Valójában ez jelent mindent. Nem ott van, ahonnét jött, hanem egy olyan világba csöppent bele, amit nem ismer, maximum csak meséket hallott róla. Nem itt született, mégis hogyan mondhatná ezt a helyet az otthonának? Nem is ismeri, ellenben velem és azokkal, akik már itt élnek születésüktől fogva. Ők a kivülállók. -Úgy van. – bólintok egyet kurtán. – De nem érdekel. – rántom meg a vállamat. Nem ismerem őt, nem bízok meg benne, de ha ismerném sem tenném meg, úgy hiszem. Életemben egyetlen emberben bíztam meg magamon kívül, ő pedig már minden bizonnyal halott. Akárcsak a bátyám. Egy nő és egy rokkant nem élnek túl egy ilyen helyen. - Vannak, de a falakat védeni is kell.Ti gyerekek vagytok, nem harcosok. – rázom meg a fejemet. Nem csak falak kellenek, hanem emberek is akik védik azt, de ők nem harcosok, ellenben a vademberekkel. Kölyökkoruk óta erre nevelik őket. A lány és a társai pedig mit tud felmutatni? Falakat? – Nem ismerlek. – rázom meg a fejem a kérdése hallatán, amit aligha gondolt komolyan. Miért vinném őt magammal? Nem bízom meg benne, ráadásul csak kolonc lenne, lelassítana az úton. – Hagyjátok itt a falatokat és éljetek túl odakint. Ha megéltek mondjuk…. két-három évet, akkor talán van keresnivalótok idelent. – azonban amíg csak bújkálnak és rettegnek falak mögé bújva, nem nevezhetik magukat idevalósinak. A vademberek szemében ők szálkák, és aligha tudnak a gondolkodásukon változtatni. Egyetlen lehetőségük van. Megmutatják, hogy nem csak ijedt gyerekek, akik ellenségekkel vannak körbe véve már az első pillanattól fogva. - Akarni kevés. Nem öltél még embert. Egyáltalán nem olyan, mint hiszed. – nem okoz elégedettséget, először az ember megdöbben azon, amit tett. Kell egy kis idő, hogy túltegye magát rajta. Nem könnyű elvenni egy életet, legalábbis először. De itt, a Földön hozzá kell szoknia ehhez. Neki is, és a többi kölyöknek, aki vele együtt érkezett. Még a vademberek sem képesek egymást között békében megélni. - Nektek talán van ilyenetek? – pillantok rá kíváncsian, de láthatja rajtam, hogy nem hiszek neki. Nem hinném, hogy lenne ilyen fegyver nála, már, ha létezik egyáltalán ilyen fegyver. Akkor nem falak mögött kuksolnának, akkor nem érezném a falak mögött megbúvó félelmet és bizonytalanságot. – A fejlettségetekkel nem mentek sokra. – mert eddig mégis mit tudtak felmutatni egy falon kívül? Semmit. Gyerekek, akik azt hiszik, hogy csak úgy visszavehetik a Földet, amin ezelőtt még soha nem is jártak. Nem különösebben érdekel az életük, de már épp elég háborúnak voltam szem-és fültanúja, hogy tudjam: egytől egyig mészárolnák le őket. - És mit akartok? – mert végül is ez itt a kérdés, nem? Talán még ők maguk sem tudják, hogy mit akarnak itt pontosan. Egy dolog az, hogy mit akarnak, és egy másik, hogy mit érhetnek el. – Itt azok vagytok. Így egy hétig sem éltek túl. – ha túlakarnak élni, akkor be kell látniuk azt, hogy fejlődniük kell. Olyanná kell válniuk, mint a vadaknak. Ők nem véletlen éltek eddig is túl.
