Manuel

Lassan tért magához, de már érzékelte maga körül a világot. Körülötte beszéltek, úgy talán két-három ember, de nem tudta pontosan kivenni, ahogy a hangok tulajdonosaira sem ismert rá, noha volt egy olyan érzése, mintha ismerné őket. Végre elszánta magát arra, hogy kinyissa a szemeit, de kellett egy kis idő mire ténylegesen látott is valamit, nem csak pacákat. Próbált felülni, de hamar le is tett róla, nem ment, fájt minden egyes porcikája. Észrevehették, hogy mozog, mert egyből felé is hajolt egy férfi, akinek először nem tudta kivenni az arcát, de végül ráismert benne a saját apjára.
-Jól vagy? – nem igen tudta hova rakni ezt a kérdést, egyszerűen csak megrázta a fejét. Nem, nem érezte magát valami jól, szinte mindenhol fájt a teste, mintha csak egy szikláról esett volna le. Az arcához nyúlt, hátha kitörli a szeméből a kómásságot, apja azonban félúton megállította a kezét. Kérdőn nézett rá, de végül nem szólalt meg, csak a másik kezével az arcához nyúlt. Megértette. Vagyis inkább érezte. Egy hatalmas vágás húzódott a szemöldökétől az álláig, keresztbe az arcán. Pár másodperc múlva értette csak meg azt, hogy mégis mit keres itt. Egészen eddig nem foglalkozott vele, valahogy nem talált utat a fejébe a gondolat, hogy miért került ide. De most már tudja. Megtámadták. Emlékszik egy pengére, ami éppen lesújt felé, aztán elsötétedett a világ.
- Hol vagyunk? – emlékszik még arra mikor a klánvezetőnk kidobott minket, de nem érezte elég melegnek az időt, hogy a Halál Zónában legyenek. Talán meggondolták magukat? Abban azért erősen kételkedett.
- Még Mammo-ben vagyunk.
- Még? – kérdezett vissza Manuel ,de már azelőtt sejtette a választ, hogy szóra nyílt volna apja szája.
- Megvárhattam míg felébredsz. Most indulnunk kell. – homlokráncolva nézett fel rá a fia, nem értette ezt a többes számot. Látott már száműzéseket és hallott is róluk, azt száműzik akivel a bajuk van, nem azt, akik hozzájuk tartoznak.  – Nem fogsz oda egyedül kimenni. – rázta meg a fejét, Manuel pedig csak mosolyogva bólintott. Kimondhatatlanul jól esett neki, hogy az apja ezt mondta. Pár pillanatig meg volt győződve arról, hogy egyedül lép ki a klánja kapuin. – Összepakoltam már, gyere, induljunk minél előbb. – felsegítette fiát az ágyról, majd látva, hogy kissé bizonytalanul áll a lábán lehajolt, hogy kezébe vegye, de Manuel csak a fejét rázta. Nem akarta, hogy még gyengének is lássák. Lassan, bizonytalan léptekkel indult el és lépett ki a sátorból, ahol eddig voltak. Nem túlzás azt mondani, hogy az egész klán ott állt körülöttük. Mindig végignézték, ahogy valakit száműznek, és most ők voltak soron. Minden megtett nehéz lépés után nevetést hallott maga mögött, gúnyos megjegyzéseket, de nem foglalkozott velük, csak ment előre, nem nézett senkire sem, minden erejével azon volt, hogy ne essen el.  A saját lábán akarta elhagyni ezt a helyet, apja ott ment mögötte egy lépéssel lemaradva. Lassan ugyan, de eljutottak a kapuig. Apja még utoljára visszanézett, de Manuel nem tette meg, csak ment tovább. Ideje lesz hozzászoknia, hogy az élete ebből fog állni.


