Finn Collins -The Spacewalker

Amit legelőször elmondhatok magamról, hogy vakmerő vagyok. Imádom, amikor az adrenalin szétárad a testemben, éppen ezért úgy tűnhet, hogy folyton csak a bajt, a veszélyt keresem. Clarke-kal eléggé hasonló személyiség vagyunk, éppen ezért sokszor segítek neki, és kiállok mellette. Maga vagyok az energiabomba, és keresem a mókázási lehetőségeket. Sokan azt mondják, hogy szórakoztató személyiségem van, mert frappáns válaszokat adok egy-egy óvatlan pillanatban, pedig én csak kihasználom a lehetőségeimet.
Clarke-kal egyetemben én sem vagyok amellett, hogy öldökléssel bármiféle civilizált életet lehetne teremteni a Földön. Úgy gondolom, hogy inkább meg kéne ragadni az alkalmat, hogy itt lent letegyük az alapköveket, és az emberiség számára egy élhető helyet hozzunk létre.
Éppen emiatt többször is bajba kerültem. Többek között akkor, amikor Charlotte-ot akartuk megvédeni John Murphy elől. Azon az estén, amikor majdnem felakasztották, mert megölte Wells-et, Jaha kancellár fiát. A lány éppen azelőtt szólt közbe, hogy Murphy meghalt volna, amiatt, amit el sem követett. Ezután őrült módon kutatni kezdett az erdőben a lány után, és egy ideig sikeresen el is tudtuk bújtatni, de aztán megszökött, és mielőtt folytatódhatott volna emiatt az öldöklés, öngyilkos lett.
Azonban nem csupán a bolondozást tartom jó tulajdonságomnak. Mert emellett van egy gondoskodó oldalam is. Magamra vállaltam egy olyan dolgot, amit nem is én követtem el, mert Raven már nagykorú volt akkor, és azonnal bíróság elé állították volna, ami után kirepítették volna az űrbe. Ezt nem hagyhattam…
Próbálom én is összetartani a csapatot, annak ellenére, hogy nem születtem vezetőnek, (de nem is akarok ekkora felelősséget a nyakamba venni, és ez itt lent,) a Földön is megmutatkozik.
Ami először szembe tűnik, ha meglátsz, hogy teljesen átlagos magasságom van, ahogy a testsúlyom is átlagosnak mondható. Nem vagyok kigyúrt, de azt sem mondanám, hogy puhány testem van. Az Ark-on a börtön cellájában nem volt lehetőségem túl sok mindent csinálni, így maradt a fekvőtámasz és a felülések, hogy ne legyek legyengülve teljesen. Ugyan nem vagyok túlzottan kigyúrtnak mondható, mégis erős vagyok, és ez nagyban megkönnyíti az életemet ebben a veszélyekkel teli világban, a Föld bolygón.
Sötétbarna hajam az államig ér, és a szememmel megegyező színű. A szemeim mindig kifejezőek. Látható, ha valami bánt, és az is, ha vidám dolog történik. Orrom egyenes vonalú, és hosszú, de éppen csak annyira, hogy esztétikus legyen. Az ajkaim teltnek mondhatók, amellyel elég sok kellemes dolgot tudok művelni. Ezt azok a nők mondják, akik már tapasztalták csókjaim ízét az ajkukon és a testükön. Az arcom egyébként kisfiús, és ha valamit nagyon szeretnék egy nőtől, akár arra is képes vagyok, hogy bevessem a „kiskutya szemeimet” (az Ark-on nem volt lehetőségem, hogy megtapasztaljam, hogy milyen, ha egy kiskutya rám szegezi a tekintetét, de láttam képeket régi könyvekben, és elég meggyőzően tudnak nézni).

Az erdő közepén csak monoton lihegésem hallatszik. Nyilalló fájdalmat érzek a bordáim alatti területen, és ömlik a vér a sebhelyből. Valamiért azt érzem, nincs sok időm, ezért igyekszem minél gyorsabb tempót megütni.
-Francba.
Csak ennyit bírok kinyögni, mikor elfogy a lábam alól a talaj, és bukfencet vetve gurulok lefele. Fogalmam sincs, mi történhetett, de úgy érzem, talán a halál könyörületesebb lett volna. Összeszorítom a fogaimat, és egy ideig a földön fekve próbálok erőt venni magamon.
-Oké. Minden rendben lesz. –motyogom, miközben leszorítom a kötést, és igyekszem nem hangot hallatni fájdalmamnak. Nem tudom, hogy hogyan szerezhettem ezt a mély sebet, és hogy ki tehette. Nem emlékszem semmire, de most nincs időm ezen gondolkodni.
Aztán egyszer csak, miközben a sűrű növényzeten átvergődöm magam, egy kép villan a fejembe…