Sosem éreztem még magam ilyen ingerültnek. Ez a férfi minden szavával felhúz, és ez nem tetszik. Azt hiszi ő itt az úr, csak azért, mert régebb óta van a földön, mint mi, de ez nem jelent semmit. Mi egy olyan világban éltünk, ahol volt áram, voltak gépek, itt nincs semmi, ez az ember talán még a puskát sem ismeri, vagy az elektromosságot. Ha lenne nálam egy fegyver, én lennék a jampi kettőnk között. - Tudom jól, hogy ha rám nézel, te csak egy újabb halott lányt látsz – fakadtam ki. Én nem voltam olyan erős, mint Jasper, olyan komoly, mint Clarke, vagy olyan bátor, mint Bellamy, aki képes lenne fejjel előre beleszaladni a nyílpuskába. De erős vagyok. Tudom, hogy képes vagyok itt túlélni, és azt is, hogy nem fognak hozzá hasonló férfiak az utamba állni. - Nekünk legalább vannak falaink! Mit tegyek? Hmm? Te mit javasolsz, kedves idegen? Tartsak tán veled? – kérdeztem. Izzadságcseppek folytak le az arcomon, egészen kipirultam a dühtől, amit ő ébresztett bennem. Mintha évek óta ismertem volna, úgy veszekedtem vele az erdő közepén. Eszembe jutottak a társaim, felsejlettek arcaik lelki szemeim előtt. Nem lettem volna képes arra, hogy otthagyjam őket, valamilyen szinten ugyanis mind a szívemhez nőttek. Valamilyen szinten ők lettek a családom, hiszen egyedül voltam egy ismeretlen helyen. Szerintem ez teljesen normális. - Nem. Nem öltem meg őket. De meg akartam – hangom jeges volt, tárgyilagos, egy cseppnyi bűntudat sem bujkált benne, és ekkor döbbentem rá, hogy igazándiból én magam is egy kegyetlen gyilkos lennék, ha akkor nem fognak le. Elborzadtam, de nem mutattam semmit. Fapofával bámultam a beszélgetőpartneremet. - És, egyébként, az, hogy mióta vagyunk, itt semmit sem számít, hogyha esetleg fejlettebbek vagyunk nálatok. Tudod, hogy miért lett ilyen a világ? Mert az ember, nukleáris bombákat hozott létre. Gondolom, azt sem tudod, hogy mi az. Egyikőtök sem tudja. Apró darabokra szaggatna, még téged is – hangom fátyolos, kísérteties, mintha rejtegetnék valamit, pedig még csak puskáink sincsenek, nemhogy bombánk. - Lehet, hogy nem tudom, de megvédem magam, és meg fogjuk szerezni azt, amit akarunk! – jelentettem ki határozottam, majd mélyen a férfi szemébe néztem – nem vagyok gyenge. Nem vagyunk gyengék!
-Biztosabb, mint te. – vonom meg a vállamat. Nem különösebben érdekel az, amit mond. Legalábbis a burkolt, és kevésbé burkolt sértései a legkevésbé sem. Megtanultam, hogy előbb gondolkodjak, mint lőjek. Az ilyen gondolkodások pedig mindig arra vezettek végül, hogy a másik egy nyíllal a fejében végezte. Talán ő lesz a következő. -Akkor egy gonddal máris kevesebb. - ő csak egy gyerek. Egy gyerek, aki nem itt nőt fel, aki jó eséllyel még soha nem találkozott olyan mértékű erőszakkal, amit idelent tanúsítunk azok ellen, akiket az ellenségeinknek hiszünk. Tehát, mindenki ellen lényegében. Gyakrabban hullanak emberek el, mint esnek le a fáról a levelek. Ami azt illeti, tényleg ott vannak. Nem tartozom közéjük, nem születtem köztük, kereshetik rajtam a bélyeget, amit anyámba, apámba, vagy épp a bátyámba sütöttek, rajtam nem találják meg. Semmi nyoma nincs annak, hogy honnan jöttem. De nem vallom magamat közülök valónak. Ezek csak agyatlan idióták, akik mindent megölnek, ami mozog. Egyszerűbb lenne csak azt megölni, ami árthat is nekik. -Dehogynem. – pillantok rá kifejezéstelenül. Gyerek még. Nem csak a kora miatt. Sőt, amiatt a legkevésbé. Nem a kor teszi a felnőttet, ahogy apám mondogatta. Ahogy a gerinc sem teszi megbízhatóvá az embert. Tiszteld, aki rászolgál, öld meg, aki veszélyeztet. A kettő nem nagyon létezik külön. – Mióta vagytok itt? Pár hete? Egy-két hónapja? Nem ismertek ti itt semmit. Ha felakarsz nőni, nem egy fal mögött kéne bújkálnod a társaid között. – legalábbis szerintem, de teszek rá, hogy mit csinál. Meg fog halni. Előbb-utóbb amúgy is meghalna. Azt hiszi, hogy él, de igazából egy halott arcát viseli. – Megölted őket? – kérdezem kíváncsian. Nem, nem hinném, hogy végzett volna velük. Fogalmam sincsen, hogy honnan jött, de egy biztos: nem készítették fel őt arra, amit itt vár rá. Se őt, se a társait. Óvatlanok és könnyelműek. Ha azt hiszik, hogy megfogják őket itt tűrni, akkor végtelenül naivak is. Csöndben hallgatom végig, majd az utolsó szavait hallva halovány mosoly kúszik az arcomra, ahogy a fejemet csóválom. – Hát persze. Tudod egyáltalán, hogy hol vagy? Hogy melyik város van a legközelebb? – pillantok rá kérdőn, de nem várom meg, hogy válaszoljon, hisz úgy sem tudja. – Soha nem fogsz hajóhoz jutni, ahogy más városokba sem. Kívülálló vagy, égi ember. Előbb vágják el a torkukat, mintsemhogy téged sértetlenül átengedjenek bárhova is. – ehhez pedig jobb, ha hozzászokik. A vademberek szemében ők csak betolóakodók. Azokat pedig ki kell füstölni.
