Neil Ballard

Nem túl hosszú, rövid barna hajam van, amit jellemzően enyhén oldalra fésülve hordok, vagy felfelé zselézve, de legalábbis mindig elég rakoncátlanul. Az sem zavar éppen, ha egy reggel hozzá sem nyúlok egyáltalán, nem vagyok az a piperkőcfajta. A szemem inkább világos barna színűnek mondható, és elég mélyen el lehet bennük veszni. Ha pedig valaki már jobban ismer arra is szert tehet, hogy olvasson bennük, hiszen minden érzelmem tükröződik bennük. 180 cm magasra cseperedtem ez nem mondható sem túl magasnak sem túl alacsonynak, én pont meg vagyok vele elégedve, de amivel még inkább az-az egészen izmosnak mondható testalkatommal. A napi edzések és a kemény katonai kiképzés megtették a hatásukat még az űrben is. Persze ez nem úgy néz, ki mintha azokhoz az agyatlan izompacsirtákhoz hasonlítanék, akik régen barnára festve feszengtek a színpadon. Kizárt. Inkább vagyok mondható szálkásnak, ruha alatt szinte észre sem vehető mennyire jól kidolgozottak azok az izmok, csak ha lekerülnek. A vállam íve és karjaim vastagsága persze így is észlelhető. A ruhák, hát erre sem szoktam túl sokat adni. Mondhatni használom, amim épp van, és többnyire az előírásoknak megfelelő katonai öltözetem viselem. Ha valami közösségi alkalomról lenne szó, ami nem igényel ilyesmit, akkor is a könnyedebb laza darabokat részesítem előnyben. Könnyű kockás ing, fekete póló, farmer nadrág vagy valami ilyesmi.

Erős és határozott világképpel és jellemmel vagyok megáldva. Nem riadok meg a saját árnyékomtól és attól, sem ha cselekedni kell, esetleg ölni. Néha kissé túl katonás kiállásom a hétköznapokban is hála a kemény és hosszúkiképzésnek, de elég eszesnek vagyok mondható. Sok minden érdekel és a váratlan helyzeteket könnyebben és gyorsabban átlátom, mint az átlagemberek. Bátor és önfeláldozó olykor mégis túl makacs ez jellemző rám. Sokszor nehezen fogadom el mások véleményét, ha nem egyezik az enyémmel, de nem vagyok végtelenségig meggyőzhetetlen. Az italt nem vetem meg, ha szórakozásról van szó, de mindig tudom hol a határ. Kapcsolataim csak hébe-hóba akadtak a katonai pályafutásom során nem nagyon akadt időm ilyesmire, túl elhívatott voltam azon a téren, hogy megjárjam a lépcsőfokokat és a lehető legjobbat hozzam ki magamból minden helyzetben. A humorom elég egyedinek mondható igazából két véglet van e téren, van, aki könnyen azonosul vele és tudja élvezni, van, aki pedig egyenes utálja ezt a kissé nyers és olykor sértő stílusom, de sosem akarok rosszat egyszerűen ilyen a természetem.
Magamról, a múltamról és arról, hogy milyen érzelmek kavarognak, bennem ritkán beszélek, néha csak úgy harapófogóval lehet ezeket az információkat kihúzni belőlem, nehezen nyílok meg mélyebb dolgokra, annak ellenére, hogy alapjáraton könnyen teszek szert új ismeretségekre és barátságokra.

