The Spacewalker

Fiatal, jóképű és még rendes is. Finn Collins egy igazi szívtipró. Félhosszú fürtjei a barna színt öltötték magukra, melyek tökéletesen körbe ölelik formás arcát. Szemei hasonló árnyalatban úsznak, és mandulavágásukkal megragadják mások tekintetét. Elcsábítják egy távoli világba, amely sokkal mélyebb és több, mint az a bizonyos éteri világűr valaha is lehet. Ezt a kifejező párt egy igen vonzó szemöldök testvérek keretezik. Szerencsére nem dús, mint egy homo sapiens esetében, de nem is nőies. Sokkal inkább rendezett és csábos. Eme karakteres archoz tökéletesen passzol az a bizonyos íves ajak. Bámulni való, ahogy csak ránézel minden szögből. A vonásai tökéletes formákat öltenek beszéd közben és a nedvesség tartalma éppen ideális csókcsatákhoz. Bőre enyhén napbarnított, színét semmilyen kellemetlen bibircsók vagy más furcsaság nem rondítja el. Anyajegyek ékes díszként fordulnak elő csupán. A szörnyeteg kellékektől épp ellenkezőleg, torz vonások helyett enyhén izmos alkattal találjuk magunk szembe, amikor sikerül lecsábítanunk a ruhaneműt erről a két lábon járó egy a sok közül szépfiúról. Fiatal és életerős alkat, kinek segítőkészségét mindennemű szívrendellenesség nélkül tudod málhás szamárnak használni, legyen szó önnön sérülésedről vagy túl sok csomagról. Szóval, ne aggódj miatta, a futást jól bírja és nem fog lelki traumát okozni neki, ha önálló bőröndnek használod. Ééés, ennyi külsős apróság után rá is térhetünk az igazán fontos belső tulajdonságokra is, amitől ember az ember és Finn az Finn.
Azt mondják a Földön igazi gyengeség, ha törődünk valakivel. Akkor vagy igazán nagy arc, ha jégcsapként viselkedve telet hozol a legforróbb percekbe is. Nos, ez az egyén kiről épp tárgyalni kell egyáltalán nem ilyen. Épp ellenkezőleg! Olyan sok érzelem dúl benne, hogy elég lenne a bolygó összes télhordozójának. Az érzéseink tesznek minket erőssé, az, ahogy velük együtt tudunk tovább menni az úton. Ezzel pedig a drágalátos Finn is egyet tudna érteni, ha most megkérdeznénk tőle. Igazi érzelem töltet, amit egy-egy löket formájában nem fél megosztani másokkal. Olykor a szívére hallgat az épp esze helyett, pontosan ezért. Igazi segítőkész jellem, aki hűséges barát – de nem hű szerető – és mindenre elszántan képes tűzön-vízen átkelve harcolni a társaiért. A titkok, nos, azok remek helyen vannak nála. Máskülönben Felderítő Finn lenne a beceneve és nem a másik, ami tudjátok ti mi az! Ehhez a heves szenvedélyhez alkalomadtán társul némi megfontoltság és elővigyázatosság is, néha. Jó alkalmazkodó képességéhez remek megfigyelői és nyomkövetői készségek is társultak. Képes megélni egyedül a vadonban, ha arra kerül a sor, ugyanakkor mások felkutatásában is helytáll. Mondhatni ő az egyik kulcsfigura féleség, de ő ezt tudomásul nem véve szeret a saját feje után menni. Mindezeken felül Finn egy olyan ember, aki a nehéz percekben is képes valami kreatívat vagy éppenséggel meséset találni. Ezt pedig nem szalasztja el ellenkező neműekből való embertársai lenyűgözésére felhasználni.
Kissé negatív voltam? Meglehet, de akkor mi maradna a játéktéri kellemes meglepetésből?

Sötét. Lehunyom a szemem és körbe vesz. A komor feketeség, mely lelkem magába szippantja. Mélyre nyúl, szellemem bensőjében kutat és megragad. Nem tudok mozdulni. Csupán, lebegek. Az árnyalat sötétebb mindennél, s nyomasztó rossz érzést vált ki belőlem. Míg egy hang, gúnyosan odavetett gyilkos ösztönöktől vezérelve a fülembe nem súgja; vér. Abban a pillanatban, mint ecsetvonás kerül fel az előttem elterülő holló vászonra a vörös. Élénk színe szemet bántón vakító. Több ecset követi az elsőt. Mint valami mázolmány. Egyeletlen szélekkel, folyik végig a frissen kent máz. Eszembe jut róla az emberi testnedv. A pirosló folyadék, mely eme földi szavakat jutatja eszembe: Jus drein jus daun! Miként erre gondolok, halk hangok együttesen ismétlik el újra és újra. Majdan egyre hangosabban. Fenn hanghoz érve a sötétbe kent vörös festékben fekete emberi alakokat látok kirajzolódni. Egyre többet. Pilláim nem vagyok képes lehunyni. Fojtó érzés vesz körül. Terhes bűn nehezedik vállaimra. Közelebb akarok menni, de abban a pillanatban, hogy kinyújtom feléjük a kezemet… eldőlnek. A távoli szén alakok élettelenül terülnek el a földön, hogy a vörös szőnyegen bordó vérük elfolyhasson. Lövéseket hallok, és a nevemet. Valaki a nevemet mondogatja sikolyok és lövések hangjai között. Néhány bábú tűnik fel a vászon egyik szélén, noha csak egy pillanatra, míg átszaladva eltűnnek a másikon. Apró, szentjánosbogárra hasonlító sárga lövedékek mennek utánuk. Ahogy elkap egy gyermeket, és ő holtan esik össze, az eddig egyre inkább engem elfogó érzelmek hada lassan legyűr. Lelkiismeret-furdalás, valami rémségesen szörnyű tett miatt. Fájdalom a veszteségektől. Szorongás, miközben az események elborzasztnak. Ki képes ilyesmire? Jut eszembe a kérdés. A hirtelen gyorsra váltott események, a sikoltozások, most megállnak. Az utolsó elesett alól lassan csordogál lefelé, téren át a bordó szín. Kilép a vörösből a feketébe. Az éjszakának rémségébe. 18 felé ágazik, és mintha csak eltörölték volna a mészárlás vásznát, úgy ölt magára adott számú, bordó, emberi alakot. Újra elhangzik, ezúttal halkabban a földiek gyakran emlegetett bosszú jelszava, ami annyit tesz; vér, vért kíván. Ismét meghallom a nevet, Finn, ám ekkor egy láng elsöpör és magával visz mindent…

Felriadva ülök fel. Levert a víz, mellettem pedig Murphy áll. Mióta ketten keressük Clarke-ot ez volt az első alakom, hogy alvásra hagytam a fejemet. A levegőt gyorsan veszem. Csupán egy álom.
- Jus drein jus daun! – suttogom el halkan a monoton ismételgetett szavakat. Murphy a kialudt tűztől felém fordul – Semmi. Keressük meg Clarke-ot. – felelem az értetlenkedő arcnak, és azzal összekapom magam. Egyre inkább az jár a fejemben, hogy megöltem egy földit. Utána tört rám ez a rémálom. De, miért éppen 18?