Elgondolkodom, hogy mi ez a taktika ezeknél az embereknél. Ők nem ismerik a könyörületet, vagy a békés megbeszéléseket. Ők csak a harcot és a vérengzést ismerik, ezért vademberek. Olyanok, mint a majmok, a földön ragadtak, lemásztak a fákról és rögvest kitalálták, meg elkönyvelték magukat a világ urának, holott szerintem azzal sincsenek tisztában, hogy a Föld forog a Nap körül és nem fordítva. - Annyira biztos vagy a dolgodban – jegyzem meg kissé csúfondárosan. Nem bírom őt komolyan venni, akár mivel is fenyeget, olyan, mintha egy kaland filmbe csöppentem volna, ez az ürge meg Krokodil Dandy-t akar játszani. - Ha nem lennél ekkora tökfej, te is rájönnél, hogy nem fogok az életemmel játszani - mikor arról magyaráz, hogy annyira van egyedül, mint én felnevetek. Bizonyára, ha lennének, társai nem mászkálna teljesen egyedül, mint egy kósza lélek, a fák között. Ha nem lenne egyedül, bizonyára nem egy teljesen elhagyatott barlangba cipelt volna, hanem az emberi elé. - Persze, bizonyára ott vannak – hagytam rá. Nem akartam, hogy megtudja, tudom, hogy egyedül van. Gúnyos kérdése hallatán felvonom a szemöldököm, a szemem pedig összeszűkül. Azt hiszi, attól, hogy ő az erősebbik fél, még gúnyolódhat velem, pusztán hobbiból. - Nem. Vagyok. Gyerek – tagolom, miközben nagy levegőt veszek, és lassan kifújom azt. Velem szemben senki nem üthet meg ilyen hangot - azért ítéltek halálra, mert droggal üzleteltem, és rátámadtam két emberre – mondom, bár kicsit el is szégyellem magamat. Már bánom, hogy drogoztam, mert most érzem azt, ami az elvonással jár. A tüneteket. A depresszió, a körömrágás, mind kiteljesedett rajtam. - Ez nem börtön. Ez egy bolygó. Mint az összes többi a naprendszerben. Ha akarok, elhajózok, és megnézem a többi kontinenst, az összes város és országot, ami ezen a nyomorult bolygón van, és egy ilyen vadember, mint te úgysem fog megállítani – dacosan visszafeleselek neki, nem érdekel az sem ha bánt, kellőképpen felidegesített ahhoz, hogy most már semmi se érdekeljen.
Még szép, hogy annak nézem. Minek kéne? Valami rutinos, hidegvérű gyilkosnak? Előbb nézném egy fának, mint harcosnak. Meglátszik rajta, hogy nem itt nevelkedett. Nem elég izmos, nem elég könnyed a járása, nem figyel a környezetére. Süt róla, hogy nem itt született. De akkor mégis mi jogosítja fel őt arra, hogy azt higgye ide tartozik? Nem tudom és nem is nagyon érdekel, hogy mit képzel. Épp elég a saját életemmel foglalkozni, az övével nem akarok. Így is szerencsés vagyok, a családban egyedül csak én nem viseltem a kitaszítottak bélyegét, engem nem érintett a forró vas. Így nem volt nehéz eljátszanom, hogy vadember vagyok én is. -Megmozdulni sem lenne időd. – jegyzem meg. Kettőnk között van különbség. Én itt születtem és itt is nőttem fel, mondhatni ölnöm kellett minden következő megélt percemért, míg ő csak most… esett le az égből. – De jobb, ha nincs nálad, úgy nem csinálsz semmi baromságot. – semmi kedvem ahhoz, hogy itt hősködjön. Nem ismerem, annyira se bízom meg benne, mint a vadakban. Nem kell magára venni a dolgot, egész életemben két emberben bíztam meg. Az egyik az anyám, a másik pedig nem ő. Talán majd ha már régebb óta van itt, rájön arra, hogy a bizalom olyan dolog, amit nem árt elfelejteni. - Pont annyira vagy egyedül, mint én. – nézzen csak körül. Ha azt hiszi, hogy annyira fontos, akkor most nem lenne egyedül idekint és soha nem találkozik velem. Ha tényleg olyan nagyon sokan vannak, akkor nem hinném, hogy az ő eltűnése olyan nagyon hamar tűnne fel a társainak. – Akkor van még hova fejlődnötök. – tudnak vigyázni magukra… hát persze, ezt most is sikerült bizonyítaniuk. Az, hogy sokan vannak még nem jelenti, hogy tudnak is magukra vigyázni. Ahhoz képzetteknek kéne lenniük. Nem csak a harcban, de a túlélésben is, márpedig ahogy elnézem ez még nem történt meg, és nem is a napokban fog. - A városaikban. Az őrhelyüknél. Felderítő úton. – rántom meg a vállam, ahogy felsorolok pár opciót. Ugyan nem a társaim, de eddig már eladtam magam több klán tagjának is, annak a tagjának mondom magamat, amelyiknek csak jólesik. Jobbnak látom, hogy így tudja, és ne arról meséljen majd a társainak, hogy egymagam vagyok. Nem szeretnék semmiféle üldözést, a felesleges harc csak lelassít. - Halálraítélt? Mit csináltál? Talán nem feküdtél le időben? – a hangom persze gúnyos, nem igazán értem, hogy mégis mi bűne lenne. Nem tűnik egy gyilkosnak, mint mondtam már, márpedig halálra ítélni nem azért szoktak embereket, mert valami apró bűnt követnek el. – Ahhoz inkább egy kecske kellene. Többet nyom, mint te. – rántom meg a vállam. Véráldozat… vannak, akik hisznek, én nem tartozom közéjük. Semmi jót nem tett velem még a hit, szóval szerintem teljes mértékben bele is szarhatok. – Második esély mi? Szóval ez az új börtönötök? Szép, mi? – cinikus vagyok persze, de többet láttam eddig a Földből, mint ők. Nekem aztán elhiheti, hogy semmi szép nincsen benne.
