Abraham - Quesnel - A nagy csobbanás

Quesnel & Abraham

Már egy jó ideje a hátuk mögött hagyták az a helyet, ahol Abraham találkozott Loutessával. A férfi nem akarta tovább húzni az időt azzal, hogy még egy éjszakát ott töltenek, így hajnalban elindultak visszafelé. Miután megtalálták Tessa dárdáját, azonnal a bázis felé vették az irányt. Abraham jól ismerte a vadont, itt nőtt fel, és az alatt a röpke húsz éve alatt volt szerencséje feltérképezni a terepet. Sokat köszönhetett a szüleinek is, akik egykor megtanították tájékozódni, így most is pontosan tudta merre tartanak.
Ahhoz, hogy eljussanak a társaikhoz muszáj volt átkelniük egy folyón. Abraham nem akart egy sérült emberrel átkelni a mélyebb szakaszon, pedig, ha Loutessa karja ép lenne, és át tudnának úszni, az jelentősen gyorsítaná a haladásukat. De sajnos, ez nem így volt. Azonban a legközelebbi gázló kilométerekre volt tőlük.
A kitaszítottak kis csoportjának a vezetője pedig nem lett volna képes elmenetelni odáig. Most leginkább egy megtört tengerészgyalogosra hasonlított, semmint egy igazi vezetőre. Napok óta nem aludt, a fáradtság már kikezdte a szervezetét, és a lábait is alig bírta mozdítani. Ezenkívül elfogyott az ivóvizük, továbbá az élelmük is fogytán volt, így azokat is pótolni kellett volna valahogy. Nem akart megállni, hogy pihenjen, holott majd összeesett a fáradtságtól. Ha Loutessa akadékoskodott volna szimplán leintette, hogy nyugodjon meg, tudja, mit csinál.
Noha még nem találta ki, hogy miként fognak átkelni a folyón ‒ semmilyen bonyolult, vagy esetleg triviális ötlet nem jutott eszébe, ettől függetlenül abba az irányba vezényelte a társát. Átvágott a bozóton, majd megtorpant, amikor megpillantotta a folyóban álló férfit. Valamiféle állat is volt vele. Abraham igen felelőtlennek tartotta az idegent, elvégre ezekben a vizekben gyakran felbukkan az óriáskígyó is. Ő biztosan nem merészkedett volna olyan messzire.
Körbepillantott, a parton sehol nem látott embereket, ebből arra mert következtetni, hogy egy magányos utazóval, vélhetően kitaszítottal van dolguk. Tessa felé fordult, megkérte, hogy maradjon mögötte, és ha esetleg összetűzésbe kerülnének az ismeretlennel, akkor legyen kéznél a dárdája, hogy leszúrhassák a vízben álló bestiát. Úgy vélte, a nő fél kézzel is képes lenne ledöfni azt a kutyaszerű lényt, így ő szükség esetén tudott volna a férfival is foglalkozni.
Levette a táskáját, előkotorta az üvegeket, majd valami fehér rongyot rángatott elő, ami nemcsak szakadt volna, de leginkább már szürkének tűnt. Megindult a víz felé, bár a párostól valamivel messzebb merítette a vízbe a kulacsát. Ha esetleg észrevették, akkor a békés szándékukat jelezve meglengette az egykor fehér ruhacafatot, hiszen ő nem akart senkinek se ártani. Vízzel kínálta az újdonsült csapattársát, majd ő is ivott egy keveset, aztán elpakolt.
A hátára vette a táskát, és készült felegyenesedni, de megszédült, és a térdei összecsuklottak a saját súlya alatt. Nem hiába, legalább öt napja nem aludt rendesen, folyamatosan stressz éri, ezenkívül az élelmének java részét is a sérült társának adta. Úgy érezte nem bír továbbhaladni. Akárhányszor próbált talpra állni, mindig összeesett, Tessára pedig nem akart támaszkodni, elvégre a nő feltehetőleg nem bírta volna el a testsúlyát.
‒ Azt hiszem, itt az ideje egy kis kényszerpihenőnek ‒ mondta a nőre pillantva, majd a parton lévő egyik sziklához kúszott, levette a táskáját, hogy a hátát nekivethesse a kőnek. Teljesen védtelenek voltak, most még a halállal sem dacolt volna, így ha a halászó férfi meg akarta volna őket ölni, nem biztos, hogy ellenkezett volna. Most sem csinált mást, minthogy a kutyát figyelte, és igyekezett összeszedni a maradék erejét. Szerencsétlen helyzet volt, az egyszer biztos.