Hannah Ellingson

Barnás szőke haj és szürkés kék szem. A legtöbben ezt veszik rólam észre először. Természetes, hogy nem a testalkatomra figyelnek fel, vagy a magasságomra, mert azok teljesen átlagosak. Körülbelül 167-8 centiméter magas lehetek és az alakom teljesen rendben van. Lehetne mit rajta javítani, de sosem akartam a tökéleteset elérni, hiszen az nem is létezik. Hajamat kibontva hordom legtöbbször, de néha összekötöm, ha úgy van kedvem. Igazából szinte semmit nem szoktam vele csinálni, sosem szerettem a frizurákat. Szemem, mint már említettem szürkés kék, ami mindig kíváncsian és sokszor ijedten néz az új világra. Bőröm inkább világos, de mostanában kicsit barnultam. Sminket sosem hordtam, most meg végképp nem, hogy a Földön vagyok. Sokszor enni se tudok rendesen, nemhogy még a kinézetem miatt aggódjak.  Ruhából nincs sok válogatni valóm, de azért szerencsére szereztem magamnak egy váltásnyit. Ha szerencsém van, még ki is tudom mosni az egyiket valami folyóban. Viszont csak egy pár cipőm van, egy bakancs, de az nekem teljesen megfelelő. Ékszereim nincsenek, vagyis csak egy. Van egy nyaklánc amit sosem veszek le, amit még apámtól kaptam pár évvel ezelőtt. Az arcomon általában ijedtséget láthatsz, persze azért szoktam mosolyogni is, csak nem igazán találok sok okot mosolyogni mostanában. Néha sajnos már annyira elegem van a dolgokból, hogy az arckifejezésem mondhatni már bunkó, de ezen nem igazán tudok segíteni. Már kiskorom óta így van.
Nem is tudom, hol kezdhetném a jellemzésem... Azt hiszem, én kedves vagyok... vagyis inkább bizakodással mondanám, hogy tényleg annak vallhatom magam. Csak azzal szoktam gonosz, vagy bunkó lenni, aki megérdemli, vagy, ha ő úgy viselkedik velem. Egyik mondásom magába foglalja, hogy én úgy állok másokhoz, ahogy ők hozzám. Jóért jót adok, rosszért rosszat. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha valaki néha bunkó velem, annak nem segítek ha kell, de azért nem fogok minden szavára ugrani. Meg, ha beszól, akkor nem fogok vigyorogva odamenni hozzá „Jaj de szeretlek!”. Bátor lánynak mondhatom magam, de van, amitől én is megijedek, de ha valakit meg kell védeni valamitől, megteszek minden tőlem telhetőt. Csak sajnos az erőm és a lehetőségeim védés terén elég kevesek. Érzékeny vagyok, de ezt próbálom nem kimutatni. Ez többé-kevésbe sikerül, de minél erőteljesebb bennem az érzelem, vagy érzelmek, annál nehezebb eljátszani a minden rendben van-t. És most felmerülhet az a kérdés, hogy miért próbálom elrejteni, ha valami történik. Ez azért van, mert anyám ezt nevelte belém. Ha tehetném kiverném magamból ezt a mondhatni érzéketlenséget, de eddig még nem igazán sikerült. Amikor bánt valami, vagy valaki megbántott, azt magamba zárom, és csak akkor engedem ki, amikor már nem bírom tovább. A sértéseket ezért tudom sokszor mosolyogva tűrni, de utána sokszor eléggé rosszul vagyok lelkileg. Hamar ki lehet akasztani, de az ostor nem máson csattan olyankor, hanem saját magamon, mivel ilyen esetekbe teljesen megőrülök, és nem tudok mit kezdeni magammal. Ilyenkor a gondolataim nem hagynak békén. Alapvetően mindig ijedtnek láthat mindenki, mert számomra annyira új még minden a Földön, hogy azt se tudom mit kezdjek magammal. Igazából lehet, hogy csak attól félek, egyszer csak megint a bárkán ébredek fel, mert minden csak egy álom volt. Egyre ritkábban vagyok vidám és ez azért van, mert már kezdek kikészülni mindentől, ami történt velem. Én azt gondolom magamról, hogy megbízható vagyok, mivel ha valaki valamit rám bíz, én azt nem fecsegem ki minden egyes velem szembejövő embernek. Nagyon élénk vagyok, és ha már szinte túlságosan sok energiám van, akkor le sem lehet lőni. Na meg olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Sok bennem a szeretet, és hamar meg is tudok szeretni mindenkit ez néha jó, néha pedig rossz. Mellesleg imádok olvasni, sétálni, néha kicsit egyedül lenni. Ha valaki valamelyiket megadja nekem, annál inkább szeretni fogom az illetőt. De ha képbe jönnek a földiek, a bárka, bármilyen kínzás, vagy a hideg, akkor előfordulhat, hogy sikítva menekülök el. Ha valaki jót akar magának, ezeket a témákat kerüli.