Látom az arcán, hogy nem vesz engem komolyan. Szinte hallom, ahogyan felnevet, pedig nem teszi, maximum csak a gondolattal játszik el. Majd értetlenül áll a dologhoz, hogy vissza szeretném kapni az egyetlen dolgot amivel, megvédhetem magam a vadállatokkal szemben. Embert ugyanis nem ölnék. Még nem jutottam el arra a pontra, hogy képes legyek fajtársaim vérét ontani, de bizonyára, ha valaki az életemre törne, nem haboznék túl sokat. De ő nem fog bántani. Látom rajta, hogy ő nem olyan, mint azok, akik megtámadták Clarke-ékat. Annak lát, ami vagyok, egy negyven kilós, tizennyolc éves lánynak. Pedig én nem vagyok gyenge. Erős vagyok. - Szerinted, lenne időm arra, hogy elvágjam a torkod esetleg, amíg az a nyílpuska a kezedben van? – kérdezem tőle kicsit értetlenkedve, ugyanis véleményem szerint jogtalanul ragadta el a fegyverem, még ha biztosít is arról, hogy vissza fogja adni. Nem hinném, hogy a kezem gyorsabb lenne az íjánál. Tovább haladunk, be az erdőbe. Messze akar vinni a tábortól, ezt tudom, de nem félek. Nem félek attól, hogy távolabb fogja belém ereszteni a nyilait. - Miből gondolod ezt? Nem vagyok egyedül, mint te. Rengetegen vagyunk. Tudunk vigyázni magunkra, mert itt vagyunk, hogy vigyázzunk egymásra – egyből Jasper arcképe jelenik meg a lelki szemeim előtt. Ő egy igazi hős, ahogy Bellamy és Clarke is. Mellettük biztonságban érzem magam, tudom, hogy nem hagynák, hogy bántsanak. És ezt ő, ez az alak, aki most ott áll előttem, nem tudhatja, hogy ez milyen. Hiszen, azt mondja nem vadember. - Hol vannak a társaid? – kérdezem, amikor bemászunk a barlangba és megállok a fal mellett, kényelmes közelségben a tűzhöz. Ha többen vannak, akkor lehet, csak azért hozott ide, hogy nyársra kössön és megsüsse a húsomat, hogy a családja kényelmesen jól lakjon belőlem. - Egyébként, jöttünk, mert ott ahol éltünk ezt parancsolták nekünk. Bűnözők voltunk, halálra ítéltek, és adtak egy második esélyt azzal, hogy leküldtek ide. Ötven százalék esély volt rá, hogy meghalunk, de az élet egy másik utat választott. Ugye, nem azért hoztál ide, hogy véráldozatot mutass be valami fura istenségnek?
