Juliette Bartlett

Külső tulajdonságok:
Azt mondják minden ember egyedi és különleges. Nos, tartok tőle, rám egyik sem igaz. Lehet különleges egy barna hajú, barna szemű, alacsony, soványka, fiatal lány, mikor minden második ember ilyen? Vagy netán egyedi, akiből létezik olyasvalaki, aki pontosan ugyanolyan? Kétlem. Sajnos az átlagosabbnál is átlagosabbnak születtem. Hosszú, hátközépig érő hajam enyhén hullámos. A szemeim inkább sötétek és meg mernék esküdni, hogy kissé ijesztően nagyok. Egészen apróba vagyok, nem nőttem magasra, sőt ha belegondolok, kevés nálam alacsonyabb embert ismerek. Karcsú sportos tatalkatom van. Hála az  égnek, ennek köszönhetően sokkal ügyesebb és fürgébb lehetek másoknál. Ebből adódóan remélem ügyes harcos válhat belőlem, még ha egyáltalán nem is szerettem volna az lenni... De ez már egy másik történet. Megszólalásig hasonlítok az ikertestvéremre Haydenre. Csupán a stílusunk más, de a legtöbb ember így sem lenne képes megkülönböztetni minket, ha egymás mellé állnánk. Fura, hiszem nem is lehetne testvérem, mégis azon kevesek közé tartozom, akik megtapasztalhatták, milyen érzés is ez, még ha az egy ember életébe került is. Szóval nem állíthatom, hogy nagy érdeklődés övezi a kinézetem. Bár ettől nem fogok éjszakákat átsírni. Csak egy lány vagyok a sok közül, és olyan világban élünk, ahol több nem is számít. Vagy legalábbis egyszer majd valakinek...

Belső tulajdonságok:
Lássuk csak, próbálok nem túl bonyolult lenni... Bár "a pontos másommal" együtt jöttem a világra, mégis mintha ég és föld lennénk Haydennel. Ő a tüzesebb, önfejőbb és a keményebb kettőnk közül. Sosem érettem, hogy lehettem én vele szemben higgadt, megfontolt és visszafogott jellem. Az egyetlen, amivel mindketten rendelkezünk, az jóanyánk makacssága, ezt sikerült ügyesen örökölnünk. Gyűlöltem, hogy Hayden legtöbbször túl nemtörődöm és annál kevesebbszer őszinte. Sokszor mondták a szüleinknek, hogy ketten osztozunk az egy emberre jutó jóságon. Talán önző gondolat, de a történtek után úgy érzem azt mind én birtokoltam és az ikertestvérembe egy cseppnyi sem szorult. Szerettem őt és sosem ártottam neki, mégis hátba támadt, és derékbe törte minden álmom és célom az életben. Törékeny és gyámoltalan voltam hozzá képest, így könnyedén összeomlottam, mikor börtönbe zártak. Ártatlanul, megbélyegezve, úgy, hogy a saját szüleid nem hisznek neked. Tedd a szívedre a kezed és mond őszintén, hogy te nem esküdtél volna bosszút, hogy nem kívántad, hogy bár felnőtt lennél és azonnal kivégeztek volna! A sok önsajnáltatás és zokogás után, leginkább keménynek, ridegnek és elszántnak kellene lennem. Én mégis maradtam a szelíd, kis kedves lány, aki régen. A fejembe vettem, hogy nem leszek olyan mint ő, nem fogom feladni, hiszen valahol a szívem mélyén még mindig nem szűntem meg szeretni, hiszen akár akarjuk, akár nem, egymás másik felei vagyunk. Most, hogy mielőtt ismét döntést hoztak volna a sorsomról, kaptam egy új esélyt. Egy újat, hogy bebizonyítsam, olyasvalaki vagyok, aki ér is még valamit, hogy megbecsült vegyészmérnök legyek, ahogy azt azelőtt is szerettem volna. Hogy a kis vékonyka lány, büszke és ügyes harcos legyen, hogy hasznomat vegyék. ...hogy érezzem, hogy élek.

