Asherr

Én már itt születtem. Itt, a semmiben. Nélkülözés és szenvedés közepette. Miért? Tököm se tudja. Vagyis …sejteni azért sejtem. A bátyám kissé torz. Megesik, hogy így születik valaki, azonban úgy tartkák a klánok, hogy az ilyeneket vissza kell adni a természetnek. Tehát lerakják őket a sivatagban és kész. Vagy a család távozik a gyerekkel együtt a klántól. Az én szüleim is ezt tették. Fogták a bátyámat és elindultak a nagy büdös semmibe. Sokszor kértek arra, hogy értsem meg miért tették. Nem tudtam. Itt kint mindenki halálra van ítélve, a Fények Városa pedig nem más, mint egy mese, amit a bolondok találtak ki, hogy ne legyen teljesen reménytelen az útjuk a biztos halálba. Egy életet kellett volna feláldozniuk a szüleimnek. Feláldozzák a bátyámat és ők, a húgom, és én is normálisan élhetnénk most a klánunkban. Ehelyett kijöttek ide, a húgom meghalt még gyerekkorunkban, banditák végeztek vele. Bátyámat kis híján félbe vágták, anyámat megerőszakolták, apám pedig arra ért haza, hogy az a kevés sincs már nekünk, ami volt.


-Hova megyünk? – tudtam a választ. De minden nap megkérdeztem, hátha végre hallok valami mást. Bármit, ami nem egy mese, amit valamelyik kereskedőtől hallottak a szüleim.
- Tudod jól, hogy hova megyünk. – csendült fel mögöttem apám hangja, érződött rajta, hogy már nagyon unja a naponta ismétlődő kérdésemet.
- Miért? Nincs is ott semmi. – bárcsak azt mondhatnám, hogy nehéz húzni a talicskát, de nem az. Nincs benne semmi. Már a sátrunk se jó, a banditák azt is tönkre tették. Alig maradt vízünk és ételünk, szinte üres az egész.
- Honnan tudod? Voltál már ott? – nem válaszoltam. Mégis mit tudtam volna mondani? Nem, de ő sem, viszont ha ezt kimondom, akkor előbb-utóbb megüt majd. Mostanában a szokottnál is ingerültebb és agresszívabb.  Biztos ő is érzi, hogy ez az egész reménytelen ügy. De vissza nem mehetünk. Legalábbis ezt mondják.
- Hagyd, kérlek! Csak elfáradt. – anyám mindig ilyen. Próbálja menteni a helyzetet, lecsillapítani az apámat, de mostanában nem megy neki sem. Egyre többször hallok hangokat, anyám kiáltását, fájdalommal teli, és nem vagyok vak, látom, hogy tele van kék-zöld foltokkal. Egyre többel, hiába próbálja meg takargatni.
- Elfáradt? Mind elfáradtunk Helga! Napok óta úton vagyunk, alig ettünk és ittunk, nyitott szemmel alszunk, hogy ő aludni tudjon! – lehorgasztott fejjel megyek tovább. Ha most megállnék, hatalmasat kapnék, ismerem az apámat. Nem maradt már neki más, mint a reménykedés. Az pedig ezt teszi vele. Nemcsak testileg épül le szép lassan, de mentálisan is összeomlik, ahogy rájön, hogy a Fény Városa csak mese.
- Vihar lesz. Muszáj megállnunk, ma már nem tudunk többet menni. – most először hallom a mai napon a bátyám hangját. Ott ment végig elől, ő van a legjobb erőben. Apám már benne van a korban, a bátyám pedig csak mostanában lett igazán férfi. Soha nem voltunk jóban. Nem értettem. Nem akartam megérteni. Miatta vagyok itt. Ez az egész miatta van. Na meg a szüleim miatt. Ők tehetnek az egészről.
- Segíts! – kiabál rám apám, én pedig összerezzenek. Még egy vihar. Utálom őket. Ráadásul most már nem is igen van hova húzódni előlük.  Még is azt hiszi, hogy használ bármit is, ha felállítja a sátrat. Félig halottak vagyunk már. Szomorú, hogy csak én látom ezt.