Talán még hangosan fel is röhögnék, ha ki is mondaná, amit gondol. Törés? Nincs semmiféle törésről szó. Igen egyszerű a helyzet. Vagy ölsz, vagy megölnek. Nem tudom, hogy honnan érkezett, és hogy miként maradt egészen eddig életben, de itt más szabályok szerint élünk. Aki gyenge meghal, aki erős… a gyenge halála által tovább élhet. Összevonom a szemöldököm a szavai hallatán. Ne vegyem el? Mégis mit képzel, érdekel, hogy mit akar? Egy fegyvert szegezek egyenesen a szívének. Akárki is, akárkikkel is van, nemsokáig lesznek itt, ez szinte bizonyos. A vademberek a hulláikkal fogják feldíszíteni az erdőt, már előre látom. Ez a sorsa annak, aki nem harcol. – Aki bántani akarna, az is ezt mondaná. – mondom egy apró vállrándítás kíséretében. – Visszafogom adni, van sajátom. – nem kell az övé, felőlem megtarthatja és megölhet ezer növényt, ha erre vágyik, én csak nem szeretném, ha bármi ostobaságra is elragadtatná magát. Nyilvánvalóan számára sem olyan kedves a gondolat, hogy egy nyilat lőnek át a fején. De legalább elindul, és nem kell külön noszogatni őt, ez jó hír. Ha nem is harcos, legalább van annyi esze, hogy ne sodorja magát és a barátait bajba. Bár… előbb-utóbb megteszik maguk is. Csak úgy idejöttek, elvettek egy tábornyi helyet az itteni vademberektől, ez már önmagában elég nekik, hogy háborút indítsanak ellenük. -Ha így folytatod, akkor nem is lesz több, amit láss. – ott van például a kése. Nem növényeket kell, hogy vágjon azzal. Atrétiát kell vágnia vele és torkokat elmetszenie, ha életben akar maradni. Nem tudom, hogy mi lelte, amiért szépnek látja mindezt, de minden bizonnyal még nem látta a felét sem. Majd, ha a vér vörösre festette a bokrokat, és tele a föld az elesettek holtesteivel, arra fog gondolni, hogy bárcsak soha ne akarta volna látni ezt. Szépség…ez az egy dolog már rég meghalt ebben a világban. Talán már az előzőben sem létezett igazán. – Nem vagyok vadember. – csakhogy eloszlassam minden kételyét, és abbahagyja a nemleges válaszokat. Használható dolgokra van szükségem, amit így nem fogok megkapni. Nem tartozom ezek közé. Még csak tervbe sem volt véve a születésem mikor kidobták a szüleimet. – Szóval, miért is jöttetek most hirtelen le ide? – a kérdés változatlan. Ott fent szerintem sokkal jobb volt nekik, mint itt lent. – Hajolj le! – egy kisebb barlang bejárathoz élünk, majd belépve és tovább haladva végül egy nagyobb járatba jutunk. – Állj meg! Oda, a sarokba. – bökök a fegyveremmel az említett sarokba. Még így is jó dolga van, a tűz nincs olyan messze, így nem is fog fázni.
Csak nézem őt, és próbálom kitalálni, hogy mi okozott akkora törést a lelkében, hogy a gyilkolás és a halál vezesse minden lépését. Sajnálom őt, talán egy kicsit, hiszen az Arkon sosem kellett ezen gondolkodnom, amíg az apám élt. Ő volt az első, akit elveszítettem, akit kirepítettek, és onnantól kezdve féltem a fájdalmat. El tudom képzelni, hogy mit érezhetett ő. Nem vagyok biztos benne, hogy nem érzett semmit. Sokszor elgondoltam, hogy vajon mi történhetett, miután kieresztették a légzsilipből. Először bizonyára a tüdeje szakadt darabokra, aztán pedig felrepedt a bőre, és végül az egész teste felrobbant akár egy gránát, apró kis hús foszlányokat szórva az univerzumba. Csúnya halál egy olyan jó embernek, mint az apám. - Ne vedd el a késem - mondom, s már majdnem utána is kapok, de félek, hogy a hirtelen mozdulatok csak megijesztenék, és önvédelemből képes lenne lepuffantani. Ezek a vademberek olyanok, mint az állatok, ha megijednek, támadnak, és én nem itt, és nem így akarok meghalni – az azért kell, hogy növényeket szerezzek, nem akarlak bántani. – Teszek egy óvatos lépést felé. Kell nekem az a kés, az az egyetlen fegyverem, és, hogyha elveszítem Bellamy bizonyára nagyon le fog cseszni. És én nem akarok a leggyengébb láncszem lenni abban a táborban. Most, hogy Murphyt is száműzték, alig maradt olyan ember, akivel viszonylag jó kapcsolatot ápolok. - Semmi – legyintek, majd utasítását követve elindulok arra, amerre vezet, beljebb az erdőbe. Tudom, miért teszi ezt. Esze ágában sincs bajba sodornia, vagy veszélynek kitennie önmagát, hiszen valaki biztos a segítségemre sietne, ha csak egyszer is hangosabban kiáltanék, és százan egy ellen, nem biztos, hogy biztonságos megoldás lenne a számára. - Az űrből jöttünk. Na és? Ez a hely ezerszer gyönyörűbb, mint bármi, amit eddig láttam rövidke életem során. Egyébként meg, mi a francért érdekel téged, hogy honnan jöttünk? Azt hittem a vademberek azt akarják, hogy elmenjünk, nem azt, hogy vigyük őket el oda, ahonnan érkeztünk – mondom. Hangom nyers, és egyre hangosabb. Unom már, hogy ilyen hülyeségeket kérdez, azt hiszi, mindent ki fogok tálalni. Hát rosszul hiszi, én nem vagyok kripli.
