekintete a szoba egy távoli szegletébe révedt. De én tudtam, a 4 éves önmagam is tudta, hogy a katonaság az én feladatom. Az akartam lenni. Akartam a kiképzést, a fegyvereket, a védelmezést, hogy küzdjek és a rend fenntartását is. Őrként a biztonság megőrzése lett volna a feladatom, hogy idefent mindenki békésen élhessen. Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak....I wanna see the Ark, Bell. Megállok a hatalmas üveg előtt, amely a Földre s a kissé távolabbi Holdra néz. Kisgyerekként nem tudtam eldönteni, hogy vajon a csillagok, vagy az Ark lámpái, esetleg a Nap füröszti-e ilyen pompában az elém táruló képet, de a látványtól az ember lélegzete is eláll. Megpróbálok mindent a fejembe vésni, hogy otthon elmesélhessem. O. nem jöhet ki, különben anyának és neki is vége, biztosan ott kuporog most a padló alatt. Nehezen viseli, de muszáj. Tudom, hogy mindennél jobban szemügyre akarja venni, amit én most tüzetesen végigmustrálok jobbról balra, fentről le, azonban erre nincs lehetősége. Azt hiszem fel tudom majd idézni magamban, amit látok, habár tegnap is így éreztem, és akkor sem tudtam megosztani vele mindent, viszont még úgy is nagyon élvezte. Na majd ma. - Blake kadét! - szakít félbe egy hang parancsa. Ideje indulnom, nem állhatok itt naphosszat kibámulva a világűrbe, hogy mindent megjegyezhessek, bár meg tudnám valahogy mutatni. Még egy utolsó pillantás. Félkörívű, kék színű óriás, kráterekkel tördelt golyó, aminek az egyik fele szürke, a nagyobb darab belőle fekete... fényes pontok az égen... csillagok... fényes pontok... El ne felejtsem. Futólépés: egy-kettő, egy kettő... szürke... kék... fekete.... fények...Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak....I won't let anything bad happen to you Octavia. I promise. A fejemben fénysebességgel cikáznak a gondolatok, megoldást keresnek minderre, kétségbeesetten, abban a hitben, hogy van bármi remény, az agyam tudja már, hogy ez csak egy csinos kis ábránd. Árnyak kacagnak rajtunk gúnyosan, miközben, mi kilátástalan helyzetünk közepette létezünk, s ésszel nem vagyunk képesek felfogni. A fene az egész rohadt buliba. Egyszer. Csak egyetlen egyszer úsztuk volna meg azt az idióta napkitörést. Miért most? Egy óra még, s talán semmi nem történik, ott lapul a padló alatt, teljes biztonságban. De persze ilyenkor kell.... - Maga még nem igazi őr, kadét - hallom meg visszazuhanva a valóság alkotta csapdába. A kijelentés úgy ér, mint egy hideg zuhany. De nincs időm az önbecsülésemen esett csorbát vizsgálni, ami a sértéstől esett. - Személyit, most. - Tennem kell valamit. Bármit. Azonnal. Ekkor azonban elsuhan mellettem egyenesen a halálba. Hogy lehet ennyire felelőtlen?! Megígértem, hogy nem esik baja. Szemben velem egy kétségbeesett szempár néz vissza rám az őrök szorításából. Bellamy, tenned kell valamit. Nem ronthatok rá egy őrre, azonnal megölnek. Mindaddig együtt tudtam élni a szabályokkal, amíg nem a húgom élete volt a tét. Most azonban gyűlölöm valamennyit. És a legrosszabb, hogy arra idomítottak, mint a hűséges kutyát, hogy ne szegjem meg őket. Octavia.... Mit csináljak? Nem, nem, nem, ez nem történik meg, ez egy rémálom... Ébredj fel!!! Fel kell ébrednem...Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak....Mom was floated for having you.