-Ide! – hallom meg apám hangját talán úgy húsz méterre tőlem. Elindulok felé, és féltávnál pillantom meg, hogy mit talált. Egy tábor. Legalábbis az lehetett még pár nappal ezelőtt. Három holteset pillantok meg mikor először körbepillantok. A dolgaik szanaszét dobálva, gondolom étel, ital és fegyverek után kutakodhattak. Lehajolok az egyik holtesthez és alaposan szemügyre veszem. – Ezek már vagy egy hete halottak. Nézd a fülüket. A lárvák nem lennének ekkorák, ha csak pár napja lennének itt. – mondom, ahogy felállok, apámat pedig ott hagyom, hogy szemezzen tovább a hullával. Mintha értene is valamit azokból a nyomokból, amit magán visel. Ő harcos. Nem ért ezekhez. – Heten voltak. Az egyik lóval. Egy íjászuk biztos van. – mutatok a másik holtestre, ami egy kisfiúé. Lelőtték és kihúzták belőle a nyílvesszőt, látszik a nyoma. A nőnek pedig elvágták a torkát, de ezt szerintem már ő is megtudja állapítani.
- Francba! Mindenüket elvitték! – dühöng apám, miközben még inkább szétdobál mindent a lázas keresés közben. Csak a fejemet csóválom. Mire számított? Ehhez hasonló banditák raboltak ki minket is régebben. Az ilyenek mindent elvisznek, ami fontos. Már éppen szóltam volna apámnak, hogy induljunk, mikor az egyik ruhás kosár fosztogatása közben elém nem dobott egy összehajtogatott papírlapot. Kíváncsian hajoltam le utána és mosolyogva nyugtázom mi az. Egy térkép. Ráadásul be van jelölve ez a hely. Nincs is olyan messze a város, ahonnét kidobták ezeket az embereket. Lopva pillantok csak fel apámra, miközben elteszem a térképet. Még mindig kutat. A Fény Városába akar eljutni. Már anyám sem hisz benne. A bátyám beteg lett, nem lehet vele így gyorsan haladni, évek óta úton vagyunk a rögeszméje miatt. Hirtelen cselekszem, szinte meg se gondolom mit teszek. Megemelem az íjpuskát, célzok és lövök. Apám a fájdalomtól ordítva esik a földre, én pedig egy hatalmasat rúgok az oldalába, mire hanyatt esik. Meglepődve néz rám, mondana valamit, de még azelőtt rátaposok a lábára, úgyhogy nem jut el addig, hogy mondjon is valamit. – Évek óta úton vagyunk, csak mert te azt mondod. Meghalt Gaia, mert te a lányod helyett inkább azzal a rohadt meséddel foglalkoztál. Megerőszakolták anyát, te pedig aztán végig csak verted és megaláztad. Ejnar pedig nyomorék! Nem tud járni, mégis vonszolod magad után!  - torz és nyomorék, még ha létezne is ez a rohadt Fények Városa, egy ilyen embert biztosan nem vesznek be oda. Hasztalan. Már vadászni sem tud.
- Csak biztonságban akarom tudni a családomat! Tedd le azt, mielőtt… - elnevettem magam. Elképesztő. Éppen fegyvert szegezek a fejéhez, de ő még mindig parancsolgat nekem. Értetlenül pillant rám, de én csak mosolyogva pillantok le rá.
- Bazdmeg. – hagyok annyi időt, hogy felfogja, amit mondok, aztán meghúzom a ravaszt az íjpuskán. Pár pillanatig csak állok a holteste felett és nézem. Éveken át megkereserítette csak mindannyiunk életét, de… ennyire könnyű volt megölni.  Kihúzom a fejéből a nyílvesszőt, felpakolok egy-két holmit, majd elindulok visszafelé, közben végig a térképet nézve. Még szerencse, hogy a bátyám lebénult és nem tudtunk gyorsan haladni. Még van esélyünk visszamenni.