Kicsit engedek a az íjpuska szorításán mikor megtorpan, hogy lássa, nem fogom lelőni addig, amíg nem ficánkol. Kitalálhatta, hogy ha le is lővöm, úgy csinálom, hogy egyből meghaljon, semmi szükségem arra, hogy kínjában ordibálva ide csődítse az egész bagázst azok mögött a falak mögött. Épülő falak mögött. Nem rossz, de azért meglátszik rajta, hogy nem egy vadember csinálta, ebből is már könnyen kitalálható az, hogy nem idevalóak. A sivatagból pedig kevesen jutnak át, még ha néhány embernek sikerült is, ennyinek biztos nem. Ő pedig túlságosan is jól tápláltnak tűnik, a sivatagban való éhen- és szomjanhalás úgy látszik elkerülte. Szerencsés. Ahogy megpillantom a kést, egyből nyúlok is és elveszem tőle. – Ez most nálam lesz. – addig biztosan amíg el nem válnak az útjaim. A végén még megszállná valami és úgy dönt, hogy elkezd hőst játszani. Csúnyán ráfaragna, jó eséllyel az életével is fizetne érte, amit felteszem nem akar. Ennyire nem kilátástalan itt megélni. -Partiarc? Mi a fenéről beszélsz? – nem igazán értem, hogy mit mond. Értem a szavait, de hogy azokkal mit akar mondani… talán mégiscsak egy másik bolygón nőtt fel, hogy így beszél. Annyira nem illik ide, mint az a kés hozzá. Nem tűnik annak a tipikus harcos típusnak. Kár, hogy harc nélkül itt lent megélni lehetetlen. Ráadásul nem értem miért akar beszélgetni, ha épp most szegeztem neki a fegyveremet. Náluk így köszönnének, vagy mi a fene? Fura egy népség, annyi szent. Én meg azt hittem, hogy a vademberknél furább szerzeteket nem fogok itt látni. Nagyot csalódtam, azt kell mondjam. - Megfordulhatsz. Lassan! – hadd lássam csak tisztán minden mozdulatát. Gyerek még, talán túl sok mesét hallott, a végén még azt hinné, hogy gyorsabb, mint egy nyílvessző. – Gondolom, ahogy ti is. – erre mégis mit lehet mondani? – Indulj,gyerünk! – intek a fejemmel. Minél távolabb vagyunk a barátjaitól, annál jobb. Az, hogy ő látja e még őket valaha… az már csak rajta múlik. Ha teszi amit mondok, akkor talán igen. – Az égből jöttetek, nem? – ha lejöttek, valahogy fel is lehet jönni. Talán jobb oda fent, mint itt lent. Kitudja. – Miért? Hiányoztak a fák? – bár kitudja, talán voltak fák ott, ahonnét jöttek. Tökmindegy, de amíg szóval tartom, addig sem azon gondolkodik folyton, hogy miként ölesse meg magát.
Nem vagyok riadt, pedig természetem megkövetelné, hogy azonnal forduljak meg és rohanjak vissza a táborba, de tudom jól, hogy ha csak egy óvatlan lépést is teszek, akkor egy nyilat kapok valamelyik testrészembe, azt pedig nem szeretném megkockáztatni. Nem vagyok az a harcos lélek, mint Jasper, én nem élném túl, ha a mellembe fúródna egy vessző, vagy egy dárda. Mikor rám szól, megtorpanok. El kell ismernem, hogy túlerőben van, jelen helyzetben, éppen ezért nem akarom kivívni azt, hogy esetleg ez az egész beszélgetés tettlegességbe csapjon át. Mit kezdhetnék én, egy negyven kilós nő, ellene, aki itt él, már kitudja mióta? Ráadásul ez nem is az én terepem. Ha lenne nálam fegyver, vagy olyan bot, amiben áramot vezetnek, mint a bárkán, talán legyőzhetném, és elhurcolhatnám fogolynak, hogy Bellamy és Clarke kideríthessen valamit, engem pedig az egekig marasztalnának, de így nem. Így nem próbálhatom meg, hiszen az az életembe kerülhetne, és nem azért kaptam egy második esélyt, hogy azon nyomban megölessem magamat. - Jó! Nyugi! Nem mozdulok – mondom csendesen. Eszem ágában sincs kiabálni, hiszen az ő nyila gyorsabban fúródna a szívembe, mint amilyen sebességgel az én hangom elérné a tábort. Utasítását követve megmutatom neki hátsó felemet és az övembe dugott kést is közszemlére teszem. Természetesen nem áll szándékomban ellene használni, hiszen még sosem bántottam, vagy öltem embert, maximum ököllel, de az is csak egyszer fordult elő. Azért hoztam magammal, hogy ha olyan növényt találok, ami esetleg ehető, akkor könnyebben meg tudjam szerezni a penge segítségével, bár egy vadember talán még egy hullahopp karikában is fenyegetést látna, szóval ezzel nem sokra megyek. - Bocsáss meg, hogy van bennem annyi jó modor, hogy beszélgetést kezdeményeztem. Nem tűnsz olyannak, aki nagy partiarc lenne, szóval… - mondom, de aztán magamba is fojtom a szót. Mindig is olyan ember voltam, aki könnyen magára haragította az embereket szavaival, provokatív és nagyszájú lányként híresültem el a bárkán is. Ez van. - Sokan vagyunk… - suttogom, hiszen tényleg itt vagyunk legalább kilencvennyolcan, hiszen ketten meghaltak a landolás közben – hogy kerültünk ide? Miért érdekel? Inkább mond meg te, hogy ti hogy éltétek túl a sugárzást – mondom, de még mindig háttal állok neki. Talán Bellamy, vagy Clarke a keresésemre indul, és ha elég ideig kitartok, akkor meg is találnak, még élve. Talán.