Nem szeretek magamról beszélni. Sosem szerettem. Vagy inkább nem éreztem úgy, hogy lenne mit mondanom. Csak olyasmiről mesélhetek, amire az emberek általában nem túl büszkék. Arról meg minek is? Gyakorlatilag egy elítélt vagyok, akinek az ártatlanságát mindenki temeti. Hát köszönöm szépen. Pedig, röviden és tömören átgondolva egy átlagos lány vagyok, aki a születésekor meglepetésként hozta magával az ikertestvérét, ezzel halálra ítélve egy orvost. Teljesen hétköznapi körülmények között nőttünk fel, mégis valahogy teljesen másként formálódtunk, olyannyira, hogy Hayden egy nap fogta magát és a bőrömbe bújva elárult. Mivel szinte teljesen egyformák vagyunk, esélyem sem volt semmit tagadni, rögtön rács mögött találtam magam. Persze ezt is minek mesélem, hiszen így sem hinne nekem senki! Így hát általában titkolom, ki is vagyok, és mit - NEM - tettem. Bár legtöbbször ez is rosszul sül el, hiszen bár ki nem nézni belőlem, sokkal rosszabb bűncselekményeket néznek ki belőlem. No, de legyünk erősek, kegyetlen világban élünk. Egy percig sem tagadom, hogy félek tőle. Sosem ismerném be, de rettegek, hogy meghalok. Ahogy azt sem, hogy mennyire újra szeretném látni Haydent, választ kapni. Választ arra a kérdésre, hogy: "Miért?" Megérteni. Olyasvalakivé válni, akit elismernek, hogy bebizonyítsam, hogy sosem tettem olyasmit, amivel gyanúsítottak. Látod, mennyi dolgom van még? Szóval légy kedves velem, segíts túlélni és ne nehezítsd meg a dolgom. Köszönöm.

Ha egyszer naplót írnék, nem elmesélnék olyasvalamiket is, amiket másnak nem vagy csak azon keveseknek, akikhez igazán közel kerültem:
- hogy sokszor kívántam, hogy bár testvér nélkül születtem volna
- hogy a tettétől függetlenül, nem tudom nem szeretni őt
- hogy előfordul, hogy szépnek tartom magam
- hogy abba a srácba voltam fülig beleesve, akiben Hayden is
- hogy félek a bogaraktól
- hogy szeretnék vezető egyéniség lenni, de teljesen alkalmatlan vagyok rá
- hogy csak nagyon kicsit tudok úszni
- hogy sok olyan étel van, amit utálok
- hogy klausztrofóbiám van
- hogy tudatában vagyok, hogy jól harcolok
- hogy egy napon szeretnék családot
De ez ugyan kit érdekelne? Általában leragadnak a szegény, elárult lánynál, aki csak a korának köszönheti, hogy nem reptették ki a zsilipen.

Hasonló sötét, bánatos gondolatok gyakran cikáztak át a fejemen, ma mégis sokkal jobban bántottak belülről, mint eddig bármikor. Néha inkább kiabáltam volna ki mindent magamból, hogy kicsit sajnáljanak, kicsit jobban szeressenek. Mert, hát miért ne? Hiszen én is ember vagyok. És ismerjük be a jobbik fajtából, szóval talán meg is érdemelném. Hátamat nekidöntve a hűs, kemény kőfalnak mélyet sóhajtottam és hosszasan eltűnődtem vajon mit hozhat a holnap. Mert nem tudtuk, ha sejtettük is, a sors ügyesen közbeavatkozott, hogy bonyolítsa az életünket. Százkét reményteli ember, akik inkább éretlen fiatalok, akik feláldozhatóak és akiknek meg kell próbálniuk boldogulni egy olyan helyen, ahol talán már jobb, ha nem is akarunk élni...