She's dead because you're alive. - És ha én önként jelentkezem helyetted? - jutott eszembe a legbiztosabb megoldás, amivel életben tarthatom őt. Nekem csak ő van, akire hallgatok, és szeretek. Senki másért nem tenném meg ezt. - Bellamy...- Úgy megmaradhatsz, és vigyázhatsz O-ra. Az Arknak úgyis az kell csak az kell, hogy ne szívja még valaki a levegőt, hogy Te vagy én, az teljesen mindegy...- Bellamy - sóhajtva lecsukja a szemeit, majd újra az enyéimbe néz. - Az, hogy Octavia megszületett, az én döntésem volt, nem a tiéd - ekkor ragadják meg az őrök anyám karjait, és a légzsilip felé vezetik őt. - Vigyázz rá, ahogy... ahogy eddig is. - ezzel a mondattal összezárult előtte az üveg. - Anya... - aztán eljutott a tudatomig, amit mondott, és bólintottam, jelezve, hogy megértettem. Egy pillanatra ellágyulnak a vonásai, és mintha motyogna is valamit, és nem az a merev asszonyi arc néz rám, aki a legtöbb hétköznapon. Ekkor húzza meg a kart, az az ember, aki felelős mindezért, a parancsnokom, a sötétbe taszítva ezzel valakit, akit mindennél jobban szerettem. Sosem sírtam kisgyerek módjára, egy jó katona nem érez, csak cselekszik. De én már nem voltam az, egy fiú voltam, akinek a szeme láttára végeztette ki a kancellár az édesanyját, mert életet adott még egy gyereknek, O-t pedig börtönbe vetette - bár akkor még fel sem fogtam, hogy ez tényleg megtörténhet, hogy képes rá bárki is -, pusztán azért mert megszületett. Nem hagyhatom, hogy ugyanezt tegyék vele is. Az én húgom, az én felelősségem...... Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak....Slay your demons when you're awake,
they won't be there to get you in your sleep. Porfelhő sodort magával, s álltam a helyen, ahol fél évvel ezelőtt, a halálba lökő karon Shumway keze nyugodott, mely kész volt meghúzni azt. Az ezerszer is átélt rémálom végtelen tekercse. Az anyám szemébe nézek. Abban a pillanatban nem foglalkoztatott az, hogy hány katona kereste fel őt éjjeleken, s sejtelmeim szerint ennek fejében tudta pontosan mikor kell O-nak a padló alá bújnia... Csak az jutott eszembe, amikor idejét nem sajnálva varrta az egyenruhákat, amikor mesélte a sok poros történetet, amikor kisgyerekként utoljára megvédett az árnyaktól, viszont nekem nem sikerült mindez. Lesütöttem a tekintetem, amikor újra feltekintettem a húgom rémült arca nézett felém, aki nem tudta miként menekülhet a kalitkából, s egy pillanatra felvillant az a kíváncsi kislány is. Egy éve nem láttam őt, volt egy incidensem a régi sorstársakkal, attól fogva nem mehettem a fogda közelébe sem. S mondhatni képes sem voltam rá, amíg nem találok megoldást. Meg kell fizetniük érte. A gondolatmenetből az rázott fel, amikor nevemet ordította, majd én is az övét. Az ajtóhoz rohantam, s próbáltam feszegetni, még ha az őrök le is fogtak. A pillanat következőjében ott álltam mellette a túloldalon, nem tudtam, hogy történhetett... Ki kell jutnunk innen, vagy... Akkor a parancsnok meghúzta a kart, és Jahára vetült a tekintetem, aki rendültelenül állt. Felcsapódtak a szemhéjaim, remegve simult a hátam a szoba hideg falának. A tincseim a verejtékes homlokomra tapadtak. Nem voltam a fekete egyenruhában, a gondnoki kéken akadna meg az ember szeme, ha bárki más tartózkodna még a helyiségben. De idestova egy éve senki nem jár ide rajtam kívül, nincs mit elvinni sem, itt nincsenek értékek, csupán emlékek, melyek ide kötődnek, azonban mind szennyezett és fekete. Csak a magány, és a nyomor. Egyedül vagyok, a húgom börtönben, az anyám halott. Ez az egész felfoghatatlan. Bármi áron, de vissza kell szereznem mindazt, amim még maradt, akkor is, ha olyat teszek, amiért halál jár.... Cseszd meg! Nem félek! Nem félek.... - mormolom magamban. Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak....You are not a murderer.