Csak egy gyerek. Ezt könnyedén meglehet látni, látszik, hogy még messze nincs abban a korban, hogy nőnek hívhassák. Ami itt nem jelent semmit. Találkoztam én már egy-két olyan gyerekkel is, akik kérdés nélkül beleztek volna ki, ha meg van rá a lehetőségük. De ő nem idevaló, ezt még a vak is hallja. Óvatlanok a léptei, nem figyel elégé maga mögé, mintha teljes biztonságban volna. Soha és sehol nincsen biztonságban. Ez volt az első dolog, amit megtanultam a sivatagban. Ha nem az éhhaláltól kellett félnem épp, akkor ott voltak a viharok és a banditák. A világban nincs semmi szép. Ezért igazán felesleges élni. Ebben igaza volt apámnak. Óvatosan közelítem meg, nem szeretném, ha elkezedne ordibálni és idecsődítené ezzel az egész csapatát. Ha olyanok, mint ő, akkor annyira nem lehetnek nagy ellenfelek, de a többség még mindig nagy fegyverelőny. Ez nem változott. Egyedül tíz-húsz ember ellen nem vagyok elég. Egyenként igen, de így nem. Nem szólok semmit, csendben hallgatom végig, közben végig rá szegezve a fegyveremet, majd mikor lép egyet előre felmordulok. – Maradj ott! – nem szívesen ölném meg úgy, hogy nem tudtam meg semmit sem, tehát örülnék neki, ha azt tenné, amit mondok, és nem adna okot arra, hogy fejbelőjem. – Fordulj meg! Lassan! – látni akarom, hogy van-e fegyver nála. Nem hinném, hogy van olyan bolond, hogy ne hordjon magánál fegyvert. Legalább egy kést. A fegyver biztosítja az életben maradását. Lehet akármennyi étel és ital a kis bunkerükben, ha nincs mivel megvédjék azt. Aki élni akar, annak meg is kell tudnia magát védenie. – Nem bájcsevegni jöttem. – nem tea délutánt tartunk. Anyám tanított, tudok angolul és a vademberek nyelvét is ismerem, apám mindig mondogatta, hogy felesleges, de úgy tűnik, hogy mégiscsak meg volt a maga előnye a dolognak. Nem hitték volna, hogy bármelyikünk is visszatér majd ide. Végül is, csak én jöttem. Ők meg… jó eséllyel már halottak. -Nem számít, úgy sem találkozunk többet. – ráadásul a nevem jó eséllyel semmit nem jelent majd neki, ahogy nekem sem az övé, tehát felesleges a megszólítás. Calipso Wesbridge… már csak ebből kitalálható, hogy nem ide tartozik. – Hogy kerültetek ide? – szerintem ő is sejti, hogy nem keltik a legkevésbé sem az itteniek látszatát. Kilógnak a sorból. És nyilván zavarja a vadembereket az, hogy csak úgy megérkeztek a földjükre. – Mennyien vagytok? – kezdek kifogyni az élelemből, és nekik jó eséllyel van. Egy ember adagjának az eltűnése nem fog pánikot kelteni.