-Apád? – pillant rám kérdőn anyám, mikor észrevesz.
- Meghalt. - majd anyám kíváncsi pillantását meglátva hozzáteszem: - Banditák. – próbálok legalább egy kicsit szomorúnak tűnni, és megijeszt, hogy kicsit sem vagyok az. Mégiscsak az apám volt, de… hátráltatott minket. Tönkretett volna mindent, újra elvesztette volna mindenünket, ha hagyom ide őt visszajönni.  
Anyám csak bólint egyet. Látszik, hogy szomorú, de… nem ejt könnyeket, csak elfogadja. Tudja ő is, hogy már ért ez. Banditák itt szinte mindenütt vannak. Nem mondhatom meg, hogy megöltem. Akármennyire is tudta utálni a férjét, nem tudna megbocsátani, hogy megöltem, még akkor sem, ha így jót tettem.
-Nézd mit találtam az egyiknél. – mondom anyámnak, miközben előveszem a térképet és a kezébe adom. – Mi körülbelül itt vagyunk. – bökök a kezemmel a tábortól nem messze, ahol találtam a térképet. – Tudjuk most már, merre kell visszamennünk. Évek óta úton vagyunk, nem akarok több időt ölni egy álomba. Nincs erre semmi, a Fény Városa csak mese! – az arcát nézem, de nem látok rajta semmit. Se reményt, se felismerést, semmit. Csak kifejezéstelen arccal nézi a térképet, majd rám néz.
- És a bátyád? Nem tud utazni, nem képes rá. – elhúzom a számat. Na igen. Régen erős volt, talán a legerősebb, akit valaha is láttam, de súlyosan megsérült mikor megmentette apámat egy bandita kardjától. Azóta pedig deréktól lefelé képtelen bármire is. Egy torz nyomorék.
- Csak lassítana minket. – most pillantok meg először anyám arcán valamit. Dühöt. Nem számítok rá, a tenyere hatalmasat csattan az arcomon. Meglepetten nézek rá, az arcomat masszírozom, miközben közelebb lépek hozzá.
- Ő a bátyád. Nem hagyjuk hátra. – rázza meg a fejét anyám, és látom rajta, hogy esélyem sincs meggyőzni. Miért kell ilyen makacsnak lennie? Nem akar élni? Apám elnyomta, az öcsém pedig visszatartja. Élhetne. Mégis a halált választja. A bátyámat, helyettem.  
- Itt fogunk meghalni akkor. Egyedül kevés vagyok egy tucat bandita ellen. Ő még csak fel sem tud kelni egyedül az ágyból. – anyám pedig nem harcos. Tud harcolni, de… hamar megölnék. Tudja jól ő is. A sírját ássa meg azzal, ha itt marad.
- Nem, nem fogunk. Te elmész. – a szavai hallatán csak megrázom a fejemet. Nem fogom itt hagyni meghalni. – Nem kell értened. Nem fogom itt hagyni a fiamat meghalni egyedül. – nem fogják túlélni. Tudom, hogy tudja. Egy nyomorék és egy nő. Több tucat bandita ellen, akik itt fosztogatnak. Apám, én, és a bátyám is kevesek voltunk öt-hat bandita ellen.  Ketten biztosan meghalnak. Ha nem a banditák, hát az éhség végez velük. – Menj, vidd ezt magaddal. – nyomja a kezembe a térképet. - Pakolok neked össze ételt és italt, annyit, amennyivel egyedül kifogod bírni. – az egy helyben toporgásnak ez volt a haszna. Sok élelmet tudtunk felhalmozni. Közben már elkezdett mindent összepakolni, én pedig csak álltam ott egy helyben és meg sem tudtam mozdulni. Földbe gyökeredzett a lábam.– Menj. Nem kell elbúcsúznod. – mondta és felém nyújtotta az ütött-kopott, de megpakolt hátizsákot.


Lehúzom a kendőt a számról, az arcomról pedig letörlöm a koszt, legalábbis amennyire tudom. Látom. Ott körvonalazódik ki előttem. Lahoma. Talán pár nap járóföld lehet már csak.
- Vetkőzz. - pillantok a mögöttem méterekkel odébb térdelő fickóra. Nem engednek csak úgy be, kitaszított vagyok, akit bár nem dobtak ki, de nem tartozom közéjük. Ő viszont igen. Látni rajta. Rajtam is látni fogják. Ahogy pedig bejutottam.... messze megyek innen, soha többet nem akarok sivatagot látni. - Vetkőzzél bazdmeg, különben a hulládról fogom levenni a gönceidet! - kiabálok rá, ahogy rácélzok az íjpuskával. Vonakodva, de elkezdi levenni a ruháit, amiket én gyorsan le is cserélek a saját gönceimre. - Vedd fel őket! - bökök a fejemmel a ruháimra, amiket az imént dobtam elé. Minden mozdulatát figyelem, de szerencsére nem próbálkozik semmi ostobasággal. Úgy néz ki, mint egy sivatagi. Én pedig úgy, mintha odatartoznék. Már éppen szóra nyitná a száját, mikor a fejébe áll a nyílvesszőm, és úgy dől el, mint egy báb. Nem kockáztathatom meg, hogy bárkinek is meséljen arról, hogy kirabolták. Megtudtam tőle mindent mióta elfogtam. Tudni fogom, hogy mit kell mondjak a kapunál, és utána is. Aztán csak tovább állok mikor senki nem figyel. Ég veled kicseszett sivatag!