Kain

Mikor megszülettem olyan hideg volt, csoda volt hogy egyáltalán túléltem az éjszakát, legalábbis ezt mondta anyám és én mindig is hittem a szavának. Ez is csak az bizonyítja hogy már kisdedként is volt bennem tűz, mely életben tartott és arra ösztökélt, hogy ne adjam fel. Anyám minden egyes születésnapomon elmondta ezt, amíg meg nem betegedett és meghalt. Azóta sem hallottam a hangját, ahogy leszid mert megint összeverekedtem egy idősebbel, vagy mert nem értem vissza vacsoraidőre. Néha hiányzik, néha pedig örülök, hogy már nincs velünk, legalább nem kell látnia, hogy mivé lettek fiai, akiket annyira szeretett és védett. Három éves sem voltam, mikor először fegyvert ragadtam a kezembe, és azt hiszem azóta sem igazán raktam le, legalábbis mentálisan nem. Igaz, hogy csak egy egyszerű bot volt, de az én kezemben minden, ami nagyobb egy tavi kavicsnál fegyvernek minősül. A Tűz népénél fegyvert ragadsz és küzdesz, vagy meghalsz, nem fognak rád várni, hogy összeszedd magad, gyorsnak kell lenni és nem szabad azzal törődni, hogy, amit tettél annak rossz következményei is lehetnek. Eme gondolkodásmód miatt vagyok most kirekesztett, száműzött, nevezd ahogy akarod. Nem érdekelt, hogy akiken épp leverem a feszültséget, azok a társaim, ahogy az sem érdekelt, hogy mi lesz, ha majdnem megölöm az egyiket. Csak a vér íze számított a számban és, ahogy az adrenalin végigáramlik testem minden egyes porcikájában, feltüzelve lényem szunnyadó erejét. Csupán egy éles kő kellett, hogy elhallgattassam azt az alakot, akinek már a nevére sem emlékszem, csak arra, hogy az öcsémet becsmérelte. Egy biztos ütés a koponyájára és rögtön elhallgatott. Majd két napig volt eszméletlen és már azt hitték, hogy többé fel sem ébred, de ettől nem kellett félniük, a harmadik napon rögtön a kirekesztésemet kérte. Mindezt az öcsémért tettem, aki később hátat fordított nekem, az egyetlen ember, akiben még megbíztam.
Ez volt az utolsó csepp a pohárba, mondták, ahogy a forró vassal megközelítették bőröm és beleégették a fekete billogot, mely száműzetésem megpecsételése is volt. Egy hangot sem adtam ki, ahogy hozzányomták a bőrömhöz, még akkor sem, mikor éreztem az égett hús szagát a levegőben. Nem érdemeltek annyit, hogy halljanak engem jajveszékelni. Az öcsém nem védett meg, nem mondta, hogy kaphatnék még egy esélyt, egy utolsót, egy utolsó utánit, csak nézett rám és éreztem az ítélkezést szemeiben. Mégis visszamentem érte. Hisz egy család vagyunk és össze kell tartanunk, anyánk legalábbis így akarta volna, tudom. Azonban ő nem osztotta nézeteimet, szerinte megérdemeltem, amit kaptam és még többet is. Először árultak el, és éreztem magam teljesen egyedül. Ha a saját testvérem nem hajlandó mellém állni, akkor ki fog?Épphogy csak meg tudtam szökni a Tűz népétől, az egykori családomtól és tudom jól, ha újra találkoznánk, megölnének. Legalábbis, ha hagynám magam.
Mikor megszülettem, hideg volt és csoda hogy túléltem, mondta anyám, de én nem azt az időpontot tartom születésem dátumának, mikor ő 25 évvel ezelőtt életet adott nekem. Az igazi születésem, kiteljesedésem akkor volt, mikor, - ugyan nem önszántamból, de - elhagytam a családom, és a magam embere lehettem. A csoporthoz csatlakozásom óta pedig sokkal kevésbé érzem egyedül magam, persze ezt nem hangoztatom túl gyakran, inkább megvárom, hogy mindenki rájöjjön erre. Talán majd, ha a Fény Városába értünk elmondom nekik, mit is jelentenek számomra. Egy új fejezet, egy új kezdet.