You always did what you had to do
to protect your sister. Ott van - azonosítom be a szememmel a kancellárunkat. Akaratlanul is az jut eszembe, hogy el kell rejtenem a pisztolyt, hiszen csak a katonák tarthatnak maguknál ilyesmit, de kisvártatva, néhány másodperc elteltével rájövök, hogy rajtam most egyenruha van. Mondhatnám, hogy újra, és hogy jó érzés magamra ölteni a gondnoki öltözet után, azonban mindez távol állna a valóságtól. Úgy is fogalmazhatnék, hogy azóta undorodom a ruhától, attól, amit jelképez, viszont ez abból adódik, hogy elvett tőlem valakiket. A kezemmel erősen szorítom a fegyver markolatát, mintha abból bármiféle erőt is nyerhetnék. Most visszakaphatok egy megfelelően irányzott golyóért valakit. 6 éves korom óta ő határozza meg az életem, amióta megszületett, és nem tesz semmit, csak van. A cselekedeteim közel fele érte történik, az elmémbe égtek anyám szavai: "A te húgod, a te felelősséged." Meg kell védenem őt, minden rossztól, mindenáron. Hátrahúzom a hammert, és kattan a fegyver, lövésre kész. Ezt az anyámért. Felé irányítom, a kezem megremeg a ravaszon, és elsül a fegyver, én pedig hátrahőkölök. Ezt a húgomért! A dühöm az, ami újból egy golyót kényszerít a levegőbe, ami felé tart. Bizonyára találat lehetett, hiszen felcsapó hangokat hallottam magam mögött, de ekkor már messze jártam, futottam, ahogy a lábaim bírták. Fel kell jutnom arra a hajóra, vagy az egész hiábavaló volt, és a hullám holnaptól az űrben fog rohadni, amiért megöltem Jaha-t. Megígértem...... Meg-í-gér-tem......Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak....Down here, weakness is death, fear is death. Clarke Jasper felé tartott, amikor óvatlanul lépett. Nem tudom eldönteni, hogy én ragadtam meg a kezét, vagy maga talált bennem fogódzkodót, de az bizonyos, hogy a következő pillanatban rajtam függött az élete. Ha elengedem őt, a mélybe zuhan, a kiálló dárdáktól hemzsegő gödörbe, a biztos halálba. Ha pedig nem, úgy az én démonaim festenek fekete képet vele, kinek árnyéka egyre biztosabban ólálkodik majd körülöttem. Hiszen világos: senki nem fog nekem megbocsátani, pláne nem a kancellár, aki már minden bizonnyal rég halott. Minden bűnért halállal lakol az elkövető, ez, ha az Ark maradék része a Földre érkezik, nem fog változni. Puszta ígérgetés, semmi több. Lazítanom kellene a fogáson. Akkor szenved is, és odafönt mindenki számára egyértelművé válik, hogy ide nem jöhetnek le, ez a hely nem élhető. "Az Ark csak akkor fog halottnak hinni, ha valóban az leszek." Fenyegetés nem használ, akkor ez. Bellamy, el kell engedned. Meg kell tenned. De nem vagyok képes rá, amikor a szemébe nézek, úgy érzem, mintha az anyám nézne vissza rám. Képes lennék megtenni? Eltelik még egy másodperc, és Clarke újra szilárd talajon. Finn, Wells és Murphy, segítettek felhúzni. Jómagam nem tudom mennyire érdemem, hogy életben van, hiszen ez akár a saját halálomat okozhatja az, hogy életben van, az az Isten verte karperece pedig működőképes. Azt hittem nem okozna gondot, de...... Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak....My mother, if she knew what I've done, who I am.
She raised me to be better. To be good.
And all I do is hurt people. I'm a monster. Zsákutcába futottunk. A francba! Kapkodom a levegőt, de tudom, hogy meg fogom védeni Charlotte-ot, bármibe is kerüljön. Kísértetiesen hasonlít a helyzet az egy évvel ezelőttihez. Az eső esni kezd szakadatlan, én pedig most nem vallok kudarcot, Murphy nem lehet ellenfél. - Nem engedhetem, hogy mások is megsérüljenek. Miattam nem. Azután nem, amit tettem... - mondja mikor a kés Clarke torkához szorul Murphy kezében. Meg fogom oldani, meg fogom menteni őt. Senki nem hal meg. Ez az egész nem Charlotte hibája, ő csak.... Ekkor kilép a kezeim közül, és a szakadék szélére lép. Azt...- Neee!!! - ordítok fel, miközben egy gyermeki test zuhan alá a mélybe. Meghalt. Meghalt!