Azok, akik rám néznek, általában nem látnak fenyegetést bennem. Ez jól van így, hisz valóban nem tévednek, alkatomnál fogva nem sok mindent tudok ártani. Legalábbis harcban. Harcoltam már, öltem is embert, ha muszáj volt. Nem vagyok rá büszke, de nem is töprengek rajta túl sokat. Ez kellett, hogy életben maradjak, hát ezt tettem. Alábecsültek régen is, egyfolytában, ezt pedig ki lehet használni és a saját javunkra fordítani. Mindig is így cselekedtem, mások elbizakodottsága lett a fegyverem. Míg ők az erejükben, addig én az eszemben hittem. A találékonyságot apám többre tartotta, mint a nyers erőt. Megtanított, miként éljek túl. Én pedig nem dobom félre ezen leckéket. Semmi gond, nem vettem a szívemre! Mint láthatod, valóban félember vagyok. – vontam meg a vállamat. Megtanultam már kezelni ezt, nem gondolok erre úgy, mint fogyatékosságra. Apám azt mondta, hogy nem mindenki indulhat egyenlő eséllyel az életben. Az enyémet… megfelezték. Az, hogy életben vagyok, csak a kitartásomat dicséri. Kedves volt tőle. – Sok furcsaság van, én csak ezek egyike vagyok. Akárcsak te. – mosolyogtam rá. Elvégre, ki hallott már olyanról, hogy száz gyerek érkezik az égből? Én sem tartottam ezt többnek, mint szóbeszédnek, egészen addig, míg egyre többen mondták ugyanazt. Akkor már nehéz lett volna nem észrevenni azt, ami nyilvánvalóvá vált. Attól függ mit nevezel annak. Törzsekbe verődött embereket? Én nem tartozom közéjük. – ráztam meg a fejemet. Tartoztam, egykoron, de mikor kiderült, hogy soha nem leszek nagyobb, kiközösítettek, majd száműztek. Apám csak azért tartott velem, mert tudta: egyedül nem élnél túl. Végül, az életébe is került ez a döntése. – Előbb-utóbb meg kell tudnotok. Ez itt… inkább az ő otthonuk, mint a tietek. Tekintve, hogy csak most érkeztetek, velük ellentétben. Velünk, ellentétben. – én is ide tartozom, nem jártam soha máshol. Nem tudom, hogy ők honnan jöttek, és van egy olyan érzésem, hogy nem is tudnám elhinni nekik ezt. Például, hogy gyerekek vagytok mind. Fura ruhákban jártok, fura fegyvereitek vannak… nem vagytok gyakorlatiasak, idegenül mozogtok… hogy betolakodók vagytok. – ez persze természetes, hogy így látják. Mit is kéne látniuk? Nekem is fura az, hogy ilyen öltözetben látom, és igaz, ami igaz, nem úgy mozognak az erdőben, mint mi. Akár tetszik, akár nem, itt ők még idegenek.
El sem hittem, hogy ilyen könnyen a közelembe engedtem egy idegent, akiről azt se tudtam, hogy kicsoda vagy micsoda. Szinte magamra se ismertem. Eddig még sosem voltam ilyen nyugodt miközben a Földön csak így összetalálkoztam valakivel. Igaz, bizalmatlan voltam a férfival, de azért úgy láttam, nem akar a nyakamnak ugrani, szóval megengedtem neki, hogy ő is a patakhoz jöjjön. Mondhatni nem kissé lepett meg a halvány mosoly a köszönöm után. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyen barátságos gesztust fogok látni tőle. Talán tényleg semmi rosszat nem akart, de azért még jobb rajta tartani a szemem. Miközben a szemem sarkából követtem minden mozdulatát kivettem a vízből a kezemet és a nadrágomba töröltem. Tényleg jól esett a hűvös víz, viszont most nem akartam valami figyelemelterelést. Miközben lemosta magáról a mocskot én egy kicsit elgondolkodtam. Mióta ide küldtek minket minket, azóta szinte csak rossz dolgok történtek. A fél kezemet is odaadtam volna... na jó, talán azt nem, de kimondhatatlanul boldog lettem volna, ha ez a kis találkozás jól alakulna. Kérdésemre teljesen meglepően válaszolt és éreztem, ahogy pirosodni kezd a fejem. Zavarba