Könnyes szemekkel néztem végig az egészen. Képtelen voltam elhinni, hogy mindenki eltűnt. Egyszerűen ez nem lehetséges... De mégis az volt. Ahogy álltam ott a táborra meredve, megütött egy különös szag, viszont már arra is alig reagáltam. Már nem számított mi történik. Mindenki eltűnt és valószínűleg halottak. Egyedül maradtam egy ismeretlen helyen, ahol vadásznak ránk... vagyis már csak rám. Képtelen voltam elhinni, hogy ilyen rövid idő alatt eltűnhet minden, amit eddig ismertünk. Szinte még láttam a többieket a táborban ügyködni. Valakik dolgoznak, valakiknek nevetnek és néhányan balhéznak. Bárcsak ez most is így lenne. Alig bírtam visszafogni a könnyeimet és már állni is alig tudtam. Már attól se voltam távol, hogy teljesen feladjak mindent. Nem tudom mennyi ideje állhattam ott, mivel lehetett csak egy-két perc is, de egy örökkévalóságnak tűnt, amikor hirtelen a nevemet hallottam. A hang annyira ismerős volt, viszont egy kicsit mégis más. Nem akartam elhinni, amit hallottam. Biztos kezdek megőrülni, azért halottam az Ő hangját. Legszívesebben felnevettem volna, de már arra se volt erőm. Szép lassan megfordultam és szememből kicsordult egy könnycsepp. Tényleg Ő volt az. Még sem őrültem meg. És legalább nem vagyok egyedül. - Ben... - mondtam ki a nevét, bár alig volt hallható. Ahogy ránéztem hirtelen eszembe jutott minden. A Bárka a régi emlékek, a közös emlékek és az a fránya nap... Már csak a gondolatától is annyira elöntött a harag és a fájdalom, hogy nem tudtam gondolkozni. Kezem automatikusan megpofozta, bár nem igen fájhatott neki. Akkorát üthettem, mint egy újszülött... vagy talán még kisebbet. Ezek után már más érzelem vette át rajtam az uralmat, ezért a nyakába ugrottam és nem akartam elereszteni. Majdnem az egész súlyomat ráhelyeztem szegényre, de nagyon nem volt más választásom. Vagy támaszkodom, vagy összerogyok. Olyan furcsa volt ismét őt ölelni. Furcsa, de mégis jó. Még mindig ugyanolyan volt, mint régen. Ott akartam maradni örökre. Lehunytam a szememet, és csak élveztem, hogy végre valakivel lehetek, majd hirtelen eszembe jutott valami. Elengedtem és elléptem tőle. - Te hogy lehetsz itt? - kérdeztem kétségbeesetten. Ő még a Bárkán van. Most tényleg megőrültem? Nem lehet egyszerre két helyen. Szinte kezdtem pánikba esni. Lábaim megremegtek és a földre rogytam. Így játszik velem az élet biztosan. Egyik büntetés után a másik...
A félelem majdnem úrrá lett rajtam. Szinte tapintható volt a feszültség az Ark fedélzetén. Mindenki azt akarta, hogy épségben lejusson a Földre. Jaha pedig áldozatot tett. Az Ark központjában maradt, miközben mi mindannyian a Föld felé tartottunk. Kétes érzések kerítenek hatalmába, ha erre a vezetőre gondolok. Leginkább rossz irányba. Ő küldte le a földre Hannah-t. Ha nem ő vezetett volna minket, talán ez sosem következik be. De a legjobb az lett volna, ha nem kapják el őt azzal az üvegnyi alkohollal, amelyet a kezeiben hagytam. Bárcsak engem kaptak volna el... Ki tudja, él e még?! Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben fájó fejjel haladtam előre az erdőben. Szerencsére épségben a Földre jutottunk, de fontosabb dolgom is van annál, mint hogy örüljek ennek. Persze én, mint a legmakacsabb ember, nem hagytam, hogy megvizsgáljanak. Azt mondtam, jól vagyok. Egy kis fejfájás nem győzhet le. Hangokra leszek figyelmes, és felhúzom a megtöltött fegyveremet. Valaki a közelemben van, de nem látok a sűrű növényzettől semmit, ezért inkább megtorpanok. Összeráncolom a szemöldököm, és magam elé meredek, hátha így jobban látom a közeledőt. Amikor elhúzom magam elől a növényzetet, a szemem elé tárul a száz leküldött fiatal tábora. Már mindenki tudja, hogy mi történt itt. A földiek megtámadták a tábort, és azzal fizettek, hogy a mieink felgyújtották őket. Ezt a helyet azonban eddig még sosem láttam. Nyeltem egy nagyot. Akárhogy is titkoltam mások előtt, féltem. De ezt sosem vallottam volna be senkinek. Ekkor látok egyre közelebb sétálni a táborhoz valakit. Figyelmesen nézem, ahogy egyre közelebb megy a hajóhoz, és szinte alig kapok levegőt a felismeréstől. Mert akit látok, az túlzottan ismerős. Sosem téveszteném össze senki mással ezeket a fürtöket, ezt a testtartást, de még a mozgását sem. Leeresztem a fegyveremet, és közelebb megyek hozzá. Már nem érdekelnek az égett, szinte hamuvá vált csontok, és az égett hús szaga. nem érdekel semmi, csak az, hogy beszélhessek vele. -Hannah?! -szólítom meg, mikor egészen közel érek hozzá, de még nem annyira, hogy a látószögébe kerüljek. Legszívesebben azonnal átölelném, de félek a reakciójától. Félek, hogy visszautasítja, ezért csak bénán megállok mögötte, és várom, hogy megforduljon...
