Abraham sosem gondolt volna arra, hogy a gyógyszerszerző útja során két kitaszítottba is botlik, akik készek voltak csatlakozni a csapatukhoz. Aggódott Kainért, azonban az új tagokat se hagyhatta magára, azt pedig nem kérhette Loutessától, hogy törött karral kövesse a világvégére, még akkor is, ha immáron Quesnel személyében egy gyógyító is volt velük. A fiatal férfi mindkét új csapattagnak örült, bár tény, hogy titkon áldotta a sorsát, hogy ráakadtak Quesnelre, mert így végre Esthernek is akad segítsége, és nem fogja megölni azért, mert hazaállított egy sebesült nővel. Tehát, lényegében ez a duó visszafordulásra késztette Abrahamet, elvégre valakinek muszáj volt megmutatni nekik az új otthonukat. Amikor elérték a Manuellel kijelölt telekhatárt Abraham a párost fokozott figyelemre intette, elvégre innentől kezdve az erdő végéig minden tele volt csapdákkal. Oldalról közelítették meg a házat, amely kopottas fehéren, de mégis büszkén állt a vadonban jelezve, hogy ez épület egy több száz éves túlélő. Abraham nyugodtan állapította meg, hogy az őrhelyen most is állnak. Jobbjával intett a fent ácsorgó Manuelnek, majd Loutessát és Quesnelt beterelte a házba. Időközben felkiabált Manuelért is, Simonnal leváltotta a férfit, majd a két újoncot a tanácsadója gondjaira bízta. Ő maga az emeletre sietett, ahol a gyengélkedőként fenntartott szobába kopogott be. Azonban nem várta meg a választ, inkább benyitott. Látta, hogy Esther békésen aludt egy öreg matracon, majd a tekintetével azonnal Kaint kezdte keresni. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor azt tapasztalta, hogy a társa ugyan nem csattant ki az egészségtől, de mégis életben volt. Semmi kedve nem volt felavatni ennek a háznak a kertjét azzal, hogy eltemesse az egyik társát, és a temetésen nekrológot mondjon. Nem is tudta igazán, hogy kell azt tartani, szóval, bár az arcán a megkönnyebbültségen kívül más nem látszott, mégis örült, hogy Kain él. Lassan mellé sétált, majd halkan suttogva megszólalt. ‒ Hála az égnek életben vagy ‒ köszöntötte halkan, majd vetett egy pillantást Esther felé, azonban a lány igencsak mélyen aludhatott, mert úgy tűnt, nem zavarta az, hogy beszélnek körülötte. ‒ Jobban vagy? ‒ érdeklődött az állapota felől, miközben azon gondolkozott, hogy felhívja Quesnelt, hogy vizsgálja meg az ő idegesítő, de mégis számára fontos családtagját. Ugyanis, Abraham mindenkire családtagként tekintett, aki valaha is a csapatukba került. Mivel a férfi sose volt túlzottan beszédes, ezért most se nagyon részletezte, hogy mennyire aggódott a társáért, csupán ennyit mondott: ‒ Sajnálom, semmilyen orvosságot nem találtam néhány fájdalomcsillapítón kívül. ‒ Tényleg nagyon bántotta, hogy nem tudott azonnal gyógymódot találni Kain bajára, azonban vezetőként döntenie kellett abban, hogy kockáztatja-e két társa életét egy betegért, vagy visszatér az újoncokkal, és megpróbálnak közösen kitalálni valami módszert, amivel kikúrálhatnák Kain betegségét. Abraham ebben az esetben nem igen látta a „kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon” megoldást. Ezért döntött a hazajövetel mellett. ‒ Remélem, viselkedtél, amíg távol voltam ‒ mosolyodott el halványan, majd ismét az alvóra nézett. ‒ Tudod, hogy ha nem vagyok itt, akkor simán megfojtana egy párnával, ha nem bírsz magaddal ‒ tette hozzá szórakozottan. Estherből még ki is nézné, hogy kicsit durvábban ápolgatja Kaint, vagy éppen ténylegesen megfojtja valamivel. Abraham nem is értette, hogy Kain miért generálta néha a feszültséget, de már hozzászokott. Elfogadta, hogy a másik ilyen, és ennek tudatában ragaszkodott hozzá. Számára minden kitaszított egyenlő volt, így a szemében Kain sem volt több egy dacos férfinál, aki mindenét elvesztette. Abraham