Még most is emlékszem arra a hétfőre, amikor utoljára lehettem szabad a Bárkán és utoljára lehettem nem bűnözőnek titulálva. Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Reggel felkeltem, olvastam egy kicsit, majd egy sétára indultam. Közben valami ételt is szereztem magamnak és a lassú battyogás közben néha-néha haraptam is valamit. Mivel semmi érdekeset nem láttam útközben, ezért az embereket kezdtem el szemlélni. Néhányuk egyedül volt, akár csak én, de voltak ketten, és csoportosan is. Mindegyikük teljesen más volt. Kinézetre és persze belsőre is. Valamelyikük sietett, valaki a csigánál se ment gyorsabban, no meg ott voltak azok, akik meg se mozdultak. Esküdni mertem volna rá, hogy néhányuk minden nap ugyan ott áll. Figyelés közben néha elkaptam egy-egy beszélgetés foszlányt és próbáltam összerakni, vajon miről mehet a társalgás. Sok minden eszembe jutott a hallottak alapján, de valószínűleg sosem járhattam a valóság közelében. De ez nekem nem is számított, csak valahogy le akartam magam foglalni gondolkozással, vagyis képzelgéssel. Mostanában az írás nem ment annyira, a fejemben ragadtak meg a dolgok, ezért próbáltam valahogy működésre bírni magam. Ez valamikor sikerült is, viszont semmi sem lehet sikeres mindig. Lassan meguntam a beszélgetésekre figyelni, így inkább az emberek viselkedését és kinézetét kezdtem el nézi. Elképzeltem milyenek is lehetnek, mit tennének különböző szituációkban. Sokféle személyiség jutott az eszembe a többieket nézve, de sajnos egy fél óra után ezt is meguntam. Az étel is elfogyott, így a lábaimat szorosan egymás elé rakva haladtam tovább. Próbáltam minél pontosabban és egyenesebben menni, ezért csak lefele koncentráltam egészen addig, amíg neki nem mentem valakinek. A hirtelen ütközéstől kicsit hátrébb léptem, és azonnal felnéztem. Már épp bocsánatot akartam kérni, amikor megláttam kibe is mentem bele. Elmosolyodtam és a nyakába ugortam a fiúnak.
- Ben! Hol voltál az elmúlt pár napban? - ő se igen hezitált, erős karjaival magához szorított és nem is engedett el még egy darabig. Miközben vártam a válaszára szinte már befészkelődtem a karjai közé. Mindig is ott éreztem magam biztonságban.
- El kellett intéznem egy-két dolgot. De most már itt vagyok, mint látod! - elengedett és visszamosolyogott rám. - Viszont most a további kérdéseket mellőzzük ha lehet. Először mutatnom kell valamit. - meg se tudtam szólalni, rögtön kézen fogott és húzott maga után. Szinte már futnom kellett utána, olyan gyorsan ment. Szerencsére hamar megálltunk egy raktár ajtaja előtt, majd körbenézett és miután megbizonyosodott róla, hogy tiszta a levegő, bevezetett. Becsukta maga után az ajtó és levette a válláról a táskát. Én csak néztem rá némán és várakozóan. Tudtam, hogy anélkül is mondani fogja, vagy mutatja amit akar, hogy bármit is mondanék. Ismertem már Bent elég jól ahoz.
- Mielőtt még bármit is elővennék, meg kell ígérned, hogy nem mondasz senkinek semmit! - sosem hallottam még ilyen komolynak azelőtt, szóval egy kissé megijedtem. Hogy őszinte legyek, egy kicsit ki is rázott a hideg. Nyeltem egyet, végig gondoltam a helyzetet, majd alig láthatóan bólintottam. Neki se kellett több, kinyitotta a táskát és kivett valami palackot. Sosem láttam még olyat azelőtt, ezért is léptem közelebb csodálkozva.
- Ez mi? - óvatosan kivettem a kezéből az üveget és megnéztem. A benne lötyögő barnás folyadék nem tűnt veszélyesnek, így kinyitottam. Mivel elég közel volt az arcomhoz, rögtön megütött egy furcsa szag, ami nemigazán nyerte el a tetszésemet.
- Ezt kérlek szépen úgy hívják, hogy alkohol. - vigyorodott el. Ijedten néztem rá, majd villámgyorsan a kezébe nyomtam a flaskát és a tetejét. Majdnem le is ejtette, de azt se bántam volna, ha leesik.
- Te megőrültél? Ez tiltott, nem? Ha valaki megtudja, hogy mi... - esélyem se volt befejezni, máris közbe szólt.
- De senki sem fogja megtudni, hiszen egyikünk se fog beszélni róla. - nézett rám szinte már szigorúan. Egy pillanatig csak szemeztünk egymással, majd miután átgondoltam a dolgokat sóhajtottam egy nagyot.
- Egyszer még miattad fogok nagy bajba kerülni... - ismét sóhajtottam egyet és megcsóváltam a fejem. Még mindig féltem attól, hogy elkapnak valahogyan, de mivel egy raktárban voltunk kettesben, ezért arra jutottam, nem lehet belőle semmi gond.
- Ez a beszéd. - hirtelen a kezembe nyomta az üveget és az ajtóhoz ment. - Mindjárt jövök, csak hozok poharat, hogy ne az üvegből kelljen innunk. - és ezzel ki is ment a raktárból. Sokszor szokott csak így kirohanni, ezért már megszoktam, de azért néha már szólhatna előre is, hogy nem fog csak úgy otthagyni valakit a beszélgetés közepén. Egy darabig még néztem az ajtót, aztán úgy döntöttem jó lenen még egyszer megszagolni az alkoholt, hátha mégis finomabb, mint amit először éreztem. Pont amikor az orromhoz tartottam, az ajtó kinyílt. Odapillantottam, de legnagyobb meglepetésemre nem Ben állt ott, hanem egy testőr. Ő rögtön meglátott és azonnal letartóztatott. Miközben vitt ki, hogy börtönbe vethessen illegális tárgy birtoklásáért, láttam ahogy a barátom ott áll lesokkoltan két pohárral a kezében. Én könnyes szemekkel néztem rá, és kiabáltam a nevét, viszont ő meg se mozdult. Talán az volt életem egyik legrosszabb napja. A másik legrosszabb az volt, amikor a 18. születésnapom előtt ültem a cellámban és már a perceimet számoltam hátra. Ha jól tudtam, akkor ha valaki betölti a 18-at, annak vége lesz. Szinte már megőrjített a gondolat, hogy nincs több időm hátra egy hétnél, amikor hirtelen kicsapódott a bejárat. Rettegve néztem oda, és már kérdezni is akartam mi történik, de esélyem se volt. Rögtön a fallal szembe állítottak és valami karpercet raktak a jobb kezemre. Felszisszentem és a karomat kezdtem el vizsgálni. Kétségbeesetten kezdtem kérdezgetni most mi fog történni, de nem válaszoltak. Azt hittem meg fogok halni. Miközben összevissza kérdezgettem mindent, kivezettek és akkor láttam meg: mindenki mást is kihoznak a cellájukból. Elállt a szavam és csak némán tűrtem, hogy elvigyenek egy hajóba. Még mindig nem szólaltam meg, csak remegve ültem ott. Aztán leküldtek minket a Földre. Már a landolás se ment a tervezetten, és az utána lévő dolgok sem. Minden őrültek háza volt és én alig bírtam ki a többiek mellett. Végül sok dolgot megoldottunk magunk között, de jöttek újabbak is. Kiderült, hogy nem mi voltunk az egyetlen túlélők az emberiségből. Földiket találtunk, akik nem igen voltak barátságosak. Ezt már csak az is bizonyíthatja, hogy az egyik engem el rabolt.