John Murphy

Azt mondanám, átlagos külsőm van. Átlagos magasság, átlagos testalkat, talán némileg vékonyabb vagyok, mint kéne, de sosem volt rá lehetőségem, hogy plusz kilókat szedjek fel. Véznának ugyan nem mondanám magam, de nem különösebben állok messze tőle, főleg akkor, ha tovább kell koplalnom. A hajam barna, nem túl hosszú, nem omlik lágyan a vállamra, nem vet hullámokat, ahogy a szél belekap. Na nem mintha olyan rohadtul érdekelne, vagy bármilyen szempontból is fontos lenne. A szemeim sötétkékek, és általában azt a ruhát hordom, amiben ledobtak erre a sárgolyóra, kisebb-nagyobb változtatásokkal, ahogy épp kijön a lépés. Bakancs, fekete nadrág, ugyanilyen póló, kabát. Számos sebhely is található rajtam itt-ott, amik főleg kínzások nyomai, igen kevés származik valódi harcból, de már csak ilyen az én formám.

Fájdalom, gyűlölet, harag, féltékenység... ezek jellemeznek. Hajlamos vagyok rá, hogy az erőszakban lássam a megoldást, a racionalitás helyett. Mások agresszívnak, erőszakosnak jellemeznének, ami azt illeti többé-kevésbé igazuk van. Nem vagyok a türelem bajnoka, nem vagyok hős, sőt. Én vagyok a rosszfiú. Az a fajta, akitől óva intene mindenki, akibe szorult egy kis jó érzés, soha nem tudhatod, mikor fordulok ellened, mikor vágom át a torkod álmodban, de ha jót akarsz, nem adsz rá okot. Ha valaha is elkövettél ellenem bármit, jobban teszed, ha igen gyakran nézel a hátad mögé, mert egyszer ott leszek. Talán nem ma, talán nem holnap, de hidd el, nem felejtek, és bosszút fogok állni, akkor pedig elátkozod azt a napot, amikor megszülettél.
Lehetek a szövetségesed, de a barátod soha. Nincsenek barátaim, senkit nem engedek hozzá elég közel magamhoz. Ha az érdekeink azonosak, melléd fogok állni, de ne várd, hogy az életem kockáztassam érted. Minden, amit csinálok, egyetlen célt szolgál: a túlélést. Már régen eldobtam egykori büszkeségem, nem is emlékszem, talán akkor, amikor a földiek három napon át kínoztak. Akkor valami megtört bennem, de bárki mással így lett volna.

