Abraham & Simon

Abraham & Simon

A tudás hatalom.

Úgy éreztem most végre menni fog. Most bele fogok találni a céltáblába. A kezemben lévő késre pillantottam. Mindig ezt csináltam mielőtt eldobtam volna. Nem is tudom, talán azt hittem nincs is semmi a kezemben és így akartam meggyőződni róla, hogy biztosan ott van. Ez már szokásommá vált, de tudtam, hogy le kell majd szoknom róla. Elvégre, ha bárki rájön, hogy dobás előtt mindig ránézek a fegyveremre, könnyedén fogják tudni mikor várható a támadás. Most azonban még csak gyakoroltunk, így nem volt különösebb jelentősége. Lehunytam a szememet, vettem egy mély levegőt, lassan kifújtam majd ránéztem a céltáblára. Felemeltem a kezemet a fülem mögé és összpontosítottam. Nem kapkodtam el, inkább szépen nyugodtan csináltam, hogy biztos tökéletes legyen. Végül eldobtam, és reménykedtem benne, hogy ezúttal eltalálja a célpontot.
Ismét mellé ment. Nem hittem a saját szememnek. Mindent pontosan kiszámítottam, minden mozdulatom tökéletes volt és mégsem találtam el. A földre rogytam és magamban végig azt gondoltam: hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Elvégre mindent olyan gyorsan meg tudok tanulni, akkor ezt miért nem? Tisztában vagyok vele, hogy csupán pár hónapja kezdtem el a tanulást, de azt gondoltam mostanra talán már képes leszek úgy célozni, hogy legalább súrolja azt a zsákot.
-Sose fogom ezt megtanulni! – Hátradőltem és csak feküdtem a füvön. Semmi kedvem nem volt tovább gyakorolni. Sőt, még a késért sem voltam hajlandó elmenni. Egyszerűen képtelen voltam rá. Így is már este volt, bizonyos hogy nem találtam volna meg. - Nem hagyhatnánk mára abba? Kérlek! – Nem voltam kimerült, csak nem volt hozzá most hangulatom. Inkább néztem az eget. Ilyenkor mindig az édesanyám jutott eszembe. Folyamatosan azon töprengtem vajon mi lehet vele. Úgy szerettem volna ilyenkor mellette lenni, de sajna nem lehetett. Nem azt mondom, hogy itt rossz helyem volt, mert valójában örültem, hogy egy ilyen csapat tagja lehetek, csak azért ez mégis más egy kicsit.

Simon & Abraham

A mai nap úgy látszott, hogy a kis csapat lassan az új tagokkal együtt véve szépen rendezetté válik. Mindenkinek megvolt a maga feladata, és egyikük se lazsált. Abraham büszke volt a csapatra, hiszen látott már olyan kitaszítottakat, akiket ha befogadtak valahová, onnantól kezdve nem csináltak semmit. Azonban az újdonsült társaik megbízhatónak bizonyultak.
Így a férfinak volt ideje arra, hogy esténként Simont oktassa. Most is békésen ücsörgött a verandán, és figyelte a fiút, ahogy dobni készült. Látta, hogy nem tartotta jól a kést, és rossz helyről indította a pengét, mégsem szólt érte. Az első próbálkozásnál sose tett megjegyzéseket. Remélte, hogy Simon is rájön, vagy kitapasztalja magától, hogy mit rontott el. Ehelyett a fiú úgy füstöltött, mint egy kén-dioxidot kibocsájtó vulkán.
Abraham lassan feltápászkodott a lépcsőről, odament a fiúhoz, letérdelt mellé, és a vállára tette a kezét. ‒ Dehogynem. Minden gyakorlás kérdése ‒ felelte higgadtan. Tudta, hogy Simont milyen rosszul érintik a kudarcok, de azt is, hogy a fiúnak be kell látnia, hogy csak ezek árán tanulhat. A késdobás neki se volt könnyű feladat, de volt benne kellő kitartás és elszántság, hogy mégis elsajátítsa ezt a képességet. Igaz, a fivérének, Corteznek se ment olyan könnyen, ő is úgy hisztizett minden félresikerült dobásnál, mint Simon.
Elengedte a fiút, így az hátradőlt a fűben, míg Abraham elment a késért. Kicsit keresgélnie kellett ugyan, de végül csak rátalált a pengére. Visszament Simonhoz, és a kérésére megrázta a fejét. ‒ Te kérted, hogy tanítsalak meg rá. Nem szabad ilyen könnyen feladnod ‒ hangzott válasz gyanánt, majd megkérte a fiút, hogy szedje össze magát, és álljon fel.
‒ Hol van az a Simon, aki mindig mindent tudni akar? ‒ pillantott rá hunyorogva, majd a társa felé nyújtotta a kést. Nem volt ez annyira bonyolult dolog, mint mondjuk a nyaktekerészetimellfekvenc kiejtése. Sőt, ha rájön a nyitjára, akkor bizonyára már menni fog neki.
‒ Először megmutatom én ‒ mondta, és az övén lévő tokból előhúzta a saját kését. Kétféle késdobó technikát ismert, mindkettőt elmagyarázta már Simonnak. Az egyik ilyen a markolatdobás volt. Ez nem ment olyan messzire, mintha a pengét fogta volna. A férfi ilyen mindig elmondta Simonnak, hogy nem szabad, hogy laza legyen a kéztartása, mert akkor semmit nem ér a dobása, sőt azt is mindig hozzátette, hogy a csuklóját se nagyon mozgassa.
Megszorította a markolatot, befeszítette az izmait, majd a füléhez emelte a kést. A céltáblára szegezte a tekintetét, minden más zavaró tényezőt kizárt az elméjéből, majd egy váratlan pillanatban egy hajította a pengét. A kés egyenesen repült át a levegőn, majd a táblába csapódott. Nem a közepét találta el, bár nem is odacélozott. Nem akarta, hogy Simon rosszul érezze magát amiatt, hogy ő bele tud találni a tábla közepébe, de a fiú nem. Így hát szó nélkül elsétált a késért, majd megállt Simon mellett, hogy bemutassa a másik technikát.
A pengefogásnak pedig az volt a lényege, hogy a késhegytől minél messzebb kell fogást találni, és ugyanúgy a fültől kellett indítani. Abraham ezt is megmutatta a fiúnak, miközben a kés pördülve átsüvített a levegőn, ő maga hozzátette, hogy célszerűbb lenne Simonnak ezzel próbálkoznia, hiszen ezzel nagyobb távra képes dobni.
Megint elment, hogy kivegye a fegyverét a célpontból, majd a fiú felé fordult. ‒ Próbáld meg még egyszer. ‒ Az nem volt lehetséges opció, hogy hagyják abba. Abraham szerette volna, ha Simon fejlődik valamelyest. Sokkal nyugodtabbak lennének az éjszakái, ha biztosra tudná, hogy a fiú meg tudja védeni magát. Talán, akkor nem is tartaná állandóan a ház körül, hanem többször elengedné valakivel.