igyekezett a társa pozitív tulajdonságaira koncentrálni, bár, ha már az ő tűréshatárát is súrolta Kain viselkedése, akkor néha szép szavakkal nyugalomra intette. De ahhoz képest, hogy mennyire különböztek, mégis szerette a társaságát, mert valamilyen szinten a testvérére, Cortezre emlékeztette, akitől olyan két-három éve válhatott el. Vele is állandóan civódott, és Kain megjelenésével olyan érzése támadt, mintha valamilyen visszakapta volna a bátyját, vagy legalább is, valami fivért szerzett volna. ‒ Nem vagy éhes, vagy szomjas? ‒ kérdezte, és a választól függően kiszolgálta a lábadozót, ha kellett. Aztán pár percre elhallgatott, majd amikor meghallotta odakintről Manuelék hangját, akkor Kainra pillantott. ‒ Azért kellett visszafordulnom, mert lett két új társunk. Bár, ha úgy vesszük, három. Megvakarta a tarkóját, majd tömören összefoglalta a dolgokat: ‒ Egy nálunk idősebb férfi egy kutyával. Ő gyógyító. Meg egy nő. Néhány napja kitaszított. Eltörött a karja. ‒ Egy pillanatra elhallgatott, amikor lábdobogást hallott, majd miután megállapította, hogy semmi érdemleges nem történt, folytatta: ‒ Kain, kérlek, ha felépülsz, ne szekáld egyiket se! A nő itt lesz majd, amíg nem rögzítik a karját. Értékelném, ha nem lennének rólad rossz véleménnyel. Volt egy olyan érzése, hogy nem a legjobb ötlet Tessát összezárni Kainnal, de nem tudott mit csinálni. A ház még nem volt kitakarítva, egyes szobákat eddig egyedül birtokoltak, azonban most tömörülniük kell, ráadásul az összes gyógynövényük, orvosságuk, viszonylag normális állapotban lévő matracuk ezen a helyen volt. Egyszerűen nem tudták volna elkülöníteni őket. Szóval csak bízni tudott abban, hogy Kain ez egyszer hallgat rá, és tényleg visszafogja magát. Miután ezeket elmondta, levette a hátizsákját, majd ahhoz a régi szekrényhez lépett, amiben a holmijaikat tárolták. Eltette a fájdalomcsillapítókat és azokat a gyógynövényeket, amelyeket hazafelé szedtek, aztán visszatért Kainhoz. Hirtelen nem volt több mondanivalója, de azért ott ácsorgott, hátha a másiknak szüksége van valamire, vagy esetleg szeretne még beszélgetni.
Utálok beteg lenni. Utálok én lenni a leggyengébb a csapatban, miközben teljesen világos, hogy én vagyok a legerősebb. Olyan ellenség ellen azonban még én sem tudok küzdeni, amit nem látok. Ha fizikai formát öltene könnyen le tudnám gyűrni, öt percet adnék neki, de talán még addig sem bírná. Most azonban kénytelen vagyok az ágynak vetni a hátam és "szépen viselkedni", ahogy Esther mondaná. Mégis mikor adtam én jelét valaha, hogy szépen is tudok viselkedni. Soha. Szóval, nem tudom miért is várja ezt most el tőlem mindenki. Egy helyben feküdni az egy dolog és egy helyben feküdni több napig, na az már teljesen más és nem jó értelemben. Próbáltam végig aludni a napokat, úgy elviselhetőbb volt a dolog, de sajnos a lázam miatt folyamatos rémálmok gyötörtek, ami miatt már nem mertem lehunyni sem a szemem. Csak megvontam a vállam, mikor Esther megkérdezte, hogy mégis miért nem alszom. Nem szeretek a gyengeségeimről és félelmeimről beszélni, így ezt sem mondtam el neki. Csak forgolódtam az ágyban egész este és próbáltam nem a fájdalomra gondolni, mely átitatta egész testemet. Szerencsére még mielőtt a nap feljöhetett volna a fájdalom csökkent és talán a lázam is lejjebb ment. Távolt voltam még az egészségestől, de kifejezetten jobban éreztem magam a reggelre. Már csak abban bíztam, hogy Abraham, találni fog valamit a nyavalyámra. Nem vagyok még kész arra, hogy itt hagyjam ezt a világot, legalábbis nem, mielőtt megtaláljuk amit keresünk. Akkor talán a lelkem is békére lelne végre és könnyebb lenne itt hagyni ezt a helyet. De nem most. Nem ma. Meggyötört arckifejezésem kissé megenyhült, mikor tekintetem a