jöttem, mert nem is vettem észre, hogyan tettem fel a kérdést. Egyáltalán nem akartam megsérteni vagy ilyesmi. Jó igaz, lehet, hogy valahogy úgy hathatott a kérdés, viszont én tényleg nem akartam rá mutatni a méretére. - Én nem... mármint... - egy kisebb szünetet tartottam és mély levegőt vettem, majd ránéztem. - Én nem úgy értettem azt a valami mást... - nyögtem ki végül egy épeszű mondatot, bár még mindig zavarban voltam. Inkább ismét a vizet kezdtem el figyelni, hogy letudjak nyugodni valahogy. Nem is emlékszem mikor volt az, hogy valaki zavarba hozott. Olyan furcsa érzés volt ez a sok rettegés után, de valahogy mégis jól esett. Azokra az időkre emlékeztetett, amikor még minden rendben volt. Egy kis idő után megint ránézek, amikor megmondja, hogy ő nem földi. Nem is tudtam, hogy még rajtuk kívül is vannak. - Annyi földivel szerencsére még nem találkoztam, hogy tudjam milyenek mind. - bele se mertem gondolni, mi lett volna, ha már találkoztam volna többel is. Biztos meghaltam volna, vagy nem is tudom. De az biztos, hogy nem jöttem volna jól ki egy olyan helyzetből. Ahogy kimondja az égi szót, kissé kiráz a hideg. Őszintén szólva, én még sosem hallottam, hogy így hívtak volna minket. Furcsa volt, bár nyilván nekik is hívniuk kellett valahogy minket. Nekünk ők földiek, mi nekik pedig égiek voltunk. - Mint például? - kissé felé fordulok, most már egész testemmel. Érdekel mit tudnak rólunk, vagy mit gondolnak. Mondjuk eltudom képzelni miket mondhatnak rólunk, de jobb biztosra megtudni, mint csak találgatni.
A Fény Városa. Az egész egyre inkább mesének hatott. Gyerekként hittem benne, hogy ez a hely létezhet. Apám elakart engem vinni oda, mert azt remélte, hogy az ottani emberek majd elfogadnak minket. Leginkább engem. Apámmal nem volt senkinek sem baja, egyedül velem. Ő pedig azért szenvedett, mert nem mondott le rólam. Én viszont kezdek lemondani erről. Ha létezik is ez a hely, túl veszélyes az odavezető út, talán jobban járnánk, ha letelepednénk és megpróbálnánk túlélni. Biztos találunk más embereket is, akiket kitagadtak, vagy akiknek elege van abból, amit a klánjukban folyik. Nem lepne meg. Emlékszem mikor még köztük éltem, gyerekként is láttam az elégedetlenséget az emberek arcán. A bizalmatlanság az utolsó dolog, amit a lány szemére vethetnék. Megértem. Én magam sem bíztam meg benne, de ahogy láttam, nem voltak társai a közelben. Egyedül pedig mindenki egy fokkal kevésbé veszélyes. – Köszönöm! – bólintottam, és megengedtem magamnak egy halovány mosolyt, miközben a víz mellé térdeltem. Lemostam magamról a mocskot, amit az út során szedtem össze. Nem kellett a lányra nézzek, hogy tudjam: figyel engem. Az lett volna inkább a fura, ha nem így tett volna. Talán abban az esetben én lennék az, aki gyanakodva méregeti őt. A szavait hallva nem fordultam felé egyből, de mikor ez megtörtént, az arcomra ismét kiült az a mosoly. – Valami más… ismételtem meg a szavait látszólag eltűnődve. – Úgy érted, hogy… törpe? – ebben az esetben azt hiszem nyugodtan hihet a szemének, mert nem fog neki hazudni. Igazán nehéz lenne elrejteni mások elől, hogy mi is vagyok. – De nem, nem vagyok… földi, ahogy te hívod őket. Ha találkoztál már közülük eggyel is, láthatod, nem sok mindenben hasonlítunk egymásra. – ők magasak és robosztusak, én pedig… egyik sem vagyok. Ő inkább hasonlít egy földire, mint én. – Te pedig minden bizonnyal egy Égi vagy. Sokat hallani rólatok. – ezt mutatja az is, hogy még hozzám is eljutottak ezek a hírek, hiába nem tartozom egyik klánhoz sem.
