Calipso Wesbridge

becenevek: Caly, Cal
születési hely, dátum: 2155
kor: 18
csoport: The 100
családi állapot: egyedülálló
play by: Emily Kinney

Igazából, már magam sem tudom, hogy hogy nézek ki. Arra emlékszem, hogy néztem ki, mielőtt leküldtek minket a földre, de már fogalmam sincs róla. Hegek és sebek borítják a testem, a homlokon is van egy jókora csikarás, pedig régen szép voltam. Közép magas, körülbelül százhetven centiméter, igen vékony. Ezt az anyámtól örököltem, ő is nagyon karcsú és csontos volt. Hatalmas kék szemeim vannak, amikkel szinte már az emberek lelkébe látok, hidegek akár a jég, de mások elmondása szerint szépek. A bőröm hófehér, akár a kréta, amihez igazán illik aranyszőke, derékig érő hajzuhatagom.
Emlékszem, régen mindig kiengedve hordtam, húsz percig fésültem reggelente, hogy szép és csillogó legyen, aztán jött a börtön, majd az, hogy leküldtek minket ide. Azóta nem szívesen válok meg a lófaroktól. Sokkal kényelmesebb és nem is akadnak bele a gallyak és a levelek.
Sokat mosolygok, még most is, pedig nem nagyon szeretek itt lenni, s igaz a fogaim elől egy kicsikét csálék, én szeretem őket mutogatni. Hiszen egy ember a hibáival együtt gyönyörű… aki meg nem így gondolja, bekaphatja. Pisze orrom van, hosszú ujjaim, de a körmeim nagyon rövidek, mert általában lerágom az összest, ez egyfajta elvonási tünet azt hiszem. Az ajkaim közepesen vastagak szerintem, nem is penge vékonyak, de nem is azok a duzzadt, harapni való formájúak, szóval véleményem szerint pont jók.


Ami a lelkemet illeti, a belsőmet, a személyiségemet, mindig is gyenge idegzetű voltam. Amúgy is törékeny termetem miatt sosem gondoltam arra, hogy valamikor is képes leszek megvédeni magamat bármitől, s most, hogy itt vagyunk, egy bolygón, amit nem is ismerünk, ez még jobban zavar. Általában elvagyok a semmivel, nincsen különösebb hobbim, nem vagyok nagy művész, vagy tudós, akit érdekelnek a tudományok. Én az apámért voltam oda. Mindig vele voltam, megtanított olvasni, írni. Aztán, amikor kirepítették, teljesen összetörtem. Talán az óta vagyok ilyen zárkózott, és szótlan. Alig beszélek, inkább csak csendes megfigyelőként vagyok jelen a táborban is. Sosem voltam az a hirtelen haragú, bár a kedvem akár az időjárás, úgy változik. Van, hogy szeszélyesen kezelek mindent, van, hogy jámbor vagyok, aztán meg robbanok, mint egy időzített bomba. Szóval, veszélyes velem barátkozni. Van egy karkötőm. Még apámtól kaptam, a kirepítése előtti születésnapomon. Sosem veszem le, nem válok meg tőle, az enyém, és nem adom. Az egyetlen dolog, ami a régi életemre emlékeztet. Egyébként elég ijedős vagyok. Félek a sötéttől, az ismeretlentől, és iszonyúan rettegek a fájdalomtól. Nem a haláltól, az nem érdekel. Attól félek, hogy megsérülök és szét fog marcangolni a testi fájdalom. Iszonyú lehet. Szóval, összességében nevezhettek antiszociálisnak is, akkor sem fogok megváltozni. Ez vagyok én, ezt szeretem.