Mondhatni, hogy egyszerű családba születtem bele az állomáson, de ez igazából nem volna teljesen igaz. Anyámat például sohasem ismertem meg, egy túlfűtött éjszaka következménye vagyok csupán. Apám Jack elhivatott katona volt az állomáson így sohasem volt komoly kapcsolata, főleg mikor már rangban is élen járt. Egy véletlen így kezdődött az egész, mégsem éreztem emiatt rosszul magam sohasem. Mindenre kész eszes kis gyerek voltam, aki nem is látott és nem is tanulhatott volna mást, mint azt, az utat, amit apám elém tart. A katonai élet, az őrség, a parancsok követése és miegymás. Nem mintha szerettem volna más csinálni, hiszen hamar megszerettem a fegyvereket, a történelmi könyveket és minden ezzel járó dolgot így egyértelmű volt, hogy amint elég idős leszek hozzá, magam is jelentkezem majd szolgálatra. Apám persze ezt folyamatos edzésekkel és tanulással készítette elő így nem volt igazából nehéz dolgom. Ahogy cseperedtem a kamasz években azért akadt velem némi gond, sokat verekedtem és nem találtam a helyem, nem voltam elégedett azzal, amit a bárka adni tud. Kilógtam a sorból és valami komolyabb célra vágytam egészen addig, amíg be nem nőtt a fejem lágya és előléptettek. Innen már nem volt megállás hiszen kivételesen jó képességeim és az apámat övező tisztelet egészen magasra repített én pedig visszahúzódóbb él céltudatosabb lettem. Megértettem a lényeget, elfogadtam a helyemet és a maximumot próbáltam kihozni minden egyes napomból. Reggel kemény edzés műszak végén kemény edzés néha egy kis szórakozás, ennyire futotta csupán.
A dolgok aztán hirtelen kezdtek rosszabbra fordulni az állomáson, én csak követtem a parancsokat és néma izgalommal ültem a helyemen mikor úgy döntöttek a legnagyobbak, hogy az egész bárkát a földre irányítják. Apámról nem tudtam semmit, öreg volt már, az első feltételezésem, ami a legbiztosabbnak tűnt, hogy oda veszett az egész kavarodásban.  Az én utam sem telt olyan simán, ahogy terveztem. Közel a földhöz az egység, amiben voltam, illetve egy része szinte teljesen leszakadt és hatalmas robaj közepette csapódtunk a földnek egy villanás és utána nem emlékszem semmire csak, hogy kikászálódom a roncsok közül és arcomon alvadt vér takarja el a kilátást. Letöröltem magam, és csak ekkor éreztem, hogy több csontom is tört, de legalább zúzódott. Ahogy körbekémleltem láttam, hogy ez csekély veszteség, halottak minden felé. Odamásztam erőt véve magamon pár testhez és mindegyiknél konstatáltam a halált, beálltát egészen egy lélegző nőig. Az egyetlen, aki rajtam kívül túlélte ezt a szerencsétlenséget. Próbáltam stabilizálni az állapotát és gyors kötésekkel megállítani a vérzést rajta és magamon is ahol csak tudtam. Szert tettem némi ellátmányra a roncsok közül, de rájöttem, hogy itt nem maradhatunk tovább. Ha nem jut hamar ellátáshoz, meghal. Kövekből kiraktam az irányt hogy merre haladtam tovább, ezzel talán veszélynek is kitéve magam, de ha mentőcsapatok mégis érkeznének tudniuk, kell, merre kereshetnek tovább, és hogy vannak még túlélők. Ha ketten is csupán. Az erdő felé vettem az utam, ami különleges és ősi ösztönöket csalt elő belőlem. Vadásztam tüzet raktam, vizet kerestem és próbáltam művelni a túlélést a legjobb tudásom szerint. A nő állapota stabilizálódott, ugyan de mozogni sajnos nem volt képes így nekem kellett őt tovább cipelnem egy saját magam által fabrikált hordágy szerűségen. Olykor azt sem tudtam pontosan jó irányba haladok e, csak próbáltam belőni a csillagok alapján a sejtésem a többi roncs irányába és bíztam benne hogy mások szerencsésebbek voltak, mint mi. Ezek a hetek csak még komorabbá tettek. Főleg hogy hamar bebizonyosodott nem vagyok egyedül. Élnek itt emberek, vagy legalábbis valami hasonlók, de egyikük sem túl barátságos, hiszen az életemre törtek, de hamar rá kellett jönniük, hogy rossz fába vágták a fejszéjüket. Barbár módszerek és eszközök, csapdák. Idővel úgy éreztem magam, mint egy gerilla egyedül ragadva a frontvonal mögött. Szinte mikor az utolsó remény is kezdett kiveszni belőlem és az utolsó kortyokat tömtem le a sérült nő torkán és elindultam előre. Csak húztam magam után és bíztam benne, hogy feltűnik valami előttem, különben ha nem itt fogunk meghalni mind a ketten. Talán isteni közreműködés volt vagy csak puszta szerencse hogy ráleltünk a táborra. Emberi tábor tele túlélőkkel. A kimerültség és a folyadék hiány miatt én egyszerűen összeestem a kapuban. Napok teltek el mire újra magamhoz térem és sikerült beszélnem egy vezetővel, aki vázolta a helyzetet és a jelenlegi állást. Apám sajnos tényleg odaveszett a nő, akit magammal cipeltem viszont túlélte. A hivatalos állás szerint és a jelenlegi rangsor szerint pedig azt mondták nekem kell átvennem a parancsnokságot a táborban az őrök és katonák felett. A legrangosabb és legtapasztaltabbként. Meglepett, hiszen csak őrmester voltam most pedig újra a földön, új kihívásokkal ismeretlennel, ellenféllel és ki tudja, még miegymással kell szembenéznünk. Nem tudom, hogyan fogok helyt állni, de szembe kell néznem az adódó feladattal. Én készen állok!