Ahogy ültem ott a víz mellett és lassan kezdett hozzászokni a kezem a hűvöshöz, szinte el is felejtettem mindent. Teljesen kiment a fejemből a többi társam és az összes gond, meg a sok hülyeség ami miatt ugratnak állandóan. Kezdtem megnyugodni, vagyis inkább egy normális állapotba kerülni. A víz halk csobogása és a természetes halk zajai egész kellemesek voltak. Szinte azt is egészen elfeledtem, hogy nem szeretek itt lenni a Földön. Majdnem mozdulatlanul ücsörögtem ott, amikor hirtelen valaki megszólalt mögöttem. Annak ellenére, hogy azt kérte, ne ijedjek meg, én mégis rémülten néztem az idegenre. Ilyenkor szinte parancsszerűen nem tudtam hidegvérű maradni. Próbáltam nem nagyon mutatni riadtságom, de éreztem, hogy ez valószínűleg nem a legjobban sikerült. Hiába éreztem magam egy kissé fenyegetve, maradtam ugyanabban a helyzetben. Nem a mérete miatt nem vettem fenyegetésnek, sőt, amiatt még talán jobban is tartok tőle. Ezen a helyen már attól se lepődnék meg, ha a legkisebb élőlény ölhetne meg a legkönnyebben. Nagyon nem tudtam mit csinálni, így csak végig mértem, majd körülnéztem gyorsan. Az kéne már csak, hogy többen legyenek. Következő kijelentése alapján nem akar semmi összetűzésbe keveredni, de ha őszinte akarok lenni, nem vagyok benne biztos, hogy igazat mond. Bár azt érzem, tényleg nem akar semmit, legalábbis addig biztos nem, amíg én nem csinálok valami hülyeséget. - Persze. - bólintottam is egyet mellé. Saját magamat leptem meg a teljes nyugodt hangommal, csoda, hogy ennyire összetudtam szedni magam a hirtelen érkezése után. Visszafordultam a vízhez, persze nem teljesen, azért a szemem sarkából még figyeltem, hátha valamit csinálni akar. Egy darabig csak csendben ültem ott, majd muszáj volt megszólalnom. Kellett tőle egy válasz. - Te is földi vagy? Vagy esetleg valami más...? - kérdeztem meg egyenesen ránézve. Nem érdekelt, ha magázódnom kellene, legalábbis jelenleg nem. Egyenlőre még csak két idegen vagyunk egymásnak. Ha tényleg nem akar semmi rosszat, akkor valószínűleg már az udvariassággal is törődni fogok. Lehet, hogy így bunkónak, vagy udvariatlannak tűnhetek, de itt, a földön első a túlélés. Legalábbis kb mindenkitől ezt hallottam eddig. Mindenki csak erről tud beszélni.
Nem mondom, hogy értek a gyógyításhoz. Valamennyit tudok, apámnak és nekem megkellett tanulnunk dolgokat, hogy túléljünk, de merész dolog lenne kijelenteni azt, hogy gyógyító lennék. Azonban, ha egy gyógyító mondja meg, hogy mit kell tennem, képes vagyok remek munkát végezni. Így van ez most is, habár csak növényekért kellett mennem. A többieknek van most épp elég dolga. A házat javítják, vagy épp őrjáratoznak, én pedig kezdtem rosszul érezni magamat, hogy nem tudok érdemben segíteni nekik, így szükségét éreztem, hogy végre kimozduljak. Nem egy okos ötlet, tekintve, hogy nem jelentenék túlzottan nagy fenyegetést senki ellenségre, ha esetleg összeakadnék velük. Azonban annak is van előnye, ha apró az ember: könnyebben el tud rejtőzni. Könnyen és gond nélkül telik az utam. Vettem magamhoz fegyvert, biztos, ami biztos alapon, de nem kell használnom, csak párszor húzom elő, és akkor is utat vágok magamnak. Már gyerekként rájöttem arra, hogy az erősek uralják ezt a világot. Nem kergetem téveszméket, soha nem képzeltem magam annak, és apám sem. Megtanított arra, hogy a hátrányomat, miként tudom előnnyé kovácsolni. Megtanított életben maradni, ennek hála vagyok még most is. Megtehette volna, hogy lemond rólam és a biztos, hosszú életet választja. Az én szememben apám volt a követendő példakép. Mikor Simonra nézek, megértem őt, beletudom magam képzelni a helyébe. Megtorpanok, mikor a patak közelébe érek és megpillantok ott egy guggoló alakot. A bokrok rejtekében maradok és onnan figyelem néhány percig az illetőt. A ruhája alapján könnyen leszűrtem, hogy nem földi. Hallottam pletykákat arról, hogy mások is érkeztek ide, de… nem hittem nekik. Úgy tűnik most a saját szememmel láthatom. Körülnéztem, földiek után keresve, de egyet sem találtam, úgyhogy nyeltem egy nagyot és óvatosan jöttem elő a bokorból. – Kérlek, ne ijedj meg! – olyan hangosan beszéltem, hogy hallja, amit mondok. Nem emeltem fel a kezeimet, a fegyveremhez közel tartottam azt. Jobb félni, mint megijedni. – Nem szeretnék összetűzésbe keveredni! Szabad? – bökök a fejemmel a patak felé. A nehezebb terepeken való utazást nem nekem találták ki, sáros vagyok és koszos, ettől pedig szívesen szabadítanám meg.