- Bellamy.... - száll fel a sóhaj Murphy szájából, amit alig hallok a fejemben lüktető ütőerektől. Nem érzetem, ahogy sajognak az ökleim a rá mért ütésektől, nem érzékeltem időt, és fájdalmat, az adrenalin dolgozott, ezért meg kell fizetnie. - Bellamy elég, - mondják, viszont hiába - megölöd őt. - húzzák hátra a karjaimat, amikkel folytatni akarom az ismétlődő mozdulatokat. - Eressz el! - förmedtem rájuk. Murphy arca már véres volt, de nem érdekelt. - Megérdemli a halált! - megölt egy gyereket, az Isten szerelmére.... megölte őt. Meghalt. - Nem. Nem mi döntünk arról, hogy ki élhet és ki halhat meg. - Akkor ki? Itt lent nem.- Nem te mondtad korábban, hogy mindenkinek joga van dönteni.... - kezdek bele a cáfolásába. - Nem, korábban tévedtem, oké? Neked volt igazad. Néha veszélyes lehet, ha elmondjuk az igazat. - vág közbe védekezve. Fellógattam valakit a tömeg szavára, az igazságért, aki most ugyanezért valaki más életét vette el. De persze, mondjuk csak el az igazat, az mindig jó.... - De ha itt lent túl akarjuk élni, akkor nem élhetünk úgy, hogy mindenki azt csinál, amit csak akar. Kellenek szabályok. - Szabályok... Cöh... Milyenen? Az Arkon akar élni? Vissza akarja képzelni magát oda, itt nem érvényesek az ottaniak, és sokan nem is fogadják el az ottani életvitelt, többek között én sem. - És ki dönti el a szabályokat? - Csak nem magára gondolt? Mintha eddig minden ötlete jól sült volna el... - Te? - teszem fel a kérdést. - Egyelőre mi - Ketten? Így talán van esély arra, hogy ne a kis hercegnő uralkodjék önkényesen. - , rendben?- Akkor most mi legyen? Visszavisszük, és úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna?- Nem! Száműzzük őt. - ahogy konstatáltam az első döntést, elindultam afelé, akit többet reményeim szerint nem fogunk látni, ha mégis, akkor megölöm. Ezt kell, hogy higgye, ha megígértem, tudja, hogy betartom. - Kelj fel! - ragadom meg a kabátjánál fogva, és a lány lábnyomának helyére vonszolom. Jól jegyezze meg milyen érzés letekinteni a semmibe. Vésődjön az elméjébe, hogy valaki miatta halt meg. - Ha valaha meglátlak a tábor közelében, akkor itt folytatjuk. - ismertetem vele mihez tartsa magát. Ő pedig csak testtömegként értetlenül áll. Megértetted? - fogja fel. Bár az sem érdekel, ha nem sikerült neki. Azzal elengedem, és otthagyom. - Ami titeket illet- kezdem a többieknek... a követőinek irányítva szavait. - , visszajöhettek és követhettek engem, vagy maradhattok itt vele meghalni. A ti döntésetek. - s többé nem fordulok hátra. Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak....Leaders do what they think is right. |
| | | | Admin & The 100
◊ Tartózkodási hely : Mount Weather
◊ Kor : 26
◊ Hozzászólások száma : 172
| | Tárgy: Re: Bellamy Blake Kedd Szept. 29 2015, 00:06 | Idéz Szerkeszt Töröl |
| elfogadva, üdv itt! Kedves Bellamy!     Kész csoda, hogy eljutottunk idáig, igaz? Tök gázak vagyunk, hogy adminként csak most készülünk el, de legalább valamikor elkészülünk...  Ráadásul most jövök egy olyan szöveggel is pluszban, hogy nagyon örülhetsz, hogy elfogadlak úgy, hogy nem is írtál az elkészülős topicba  Tudod drága, a szabályzatban az van, hogy csak akkor fogadunk el valakit, ha írt oda, de mondom, ezt most nézzük el neked...  Kapsz még egy kis fangörlinget is, hiszen te is nagyon jól tudod, hogy imádom Bellamyt, imádom Bob Morleyt... Tehát most kapsz egy nagy ASDFGHJKL-t meg egy  -t és ezzel le is tudom a nagy fangörling pillanatot Azt hiszem mondhatom, hogy megérte kivárnunk a lapodat, ugyanis sikerült megtalálnod a karaktert, visszaadni a jellemét, a gondolatait, s az eszméket, melyek fontosak számára. A külsőt is nagyon részletezve írtad le, még a vakok is tökéletes képet kapnának a srácról, ha felolvasnánk mindazt, amit te megfogalmaztál.  Az előtörténeted tartalmas, hosszú, egyedi, és még idézetek is vannak benne. Örülök, hogy olyan pillanatokat is megosztottál velünk a karakter életéből, melyeket a sorozat nem osztott meg velünk. Ráadásul ott van az a rengeteg gondolat, amik miatt még inkább megismerhetjük Bellamy lelkivilágát. Nekem elnyerte a tetszésemet, belekötni nem fogok, foglalóznod sem kell, én meg repülök megírni a saját et-met még, hogy rabolhassalak egy játékra! |
| | | | |
Similar topics | |
|
| | Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |