Egy érdekes, mégis idegesítő gondolat ütött szöget fejemben egy forgolódásokkal teli éjszakán. Mi van ha sosem gyógyulok fel teljesen? Amikor még a Tűz népének tagja voltam egy alkalommal sok beteget kellett kezelnünk, köztük az anyámat is. A tüneteim hasonlóak az övéhez és ő nem élte túl. Miért lennék én a szerencsésebb kettőnk közül? Persze, az ő szervezete már eleve gyenge volt a kora miatt és két szülés után, mégsem tudtam lehunyni a szemem és aludni, ahogy kellett volna. Jobban érzem már magam, hisz Abraham talált fájdalomcsillapítót, de az csak egy átmeneti megoldás és nincs is belőle elég,hogy csak rám pazaroljuk. Másoknak is szüksége lehet rá, hisz az új lánynak el van törve a keze. Loutessa, igen ez a neve. A képességem, hogy nem tudok megjegyezni egyszerű neveket szinte hihetetlen milyen magas. Az új kutyát is csak Kutyának hívom, és napok kellettek mire Abraham nevét megtanultam. Ehhez képest az új lány neve szinte gyorsan az eszembe jutott. Nem akarok én lenni az a személy, aki visszatartja őket, ha esetleg sarokba kerülnek. Pedig eddig én vagyok a leggyengébb láncszem, hisz csak fekszem a hátamon és kiszolgálnak. Nincs ínyemre a dolog, még akkor sem, ha végre van indokom Esther-t ugráltatni. A döntést gyorsan hozom meg, mint minden más dolgot az életemben. A fájdalom csillapító rendesen hat, nem érzek semmiféle fájdalmat, mikor felülök, csupán egy kis szédülést, de nem foglalkozom vele. Esther már napok óta van mellettem az elnyűtt székben és őrködik felettem. Karikás szemei nem sok alvásról bizonygatnak, így mikor felállok ráterítem a pokrócomat, amivel eddig engem fedtek be. Döntöttem. Elmegyek. Halkan lopódzok ki a szobából, mint egy éjszakai macska, ami meglepő testméretemet tekintve. Kezemet a falnak tapasztom és így próbálom megóvni az egyensúlyom, melyet a folyton más dőlésszögbe kerülő szoba megakadályoz. A szédülés egyre rosszabb lesz. Csak a lépcsőn jussak le, csak az ajtón jussak ki. A lépcsőn lefelé menet már érzem, hogy utóbbi nem fog sikerülni, csak ha rendesen összeszedem magam előtte. Az utolsó lépcsőfokot is sikeresen megtettem és azzal a lendülettel lehuppanok az egyik kipárnázott székre. A huppanásom kicsit hangos votl, de nem hangosabb, mint a lépcsőfokok nyikorgása. Ha olyan súlytalan lennék, mint Manuel talán sikeresebb lett volna az utam. De nem adom fel, csak kicsit össze kell szednem magam. De felfestettem az ördögöt a falra. A félhomályban egy kis árnyék jelenik meg én pedig felmordulok. - Hagyj békén - hangom cseppet sem kedves, de kihallatszódig belőlem a fáradság is. Még talán szerencsém is van, hogy nem Abraham talált rám. Nem szeretem, ha gyengének látnak, de valamiért úgy érzem, hogy a törpenövésű fickó nem fog rögtön a többiekhez rohanni és bejelenteni engem.
Ma éjszaka én vállaltam az őrséget. Simon és a többiek már aludtak,még Abraham is, ami elképesztő azt nézve, hogy a jelenlegi helyzet miatt mennyire urrá lett rajta a kényszer. Senki nem mondta, hogy könnyű vezetőnek lenni, ezt ő is tudta, nem tehet sajnos mindig mindenki kedvére, néha azzal tesz jót, ha nem tesz semmit. Ez pedig egy olyan embernek, mint ő, igazán nagy tüske lehet. Majd megbékél. Ha nem alszik, nem lesz ereje, úgy pedig hasznát sem vesszi a csapat, ezt pedig ő sem akarná. Kain kidőlését amúgy is jobban megéreztük, mint hittük. Minél előbb fel kell épülnie. A saját érdekében, és persze a mi érdekünkben is. Egységben az erő, ahogy mondani szokás. Csendes volt minden, eseménytelen volt eddig az éjszaka, mint eddig minden egyes éjjel. Ha vannak is rajtunk kívül emberek a közelben, nem akarják felfedni magukat. Nyugtalanító az érzés, hogy talán ebben a pillanatban is árgus szemekkel figyelnek minket. Ha mégsem így lenne…jobb félni,mint megijedni. Én nem szeretnék a szerencsére támaszkodni ebben a kérdésben, ez most ennél bonyolultabb és kockázatosabb. Fel kell fedeznünk a környéket, kijelölnünk a határainkat, megerősíteni a házat, csapdákat helyezni el az erdőben…nagyon sok minden áll még előttünk, az utunk java része még hátra van, ha itt is végződik. A zajra felkapom a fejemet, csakhogy nem kintről, hanem bentről hallatszódik az. Remélem, hogy nem Simon kelt már fel megint. Ahogy átlépem a küszöböt, előbb hallom a hangot, mintsem látom a tulajdonosát. -Gyere, menjünk ki. – intek a fejemmel az ajtó felé. – Jobb, ha nem ébrednek fel a többiek. – több okból kifolyólag. Közben hátat fordítottam neki, és ha nem is nézek hátra, tudtam, hogy követ. Elvégre csak így juthat ki. Amit nem hinném, hogy annyira akar, mindegy mennyire hiszi úgy, hogy ez a legjobb, amit most tehet. – Mi a terved? Mész, amíg össze nem esel? – pillantok fel rá kíváncsian, miközben feltornászom magamat a székre, ahol eddig ültem. A mellettem lévőre mutatva kínálom őt hellyel. – Több mindennel kéne odakint megbírkóznod, mint egy lépcsőfok, Kain. – ilyen állapotban nem húzná sokáig odakint. – Nem is beszélve arról, hogy ők ott bent számítanak rád. Én is, mellesleg. – teszem még hozzá, az arcát figyelve. Szörnyen akaratos és makacs egy ember, ez már kiderült korábban is. Most nem önmaga, ez egy meggondolatlan tett lenne.
Kezdőlap 
by 