~Boldog szülinapot, Raven~
Nem vagyok gondterhelt. Megpillantom a lány sugárzó mosolyát, de aztán egy kissé komolyabb lesz, amikor átnyújtom neki a kis dobozt. Nem úgy tekint az apró dobozra, mintha nem örülne neki, inkább kíváncsiság lesz úrrá rajta.
~Ezzel egy kicsit elkéstél, és egyébként is, már adtál ajándékot~
Mosolyodik el ismét, és tettetett rosszallással nézi arcom. Tudom, hogy hihetetlen veszélyes, amit adni akarok neki, de érte bármit megtennék. Miért is ne adhatnék neki olyan ajándékot, ami egyébként tiltott?
~Nem baj. Nyisd ki.~
Szemeimet most a dobozra szegezem, és mikor Raven kinyitja, úgy látom, mintha csalódott lenne, pedig még nem is tudja, mit találtam ki neki.
~De hiszen ez csak egy papír, amin rajta van a nevem.~
Vonja össze szemöldökét, és tudom, nem ezt várta tőlem. Semmit nem mondok neki. Egy kicsit élvezem is a helyzetet.
~Ez nem csupán egy papír. Az igazi meglepetésem ez.~
Kaján vigyorral az arcomon sétálok az egyik pulthoz, és húzom elő az asztronauta ruhát, majd a ruhára teszem a cetlit. Raven szeme azonnal felcsillan, és egy ideig nem is vesz levegőt.

Visszatérek a jelenbe. Múltam egy darabkája még mindig ott visszhangzik a fejemben. De tovább kell mennem. Meg kell csinálnom. Elveszek az arcom elől egy nagyobb, széles levelet, és akkor ismerős helyre érkezek. Ahogy a levélhez érek, hogy eltoljam, hozzá tapad a vérem.
-Végre. –veszek egy mély levegőt, és összevonom a szemöldököm. Nem nézhetek ki túl bizalomgerjesztőnek. Az arcomat sötét rászáradt vér és szinte fekete kosz borítja. Hajam zilált, de most ez foglalkoztat a legkevésbé. Mindenki azt hiszi, hogy halott vagyok. Majdnem úrrá lesz rajtam a pánik. Mi a fenét fogok tenni most? Hogyan tovább?

Mennyire boldog… Még magam is elmosolyodom, amikor visszafordul felém az űrben. Én nem vágytam annyira, arra, hogy kirepüljek, mégis egy kicsit irigykedem. Nem rosszindulatúan, egyszerűen csak én is kipróbálnám.
Minden egyszerűen ment, egészen addig, amíg meg nem nyomtam azt a bizonyos gombot, ami lezárja a kapukat. Valahogy ki kell engednem. Ez az én hibám. Most mi lesz?
A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Aztán jött az ötletem.
~Vedd le a ruhát. Én még csak 17 vagyok. Ha 18 éves leszek, felülvizsgálják az ügyet, de te már nagykorú vagy. Kiröpítenek.~
A felismerés villámként csapott Raven-be, és azonnal, gondolkodás nélkül levette magáról a ruhát, hogy aztán én vehessem fel, és mire az őrök megérkeztek, készen álltam arra, hogy eljátsszam, én voltam kint űrsétán.
~Most nagyon nagy bajba vagyok, igaz?~
Csak ennyit tudtam mondani, mert már tudtam, hogy mi lesz a következő lépés.
~Le van tartóztatva. Elhasználta az Ark három hónapra elegendő oxigénkészletét, és engedély nélkül űrsétára ment.~


A földiek azt mondták, megbűnhődtem minden elkövetett gyilkosság miatt, de nekem fogalmam sincs, hogy miről beszélnek. Gyilkosság? Hiszen én nem is vagyok gyilkos…
Sírni lett volna kedvem, és teljesen magamba zuhanni, mert nem értek semmit. Nem emlékszem.
A bejárathoz tántorgok, de minden elhomályosul. Nincs erőm, de látok két szőke hajkoronát, és egy barnát. Az egyikben felismerem Clarke-ot, míg a másikban Raven-t, de ki lehet a harmadik? Aztán egyre többen közelednek.