Fájdalom, harag és gyűlölet. Ezek kísértek végig az úton, mióta csak megszülettem. Na jó, ez nem egészen igaz, egy ideig tök normális gyerekkorom volt. A szüleim szerettek... azt hiszem. Legalábbis apám törődött velem annyira, hogy amikor beteg lettem, gyógyszert lopjon értem. Lebukott, Jaha pedig kivágta az űrbe. Emlékszem rá, hogy könyörgött az életéért, emlékszem rá, hogy sírt anyám... a poén az egészben az, hogy később kiderült, a gyógyszerek, amiket ellopott, amúgy sem segítettek volna rajtam. Teljesen fölöslegesen, idióta módjára halt meg... azt hiszem, talán ezt jelenti a családhoz tartozás. Feláldozod magad valakiért, akihez köt a vér.
A dolgok ezen a ponton fordultak rossz irányba: anyám elkezdett inni, méghozzá masszívan. Nem volt olyan nap, hogy ne lett volna merev részeg. Eladott mindent, hogy piához jusson, még a fejadagomat is, ezzel mindkettőnket kényszerpályára állítva. Lopnom kellett, csak azért, hogy ne dögöljek éhen. Itt kezdtem el megtanulni, hogy ha túl akarok élni, csak magamra számíthatok, senki másra.
Aztán egy szép napon, a saját hányásában fekve találtam rá anyám holttestére. Nem volt szép látvány, de várható volt, hogy így végzi. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett. Ezután egyik dolog követte a másikat, a kis John pedig előbb-utóbb elintézte magának, hogy felkerüljön arra a bizonyos "Feláldozhatók" fejlécű listára.
Így kerültem a Földre. Az első pár napban egészen jól mentek a dolgok, Bellamy átvette az irányítást, én meg mellé szegődtem. Elhitettem vele, hogy számíthat rám, hogy bízhat bennem, én lettem a jobbkeze. Persze ahányszor csak lehetőségem volt rá, mindent pontosan úgy csináltam, ahogyan én akartam, magasról téve arra, hogy Bellamy vagy Clarke mit akarnak. Minden jól alakult, egészen addig, amíg fel nem akasztottak. Igen, jól hallod, egy rohadt kötelet adtak a nyakamba, Bellamy meg kirúgta alólam a dobozt, mert állítólag megöltem Jaha fiát. Basszameg, bárcsak megtettem volna! Bárcsak elvágtam volna a torkát, amíg alszik, de nem. Kivételesen semmi közöm nem volt a dologhoz, de ettől függetlenül, amikor kiderült, hogy Charlotte tette, engem dobtak ki a táborból. Egyedül hagytak, újra magamra maradtam, legalábbis ezt hittem. Mert kiderült, hogy a Földön bizony nem vagyunk egyedül, sőt. Nem sokra emlékszem azokból a napokból, de a fájdalomra igen. A földiek meglehetősen kreatívak, ha a kínzásról van szó, én pedig megtörtem, elmondtam nekik mindent. Megvethetsz érte, de te sem tettél volna másként.
Végül, mikor nyitva hagyták a cella ajtaját, megszöktem, nem volt hová mennem, visszatértem a táborba. Legalábbis azt hittem, hogy sikerült elszöknöm... én hülye... azok a rohadékok beoltottak valami nyüves kórsággal, amitől napokon át vért okádtam, de nem csak én, ó nem, a tábor nagy része is elkapta. Ez különösen akkor lett gáz, mikor kiderült, hogy a földieknek pont ez volt a célja. Én voltam a trójai faló, akit beküldtek az ellenség vonalai mögé... mondhatni egy trójai vírus... ironikus, nem?
Aztán megtörtént az, amire már egyikünk sem számított: az Ark sikeresen landolt, Kane, meg a többiek pedig összeszedtek minket, akik megmaradtunk a csata után.  Bellamy, Finn, Raven és én, meg még páran, akiket nem hurcoltak el. Mit mondhatnék? Nem örültem, hogy viszontláthatom Marcus Kane-t,  mert így nem lettem más, csak fogoly, már megint. Ostoba kölyökként kezelnek, aki nem tud felelős döntést hozni, aki veszélyes önmagára és mindenki másra is önmaga körül... Azt persze elfelejtik, hogy épp ők dobtak le minket ide megdögleni, én pedig túléltem. Túléltem rohadékok, és titeket is túl foglak élni!
Persze tudom, hogy egyedül semmire sem megyek. Kénytelen voltam belátni, hogy odakint esélyem sem lenne. Nem ismerem annyira a terepet, nem vagyok olyan jó vadász, hogy egymagam boldoguljak. Egyelőre még szükségem van a többiekre, és ami azt illeti, Finn és Bellamy tudják azt, amit én, és amit nemsokára az Ark többi lakója tudni fog: a földiek nem szaroznak, ha kell, kiirtanak mindannyiunkat. Nem nagyon van választásom ugye? Nem igazán tudok máshova állni, mint azok mellé, akiket velem együtt ledobtak ide meghalni. Meghalni nem szándékozom értük, de valahol összeköt minket mindaz, amin együtt keresztül mentünk. Még ha gyűlöltük is egymást, együtt harcoltunk a közös ellenséggel, vérünket adtuk egymásért, én persze főleg magamért, de azért ez jelent valamit, nem?