Elvette a kendőt az arca elől, hogy kulacsát a szájához emelhesse. Fogytak a készleteik, és így, hogy már ketten vannak, csak még jobban fog, de egyetlen csep vizet sem sajnált Simonra. Ha tehette inkább a saját részét is neki adta. Előbb a fiút akarta a biztonságban tudni, csak aztán magát. Már úton vannak egy ideje. Beszélt neki a Fény Városáról, hogy csak oda kell eljutniuk és jobbra fordul majd a sorsuk. Próbált reményt ébreszteni benne a legreménytelenebb óráikban is. Hogy maga hitt e benne? Igen, az apja elvetette benne a magokat, amik ki is nőttek a mai napig. Úgy nevelte őt, hogy képes legyen hinni még a legrosszabb pillanataiban is. Vadászni tanította, túlélni, közben pedig az elméjét is pallérozta, tudván, hogy Manuel azzal kezdhet a legtöbbet. Aztán egy nap az apja nem jött többet haza. Elment, hogy megkeressen egy korábban látott elhagyatottnak tűnő tábort. Manuel két napig várt rá, majd ő maga is felkereste a tábort, térkép ugyan nem volt nála, de emlékezett arra, hogy hol látták. Nem találta meg sem az apját, sem a tábort. A nyomai ott voltak, de úgy látszik tovább álltak azok, akiké volt. Várt az apjára még egy hetet, majd mikor nem jött, továbbindult. Ő is ezt várta volna el tőle. Menjen tovább, keresse a Fény Városát, ahová együtt akartak eljutni. Most pedig úgy érezte, hogy pontosan tudja mit érzett az apja, mikor ránézett. Nagyjából ő is ezt érezheti mikor Simonra néz. Nem a fiát látja benne, de felelősnek érzi magát érte. Ugyanúgy tanította, mindent, amit tanult az apjától és az élettől, átadta a fiúnak, aki meglepően jó intellektussal bírt korához képest. Talán egy kicsit magát látta benne.
-Manuel, Manuel, gyere! – Simon felcsendülő hangjának hallatán megfordult és elindult a fiú felé, amilyen gyorsan csak tudott menni, majd  kérdőn pillantott rá. – Van odabent valaki. – Manuel felsóhajtott a fiú szavait hallva és előhúzta a fegyverét. Nagyjából olyan hosszú penge volt, mint a lábszára, de éles volt és tudta használni, bár soha nem volt rá jellemző, hogy jó harcos lett volna. Azonban az életben maradásért sok mindent tett már meg, egy élet elvétele is köztük volt. Ő ment előre, maga előtt tartva a pengét, halk léptekkel, hogy ne hívja fel magukra a figyelmét annak, aki itt tanyázott. Remélhetőleg nem egy banditába botlanak. Óvatosan nézett ki, hogy lássa kivel van dolguk, de ahogy megpillantotta az illetőt, leengedte a fegyvert. Egy sebesült fiút látott. Ők nem banditák, nem mások nyomorán élősködnek. Felemelt kezekkel lépett be, hogy lássa a másik, nem akar ártani.
– A nevem Manuel, ő pedig Simon. – mutat rá, aki közben előbújt és mellé lépett. – Ha jól látom, megsérültél. Segíthetünk neked, cserébe csak annyit kérünk, hogy oszd meg velünk a helyedet. Fáradtak vagyunk és kitudja, hogy a mélyebben lévő járatokban mik leledzenek. – nem szívesen vágnának  neki a többi járat felfedezésének , Simon és ő  amúgy is kevesek hozzá, egyikük sem éppen harcosnak született.


Fáradtan tolja arrébb az utolsó előtti könyvet is, amit átolvasott. Ő és Simon a közös útjuk során szinte mindent összeszedtek, ami olvasható, egy-két olyan hely megmaradt, ahol a könyvek is sértetlenek maradtak, ezeket pedig nagyobb kincsnek tartották ők mindennél. Azonban Kain most az ágyat nyomja, Abraham pedig orvosságért készül menni. Csak még azt sem tudja, hogy hol keresse azt. Erre próbált most rájönni, hátha talál valamit a könyvekben, de eddig semmi használhatóra nem bukkant. Segíteni akar a fiúnak, és idegesítette, hogy nem tud. Fáradtan dörzsölte meg a szemeit, mielőtt maga elé húzta volna a következő, és egyben utolsó vaskos kötetet. Talán majd ebben lesz valami. Reménykedett. Csak ez maradt neki. Miután az apjával együtt száműzték őket, a remény tartotta őket életben, sokszor voltak kilátástalan helyzetben, de az apja jó munkát végzett vele, nem volt elveszett mikor magára maradt. Az pedig már csak a sors fintora, hogy összefutott Simon-nal. Megígérte neki, hogy elviszi a Fény Városába. Mindnyájuk megígérte a másiknak, hogy eljutnak oda, ez a reményük tartja őket még életben. Ő maga lassan harminc éve keresi a Fény Városát, eddig eredménytelenül. Most azonban nem egyedül van, és nem is csak egy társával. Végignézve rajtuk úgy érzi, hogy tényleg eljuthatnak oda.  Itt, a Halál Zónában nem igen van más reménye az embernek. Választhat, hogy elél-e a sivatagban élete végéig, banditákkal, betegségekkel harcolva, vagy összepakol és elindul. Nyilván csak szóbeszédek terjengnek a Fény Városáról, de… minden pletykának alapja van, és úgy érzem, hogy ez sem különb.