Nagy nehezen mentem a fák között el, botladozva. Fáradt voltam, sok végtagom fájt, és még koszos is voltam. Alig tudtam elhinni, hogy sikerült elmenekülnöm attól a földitől. Végre ismét a többiekkel lehetek és minden sokkal jobb lesz. Egy kissé sűrűbb részen kellett átjutnom, így próbáltam minél jobban kikerülni a dolgokat. Sajnos egy idő után, ez szinte lehetetlen volt, így fent akadt a pulóverem egy bokron. Nagy sóhaj közepette megálltam, és megpróbáltam kiszabadítani, de több perc próbálkozás után meguntam és egyszerűen kibújtam belőle. Így már csak egy szál pólóban haladtam tovább. Egész hűvös volt, így kezemet összefontam magam előtt, hátha kicsit jobb lesz. A lassú menet közben Lenéztem a kezeimre és egy jó darabig a kötél által hagyott horzsolásokat néztem. Már csak a történtek emlékétől is kirázott a hideg. Tudtam, hogy nekem a Föld nem fog semmi jót tartogatni. Persze ez szinte senki nem hitte el nekem, és próbáltak győzködni, hogy csak nem látom jót saját magam miatt. Igaz, voltak szép dolgok, de a többi mind ijesztő volt. Egyedül ezt nem lehet kibírni. És igen, én egyedül voltam. Nem voltak barátaim, talán azért sem, mert sosem beszélgettem senkivel. Ha mégis, akkor főleg ők beszéltek. Ezen rég akartam változtatni, de valahogy Ben óta nem igazán tudtam megbízni az emberekben. Vagy csak egyszerűen hiányoltam a régi barátomat. A régi emlékek hirtelen eszembe jutottak és elmosolyodtam. Olyan távolinak és réginek tűnik minden már. Szinte alig emlékszem milyen volt a Bárka, pedig amikor még ott voltam szinte fejből tudtam az egész helyet. Összeszorult a szívem egy kicsit, így inkább kiveretem a múltat a fejemből és arra koncentráltam, minél előbb visszaérjek a táborunkba. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy már pontosan tudom merre vagyok. Annyira megörültem ennek, hogy futni kezdtem és meg se álltam egészen addig, míg meg nem láttam a távolból a helyet. Aztán megálltam és eltűnt minden öröm belőlem. Az ajtó nyitva volt, és az egész üresen fogadott. Nem akartam elhinni, hogy alighogy elszöktem a fogságból, mindenki eltűnt. Végleg. Fogalmam se volt mit csinálhatnék, ezért csak ott álltam és néztem előre, miközben a sírás kerülgetett.
Kezdőlap 
by 
Könnyes szemekkel néztem végig az egészen. Képtelen voltam elhinni, hogy mindenki eltűnt. Egyszerűen ez nem lehetséges... De mégis az volt. Ahogy álltam ott a táborra meredve, megütött egy különös szag, viszont már arra is alig reagáltam. Már nem számított mi történik. Mindenki eltűnt és valószínűleg halottak. Egyedül maradtam egy ismeretlen helyen, ahol vadásznak ránk... vagyis már csak rám. Képtelen voltam elhinni, hogy ilyen rövid idő alatt eltűnhet minden, amit eddig ismertünk. Szinte még láttam a többieket a táborban ügyködni. Valakik dolgoznak, valakiknek nevetnek és néhányan balhéznak. Bárcsak ez most is így lenne. Alig bírtam visszafogni a könnyeimet és már állni is alig tudtam. Már attól se voltam távol, hogy teljesen feladjak mindent. Nem tudom mennyi ideje állhattam ott, mivel lehetett csak egy-két perc is, de egy örökkévalóságnak tűnt, amikor hirtelen a nevemet hallottam. A hang annyira ismerős volt, viszont egy kicsit mégis más. Nem akartam elhinni, amit hallottam. Biztos kezdek megőrülni, azért halottam az Ő hangját. Legszívesebben felnevettem volna, de már arra se volt erőm. Szép lassan megfordultam és szememből kicsordult egy könnycsepp. Tényleg Ő volt az. Még sem őrültem meg. És legalább nem vagyok egyedül.
▼ 