Az erdőben sétáltam mit sem törődve a körülöttem lévő dolgokkal. A földet néztem és szép lassan haladtam előre. Igaz, hogy azért küldtek el, találjak valami ételt, vagy ruhát, vagy akármit, de én nem igazán éreztem úgy, hogy bármit is akarok keresni. Tegnap háromszor küldtek ki, hogy keressek ezt, meg azt, meg még ez is kéne... Én majdnem felrobbantam ott. Jó, tudom, én vállaltam el ezt az egészet, viszont még sem akarok egy csicska lenni. Nagyot sóhajtottam és felpillantottam egy pillanatra. Előttem is csak fák voltak. Mindenhol majdnem ugyan azt lehetett látni, és én már untam. Talán tényleg kellett volna valakinek velem jönni. Akkor valószínűleg nem unatkoztam volna ennyire. Elhúztam a számít, majd kicsit gyorsítottam a tempón. Semmi különös nem történt jó sokáig, csak egy fél óra után hallottam meg valamit. Megálltam, és próbáltam kivenni mit is hallok. Úgy hangzott, mintha víz lenne. Borzasztóan megörültem neki, így gyorsan a hang irányába mentem. Nem kellett sokat mennem, hamar elértem egy patakhoz. Lassan folyt, nem is adott ki semmilyen nagy hangot. Csoda, hogy meghallottam. Levettem a táskámat és ledobtam egy fa mellé. Közelebb léptem a vízhez és leguggoltam mellette. Egy darabig csak néztem a kristálytiszta folyadékot és a sok kicsit követ, majd megmostam az arcomat vele. Jól esett a hűvösség. Felfrissített. A víz nem volt túl mély, így nem féltem, hogy ha beleesek bármi történne velem. Kezdett fáradni a lábam így inkább leültem a földre törökülésben. Az egyik kezemet a vízbe raktam és mozgattam egy kicsit. Furcsán jó érzés volt ott lenne a hűvösben. Közben a patakot és a környéket kezdtem el nézni. Ahogy a a nap fénye csillag a vizes köveken és magán a folyadékon, a zöld növényzetet. Ha az egész föld ilyen nyugodt és gond nélküli lenne, talán még szeretném is.
szószám: 290 ▼ zene:Take My Hand ▼ üzenet: nem a legjobb, de lesz ez jobb is ▼
Kezdőlap 
by 
El sem hittem, hogy ilyen könnyen a közelembe engedtem egy idegent, akiről azt se tudtam, hogy kicsoda vagy micsoda. Szinte magamra se ismertem. Eddig még sosem voltam ilyen nyugodt miközben a Földön csak így összetalálkoztam valakivel. Igaz, bizalmatlan voltam a férfival, de azért úgy láttam, nem akar a nyakamnak ugrani, szóval megengedtem neki, hogy ő is a patakhoz jöjjön. Mondhatni nem kissé lepett meg a halvány mosoly a köszönöm után. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyen barátságos gesztust fogok látni tőle. Talán tényleg semmi rosszat nem akart, de azért még jobb rajta tartani a szemem. Miközben a szemem sarkából követtem minden mozdulatát kivettem a vízből a kezemet és a nadrágomba töröltem. Tényleg jól esett a hűvös víz, viszont most nem akartam valami figyelemelterelést. Miközben lemosta magáról a mocskot én egy kicsit elgondolkodtam. Mióta ide küldtek minket minket, azóta szinte csak rossz dolgok történtek. A fél kezemet is odaadtam volna... na jó, talán azt nem, de kimondhatatlanul boldog lettem volna, ha ez a kis találkozás jól alakulna. Kérdésemre teljesen meglepően válaszolt és éreztem, ahogy pirosodni kezd a fejem. Zavarba jöttem, mert nem is vettem észre, hogyan tettem fel a kérdést. Egyáltalán nem akartam megsérteni vagy ilyesmi. Jó igaz, lehet, hogy valahogy úgy hathatott a kérdés, viszont én tényleg nem akartam rá mutatni a méretére.
▼ 