Welcome Back - Carolina & Neil

Még mindig nagyon zavar, hogy nem tudom ki vagyok, borzalmas ez az érzés. Remélem hamarosan esze.be jut, hogy ki vagyok, csak egydolog aggaszt.. Eddig senki sem állított be azzal, hogy a családomtagja, vajon magányos vagyok? Van egyáltalán családom?! Hány éves vagyok ésmi a munkám? Ajajj.. Abba kéne hagynom a gondolkodást, csak több megválaszolatlan kérdés bukkan fel és én egyre rosszabbul fogom magam érezni az miatt, hogy az agyam helyén semmi sincs. Beszélnem kell egy orvossal, meg kell kérdeznem, hogy nem lehetne e tenni valamit. Ki kell találnom, hogy ki voltam és ez nagyon nehéz lesz, senkit sem ismerek, senkit sem ismerek fel az orvosokon kívül, akiket nap mint nap látok. Meg ott van az a férfi, ő talán tudja, hogy ki vagyok és elmondja nekem, lehet hogy a testvérem.. nem, testvérem nem lehet, unokatestvérem sem. Vajon kim lehet az a pasas?
Nem kell sokat törnöm a fejem, nem soká megjelent és meg is tudom tőle kérdezni, ha annyira akarom. De nem teszem fel ezt az égető kérdést, még várhat és nem lenne szép egyből ezzel letámadni, de.. valami kellemes érzés fog el, mikor meglátom, valakit legalább érdeklek. Nagyon udvarias és illemtudó olyan, mint a tanítványaim.. hmm.. tanítványok, miért ez jutott eszembe? Miért így? Talán.. nem, az kizárt! Szóval mikor szerintem szerénykedik, akkor felkelek az ágyról és rögtön meg is bánom, nagyon magas..
- Igenis van mit megköszőnni, ha nem lennél én már halott lennék.. és igen, sokkal jobban vagyok, kiakarok innen szabadulni. - kezdek bele és csak dőlnek ki belőlem a szavak, mintha természetes lenne, hogy egy vadidegennel ilyen könnyedén beszéljek. Nem zavar, ezek szerint régen egy nyitott személyiség lehettem, aki szeretet társalogni. Igen, szerintem szeretek beszgerni, mert ez hiányzott nekem, hogy végre beszélhessek valakivel. Eddig nem volt erre nagyon lehetőségem, de most végre van és ezt ki kell használnom. Majd mikor előveszi a csokit, akkor felvonom a szemöldököm.
- Örülök annak, hogy itt vagy. De azt nem fogadhatóm el.. vigyáznom kell a vonalaimra. - tényleg jó, hogy itt van és van kivel beszélgetnem, az orvosok nem beszédesek. Mindenki olyan idegen, de ő nem.. talán csak mert őt láttam már, ő az én megmentőm. Talán ideje lenne feltenni neki azt a kérdést, ami már egy ideje ki akar szabadulni. Megköszörülöm a torkom kicsit. - Azt szeretném kérdezni, hogy te tudod ki vagyok? Ismersz régebbről? - kérdezem reménytől csillogó szemekkel, nagyon remélem, hogy ismer és végre elmondja valaki, hogy ki vagyok.

Még mindig nem rértek vissza az emlékeim, semmire sem emlékszem. Innen se engednek ki még, pedig már teljesen jól vagyok és semmi bajom. Talán az a baj, hogy nem tudok visszaemlékezni, de majd talán sikerül, legalább is az orvos ezt mondta, egyszer csak visszatérnek az emlékeim, ha akarnak. Addig természetesen itt unatkozom és próbálok kijutni innen, de nem mehetek el, mikor múltkor megakartam szökni.. hát nem igazán sült el jól. Nrm tehetek róla, hogy nem tűröm olyan jól azt, ha bezárnak. Nagyon szeretnék egyszer kimenni végre sétálni, virágokat szedni és érezni, hogy a szél beletép a hajamba, de ez egyelőre csak álom marad.
Sokat gondolok arra a férfira, aki kimentett a roncsok alól és megmentett. Még nem volt alkalmam megköszönni neki, ő nem jött be én pedig nem mehettem ki innen. Vajon merre járhat és mit csinálhat? Van logikus magyarázatom arra, hogy miért gondolok rá, hisz ő rá emlékszem csak, senki másra. Nagyon rossz dolog, hogy nem tudom a nevét, ki kéne derítenem, hogy mi a neve, de hogyan?
Bár a mai nap teljesen unalmas volt és nem csináltam semmit sem, csak voltam és unatkoztam. Szerettem volna kimenni és élvezni a jó időt, de már hetek óta nem voltam kint, csak itt ebben a kórházszerűségben maradtam. Valaki igazán megszöktethetne innen, annyira boldog lennék, mint még soha. Már épp ki akartam menni a folyosóra, mikor látom, hogy megmozdul a kilincs és hirtelen megijedtem. Nincs itt még a vizit ideje, még órák voltak addig.. de mikor meglátom, hogy ki lép be az ajtón, elmosolyodtam és köszönésére csak integetek neki válaszként.
- Nagyon köszönöm, hogy megmentettél. - mondom neki rögtön és elmosolyodtam. Nem láttam még ennyire közelről, de kedvesnek és rendesnek tűnik, annyira hálás vagyok azért, amit tett. Hogyan kéne neki ezt kimutatnom? - Mit keresel itt? - kérdezem meg tőle bizonytalanul, de nem is tudom, hogy miért ezt kérdeztem, de nem is érdekes.. Azt sem tudom, hogy miről beszéljek vele, nem ismerem és nem tudok róla semmit sem.