Libra és Lexa

Valaki & Valaki

Három átkozott napot pocsékoltunk el arra a szedett-vedett bandára, akik az égből pottyantak a nyakunkba. Mindenesetre, a foglyot elengedtük ‒ noha, nem úszta meg olyan könnyen, előtte jól elvertük, hogy tanuljon az esetből, és még véletlenül se forduljon meg a fejükben, hogy a klánomra támadnak, bár jóformán ő tehetett arról, hogy kicsit vallatni kellett. Ha magától beszélt volna, akkor nem bántottam volna. Annyira.
Sajnos, nem tudtuk teljesíteni azt a parancsot, hogy ne érintkezzünk az ott lévőkkel. Amúgy is sejtették, hogy megfigyelik őket. A lelkes falépítésből legalább is erre következtettem, na meg abból, hogy folyton azt rebesgették, hogy az egyik gyereket ledobták egy dárdával. Ráadásul, azok nem is az én embereim voltak, hiszen korábban történt a támadás, minthogy mi megérkeztünk volna, na, mindegy.
Pirkadatkor hagytuk el azt a barlangot, ahol tábort vertünk. A fiatal férfit meg otthagytuk megkötözve, csakhogy egy ideig eltartson neki, mire kiszabadul, így aztán biztosítottuk magunknak, hogy ne tudjon követni minket. Egyelőre nem vágtam el a torkát, mert nem tudtam, hogy a klánvezetők mit terveznek egy csapat gyerekkel. A megbízásomban pedig nem szerepelt, hogy gyilkoljak le bárkit, aki az utamba került, így hát megkíméltem az életét.
A kis csapatom megállás nélkül menetelt visszafelé. Menetelt? Inkább rohantak. Hajtottam őket előre, mert mielőbb haza akartam érni, hogy jelentést tehessek. Mivel éjszaka nem indulhattunk útnak, ezért olyan kora délután értük el Ton DC-t. Koszosak, fáradtak és éhesek voltunk. A velünk tartó gyógyítókat elengedtem, mondván, hogy ők csak azért tartottak velünk, hogy ha bármi baj történne, akkor legyenek olyanok, akik el tudják rendesen látni a sebeinket, azonban erre nem volt szükség. Mindenki sértetlenül megúszta a kis kalandot, ami különös volt, tekintve, hogy eddig akárhányszor mentem el több emberrel, mindig történt valami.
A többi felderítővel megálltunk a központban. Ott levettem a maszkomat, és a térdemre támaszkodva levegő után kapkodtam. Talán egyszer, vagy kétszer tartottunk szünetet, de egyébként futva tettük meg az egész távot. A homlokomról még most is csorgott az izzadtság, a hátamon lévő tegez pedig már kezdte húzni a vállamat.
Igaz, szerettem volna összeszedni magam mielőtt Lexához mennék, de amikor Gustus megjelent tudtam, most azonnal kéretnek. Halkan szitkozódtam egy sort, mert sejtettem, hogy leteremtés várható az elmaradásunk miatt. Hátrapillantottam a többiekre, hogy vajon követnek-e, de úgy láttam, csak engem várnak.
‒ Elnézést a késlekedésért, Heda ‒ szólaltam meg, miután betereltek hozzá. Bűntudatom volt, amiért sehogy nem adtuk a tudtukra, hogy még élünk, de mindenkire szükség volt, hogy megfigyelhessük azt az átokverte tábort, vagy szemmel tartsuk a foglyot. Még nem voltam benne biztos, hogy elárulom-e a hibánkat, noha éreztem, hogy szükséges lenne. Egyelőre azonban annyit akartam kideríteni, hogy mennyire haragszik ránk. A szememet lesütve óvatosan közelebb léptem. ‒ Jöttem, amint tudtam ‒ tettem hozzá halkan. A korábbi magabiztosságom menten elpárolgott a közelében. Még én is tudtam, hogy mikor kell visszavenni.
Kicsit vártam, hogy miként reagál, vagy esetleg mennyire oszt majd ki. Pont azért tartottam szünetet, hogy ha akar, akkor ő beszélhessen, én pedig közben rendezzem a gondolataimat. Amikor szót kaptam, bele fogtam a jelentésbe.
‒ A csapatból mindenki sértetlenül visszatért ‒ szögeztem le. Némi sikerként könyvelhető el, hogy nem volt emberveszteség. Bár azok ellen a kölykök ellen… ‒ A napokban megtudtunk egy s mást az égiekről. Tudnak rólunk. Vagyis, tudják, hogy nincsenek egyedül. Korábban az egyik megtámadták, azt hiszem, ledobták egy dárdával. Nehéz volt összeszámolni őket, de nagyjából százan lehetnek, és mindegyik kiskorú. Valami gép köré falakat emelnek, mert azt hiszik, azzal megvédhetik magukat. Mintha széthúzást is felfedeztem volna közöttük. Az erőszakosabbak folyton bántják a gyengébbeket. Nem túl összetartóak, sőt, nem is tűnnek veszélyesnek. Csodálom, hogy eddig túlélték az erdőben. Egyelőre nem sok vizet zavarnak. Van egy-kettő, akik próbálják felfedezni a környéket, de a többség nem mozdul a falak mögül. ‒ Végül, első körben nem számoltam be arról, hogy érintkeztünk az egyikükkel. Ha nem kérdezi, akkor vélhetően megtartom magamnak ezt az információt, bár az is lehet, hogy majd úgyis bevallom magamtól, miután mérlegeltem a helyzetüket.
‒ Mi legyen velük? Lehet, hogy most még nem veszélyeztetnek minket, de könnyen lehet, hogy miután alkalmazkodtak az új körülményekhez, akkor a későbbiekben már nem lesz ilyen félénkek ‒ kérdeztem, elvégre, jó lett volna tudni, hogy a klán egy része odavonul-e kiirtani őket, vagy szövetséget kötünk velük, vagy valami hasonló. ‒ Továbbra is szemmel tartsuk őket, vagy mások a tervei? ‒ érdeklődtem. Szívesen ellestem volna az összes kis titkukat, vagy férkőztem volna a bizalmukba. Bár, nyilván kezdetben nem lett volna jó a viszonyom velük, elvégre, szétvertük a főnökük képét, de ki tudja… Mindenesetre, vártam Lexa további instrukcióit a dologgal kapcsolatban. Nem vehettük félvállról a dolgot, alaposan át kellett gondolni minden eshetőséget.