Bellamy Blake

Külsőre sokban hasonlítunk a húgommal. Bőrünk az év minden szakaszában bronzosan barna, ami sokak szemében talán irigylésre méltó, hajam éppen olyan sötétbarna és általában egyenes mint az övé. Hajam már rég nem olyan rendezett, mint amikor az édesanyám minden este rám szólt, hogy igazítsam meg. Engedtem hosszabbra nőni és sokszor jóval csapzottabb az indokoltál is, de be kell vallanom idelent már ez az utolsó dolog, amire odafigyelek. Én azonban Octaviaval ellentétben édesanyánk mélybarna, mandula alakú szempárját örököltem meg. Vonásaim markánsak, felnőttesek nem vagyok éppen az az örök kisfiús megjelenésű ember. Az állam vonala kifejezetten hangsúlyos, ezt apámtól örökölhettem.
Már az Arkon sem voltam éppen puhány, de a földi életnek még komolyabb erőnléti szükségletei vannak. Rengeteget edződtem amióta landoltunk a szállítóval, hiszen komoly erőkifejtésekre van szükség, főleg úgy, hogy mindent magunknak kellett felépíteni idelent. Az ellátmány véges ideig tart majd ki, a földiek pedig veszélyben érzik területeiket a landolás óta. Harcra késszé és igazi vezetővé kellett érnem, hiszen a többiek harcosként is számítanak rám. A vadászattal egybekötött portyák a környező erdőben sokat fejlesztettek a reflexeimen, a Föld nem biztonságos a számunkra, így sokszor még az is luxus, hogy álomra hajtjuk a fejünket.
Magasságomat átlagosnak mondanám a férfiak között. Durván 180-185 cm magas lehetek.

Erős vagyok, mert annak kell lennem és az emberek ezt várják el tőlem. Valaki olyanná nőttem ki magamat, amiről az Arkon nem is álmodhattam. Egy középszerű élet várt volna rám korlátozott felelősséggel. A földet érés óta azonban vezetővé kellett érnem. Gyorsan, mert az emberek vezető nélkül vadállatokká válnak és erejüket fitogtatva marcangolják szét a közösségek. Clarke mellett én lettem a rebellis vezető, mert méltónak tartottak rá. A felelősségérzet pedig keményíti a lelket. Objektíven kell gondolkoznom és ritkán hagyatkozhatom kizárólag az érzéseimre, mert ez tesz egy vezetőt igazán erőssé. Talán az egyik legnagyobb erényem, hogy tudok alfa módjára egyben tartani egy egész falkát mégis tudom, hogy ki előtt érdemes fejet hajtanom és belátom, ha az én utam nem a legideálisabb a többség számára.
Erőembernek tartom magam, aki sokszor először üt és csak utána kérdezek. Sokszor kerülnek előtérbe az érzéseim, mint a bosszú, a gyász és ilyenkor a józan ész sajnos nem tartozik a fegyvereim közé. Mégis elismerem ha hibázok és hajlandó vagyok kijavítani az általam okozott károkat.
Domináns személyiségnek tartom magamat ez sokszor megmutatkozik a Clarkkal váltott érdes szavakban. Kettőnk közül pedig általában az győz, aki után nagyobb tömegek mozdulnak meg. Önfejű és makacs vagyok, így sok sebet cipelek már testemen és a lelkemen is egyaránt.

Megfogadtam, amikor először tartottam kezemben csepp testét, hogy oltalmazni fogom őt akár az életem árán is. Hatalmas kék szemei csodálkozva pislogtam a szobára ami az életet és a fogságot is jelentette neki egyszerre. Féltve óvtam minden léptét, hiszen egyetlen vétke volt a húgomnak, hogy megszületett. Ez pedig előre megpecsételte a sorsát. Octavia volt az, aki miatt az én sorsom is megváltozott, hiszen, amikor kiderült, hogy a Földre küldik nem volt kérdéses, hogy vele tartok-e. Nem hagyhattam, hogy egyedül érkezzen meg egy helyre, amit nem ismer, olyanokkal, akik könnyedén az életét vehetik. A kishúgom. Mégis mit tehettem volna?

-Bell!-hangja ránt vissza gondolataimból. Már egy ideje ott guggolok a tűz mellett és figyelem az éjszakába mardosó lángokat. Felé pillantok és alakja lassan rajzolódik ki a fák közül.
-Nem mászkálsz oda be egyedül, ugye?-nézek rá enyhén felhúzva a szemöldökeimet. Nem szeretem, amikor nem tudom rajta tartani a szememet. Ez a hely veszélyes akármennyire is varázslatosnak tűnhet a számára és nem tudom hogyan tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha azért halna meg, mert éppen egyedül volt. Nem figyelhetem minden léptét, hiszen O kezd szépen lassan nővé érni és nem kifejezetten tudja tolerálni folytonos jelenlétemet.
-A vezér azt mondta, hogy nem mehetek, úgyhogy nem is teszem.-pillant rám ártatlan szemekkel mégis valamiféle dacosságot vélek felfedezni a hangjában. Leül mellém a porba és egy mélyet szippant a levegőből.
-Olyan csodáltos nem?-teljesen témát vált szinte átszellemülve a minket körülölelő természettől. Csak rápillantok és nem válaszolok. Tudja, hogy valamilyen szinten én is örülök annak, hogy mi itt lehetünk, hogy mi léphettünk elsőnek a zöld növénytakaróra, de ennyi idő alatt rájöhetett volna, én képtelen vagyok csak a jót, csak a szépet látni mindenben. Majd talán idővel ezt ő is megtanulja, de akkor mad eltűnik a szemeiből az ártatlan csillogás és harcossá válhat, ahogyan azt mi is megtettük. Nem akarom, hogy túl gyorsan nőjön fel, de azt hiszem ezen a helyen nem lesz más választása.
Felsóhajt, ami most valamiért bosszant egy kicsit.
-Bellamy. Tiéd az őrség.-jelenik meg a hátam mögött valaki, aki aztán távozik is aludni.
-Veled mehetek?-Octavia azonnal kapna az alkalmon, de ezt a kérdést most inkább megválaszolatnaul hagyom. Úgyis tudja, hogy nem jöhet és nem azért, mert nem akarom, hogy nagyobb részt vegyen ki a közösség életéből, hanem azért, mert ha bajba kerülünk nem tudok majd egyszerre védekezni és rá is vigyázni. Egyenlőre még nekem is sokat kell fejlődnöm. Még nem látom a fák között meglapuló árnyakat, a halk lépteket és a nyomokat is csak nehezen és lassan tudom követni.
Még nem az otthonunk ez a hely, de ha túlélünk, akkor azzá válhat.