Annyi kérdésem lenne még e világgal kapcsolatban. Azt már mind tudjuk, hogy nem mi vagyunk az egyetlen emberek ezen a katasztrófa sújtotta bolygón, hiszen szegény Jasper igencsak megbánta már, hogy olyan boldogan indult el kirándulni Clarke-ékkal. Csak kis idő múltával érkezett vissza, hatalmas, látszólag meglehetősen fájdalmas sebbel a mellkasán. Én csak a távolból figyeltem az eseményeket, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy odamenjek és körülrajongjam szegény fiút. Csak nagyon ritkán látogattam meg, amikor épp nem volt fent nála senki. Eszméleténél volt ugyan, de a fájdalom bizonyára elködösítette az elméjét. Szerintem fogalma sem volt, hogy van-e mellette valaki, vagy nincs. Most már minden jobb. Az erdő kicsit lecsendesült, s így én is kimerészkedem, hogy növényeket szedhessek, amik talán megfelelő táplálékot jelentenek majd a csapat, és persze az én számomra. Bár nagyon új még ez a hely, talán találhatok valamit, amibe egyikünk sem fog belehalni, hiszen elég jól értek a növényekhez, vadászni pedig nem is tudok. Borzalmasan béna vagyok a fegyver használatában, két méterről nem találnám el a célpontot, de hát üsse kavics, hiszen fegyvereink sincsenek. Csak kések meg dárdák, azokat pedig talán egy kicsivel könnyebb is kezelni, ha az ember nem olyan kétbalkezes, mint én. Félek, hogy már az első adandó alkalommal, mikor szúró vagy vágó eszközt adnak a kezembe, véletlenül – a nagy hadonászás közepette, amit minden bizonnyal csinálnék – megsebesíteném az egyik társamat, és azt nem szeretném. Nagyon nem. Léptek zajára leszek figyelmes, valaki rátapos egy ágra, mire felkapom a fejem, abból a furcsa kinézetű, leginkább spenóthoz hasonlító növény mellől, amit tanulmányoztam ez idáig. Egy férfi áll közvetlenül előttem, nem láttam még soha, és öltözékéből, meg a korából ítélve sem hozzánk tartozik. Bizonyára egy földi, azonnal szólnom kéne Bellamynak, futnom kéne egyenesen vissza a táborba, hiszen mégis kikeresné szegény antiszociális Calipsot, amikor nála már megszokott, hogy amúgy is hobbijává vált már napokra eltűnni. Talán mire észrevennék, hogy egyáltalán eltűntem, rég alulról szagolnám az ibolyát. - Nyugi! Tedd le azt a puskát, nekem nincs fegyverem – mondom, pedig a késem ott lapul az övembe dugva, a hátam mögött. Bár egy nyílpuska ellen nem sokra mennék vele, annyi szent – örülök, hogy beszéled a nyelvünket – mondom és teszek egy óvatos, bátortalan lépést felé magamban imádkozva, hogy ne süljön el a fegyvere. - A nevem Calipso Wesbridge, de gondolom nem pont erre voltál kíváncsi… mégis, én szeretném tudni, téged hogy hívnak… vagy a földi embereknek nincs nevük?
Legalább az erdei néptől nem kell tartanom.Kerülöm őket, de ha össze is futok valamelyikkel, nem fognak gyanút. Megesett már. Azt hiszik, hogy közülük való vagyok, és ez maradjon is csak így. Semmi kedvem harcolni velük. Szívósak és szörnyen szűk látáskörűek. A klánjukon kívül nem is létezik más a számukra. Túl sokra becsülik a bajtársiasságot. Vagy akármi is fűzi őket köztük. Én nem oda születtem, soha nem éltem köztük, nem értem őket, de nem is igazán szándékozom megérteni őket. Nekem tökéletesen elég az, ha békén hagynak. Reméltem, hogy itt találok majd… valami mást. De egyelőre fákon és vadembereken kívül még nem találtam semmit sem. Már éppen irányt váltottam volna, mikor zajra lettem figyelmes. Léptek zaja. Lehetne állat, de… túlságosan is óvatlan léptek ezek. Ráadásul nincs olyan vadember, aki ennyire hangosan járná az erdőt. Még ők is odafigyelnek a lépteikre itt, az otthonukban. Óvatosan közelítem meg a zaj forrását, majd egy nagyobb fa törzse mögül pillantom meg azt, amit keresek. Vagyis, akit keresek. Hallottam néhány… égi emberről, akik nemrégen érkeztek, de nem igazán vettem komolyan. Arról a lányról lerí, hogy nem itt született. De akkor mégis hol? A Holdon szülték volna meg? A sivatagban minden sokkal egyszerűbb volt. Mi a fenét csinál ez? Virágot szed? Ezek és ehhez hasonló kérdések cikáznak a fejemben, ahogy nézem a lányt. Fogalmam sincsen, hogy mit keres, de talán még ő maga sem. Lassú léptekkel közelítem meg őt, ügyelve arra, hogy hova lépek, majd mikor már csak néhány méterre vagyok tőle, egy előttem lévő gallyra taposok, hogy felhívjam magamra a figyelmét. – Egy hangot se! – mondom neki, miközben az íjpuskát egyenesen neki szegezem. – Ki a franc vagy? – nagyon remélem, hogy nem a nevével fog nekem itt jönni. Már ha van neki egyáltalán olyan. Úgy sem mondana nekem semmit sem. Azt akarom tudni, hogy mi a rákot keresnek itt. Emberek csak úgy nem potyognak az égből.
Kezdőlap 
by 