szoba másik felében alvó Esther-t pillantottam meg. Legalább egyikünk képes aludni, és fele annyira sem volt rossz ápoló, mint azt először hittem, hogy lesz. Tisztességesen ellátott, de gúnyos megjegyzésekben és fenyegetőzésekben sem volt hiány. Pont ahogy szeretem, vagy jobban mondva elviselem. De azért nem bánnám, ha előbb ideérne a kis csapat valami kenőccsel vagy gyógynövénnyel. Éppen abban a pillanatban halk neszt hallottam kintről. Az ajtó be volt ugyan csukva, de teljesen tisztában voltam vele, hogy ez nem ez újabb lázálom szüleménye. Izmaim megfeszültek, ahogy arra gondoltam, hogy Manuel egyedül van és mi van, ha megtámadtak minket. Az ágy sarkánál megbúvó fegyveremre esett a tekintetem, de éles fájdalom hasított oldalamba, mikor érte nyúltam. Esther az egészből nem vett észre semmit, de nem lett volna értelme felkelteni, hisz úgysem tud ellenük semmit sem tenni. Egyedül legalábbis biztos nem. Ekkor az ajtó kivágódott és legnagyobb meglepetésemre Abraham lépett be rajta. Nagyon úgy festett, mint, akire ráfér egy kis pihenés, de ezt még nem tettem szóvá. Először is fel kell fognom, hogy egyáltalán itt van. Bármennyire is nehéz elfogadni, de hiányzott a jelenléte. - Nehezebb engem levakarni, mint azt hinnéd - próbálok egy mosoly félét mutatni, de inkább hasonlít vicsorgásra mintsem aminek szántam. Ennyi baj legyen. - Hogy jobban? A nehezén túl vagyok, ha erre gondoltál - igen, már nem próbálok meg a másvilágra költözni, még akkor sem, ha tudom ,hogy lesznek akik szívesen látnak ott, de még egy darabig szeretnék az emberek agyára menni, köszönöm szépen. És amennyire akaratos vagyok, ez még összejönni látszik. - Viccelsz velem? Másra nincs is szükségem, csak valamire, ami elvonja a figyelmemet a fejfájásomról. Remélem hatni is fog. Te meg csak ne aggódj annyit, nem tesz jót a bőrödnek - nem én lennék, ha nem kezdenék el rögtön poénkodni, hisz végül is, csak az életemről volt, az meg nem olyan nagy dolog. Csak megforgatom szemeim, mikor a viselkedésemre tereli a szót. Én voltam a megtestesült jóság, csak meg kell kérdezni az alvó kisasszonyt, ha felébred. Igen, ahhoz a pillanathoz elég közel jártunk, hogy a saját izzadságomtól nedves párnát az arcomba nyomja, hogy véget vessen szenvedéseimnek, de Abraham időben ideért. Mindig tudja, hogyan kell pontosan megérkezni. - Egy kis víz jól esne - bökök az asztalon lévő kulacs felé. Azóta nem ittam, mióta Esther elaludt, ha felkeltettem volna, azt hiszem akkor fojtott volna meg. Igen, ebben teljesen biztos vagyok. A vizet amit Abraham adott, majdnem vissza is köptem azzal a lendülettel, amivel lenyeltem. Na, nem azért mintha valami baj lett volna vele, de kissé megakadtam annál a mondatánál, mikor közölte, hogy még két új társunk van. Minél nagyobb a csapat annál feltűnőbbek is vagyunk hárman. Manuel nem számít, őt úgysem venné észre senki. - Csak nem gyűjtöd az elárvult dolgokat? - kérdezem meg kissé nyersebben a kelleténél, de nem vitatkozok vele, amiért befogadta őket. Most nincs erőm, hogy leálljak vitázni, bármennyire is szeretnék. Majd ha felépültem, de őszintén szólva egy gyógyító most pont elkél, és hogy a lánnyal mi lesz... na, majd arra is rájövünk. A kutya természetesen feltétel nélkül maradhat. - Én nem ígérek semmit - azért magamban feljegyzem, hogy ne legyek annyira idegesítő, ha esetleg összefutunk. Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem és jól tudom, hogy ez nem az volt, mégis akadékoskodom, amíg lehet. - És azon kívül történt valami, hogy bővültünk? - kérdezem érdeklődve, csak hogy kérdezzek is valamit és ne tűnjön úgy, hogy ő tartja életben a beszélgetést is. Merthogy engem is ő tart már lassan életben.
||Monster|| words: 820 || remélem nem lett túl vontatott ▲▼
Kezdőlap 
by 
