Brenda Turner

Belső:

Nem vagyok könnyű eset, és erre sokszor még rá is teszek egy lapáttal. Öntörvényű vagyok, nem szeretem, ha megmondják nekem, hogy mit tegyek, és mit ne, éppen ezért volt olyan nehéz az Arkon élnem. Számomra maga volt a pokol.
Ha nyugalomra vágysz, azt ne nálam keresd. Folyamatosan pörgök, és a törvények betartása sem tartozik az erősségeim közé. Miután bezártak abba a börtönbe az Arkon, csak még jobban kijöttek rajtam ezek az előnyömre váló tulajdonságok, és az őröknek is az idegeire mentem. Folyton azt hangoztattam, hogy velem ezt nem tehetik meg. nem zárhatnak be, mert vannak terveim, és nem olyan nagy ügy, amit csináltam. Csak szórakoztam egy kicsit. Ez igazán nem nagy ügy…
Mivel ezt nem akarták megérteni, így folyamatosan hisztériáztam, és ellenkeztem velük. Csodálkozom, hogy véletlenül nem likvidáltak. De hogy is tehették volna… Ők kis emberek voltak az Arkon, mint egy porszem, amilyen én sosem voltam, és nem is leszek. Mindig is olyan emberekkel ismerkedtem, ami a népszerűségemet segíti. És igen, én elértem azt, amit azok az őrök soha. Imádtak és imádnak engem. Főleg a férfi tagok.
De senki nem ismer igazán. Az igazság az, hogy mindenkinek éppen csak a felszínes dolgokat árulom el. Senkit nem engedek magamhoz közel, mert ez így nekem teljesen megfelel. Teljesen elzárkózom mindenféle barátság, és mélyebb kapcsolat elől, éppen emiatt még párkapcsolataim sem voltak. Csak addig érdekel valaki, amíg az én érdekeim úgy kívánják, hogy beszéljek vele.
.............


Külső:

A külsőm érdekel? Nos, pillants rám, és nézd, ahogy végigvonulok az erdőn. Már azzal, ahogy járok-kelek a tábor területén, azzal is magabiztosságot sugallok. Arcomon folyton a tettre készséget véled felfedezni.
Mindig is adtam magamra. Az Arkon talán sosem láthattak smink nélkül, mert minimum feldobtam magamra kedvenc púderem, és szemceruzám.
A külsőm féltése itt, a Földön sem maradt annyiban. Eleinte folyton kimaradtam mindenből, csak hogy ne érjen semmi baj. Persze csak az első öröm után, miután landoltunk, és kidugtuk az orrunkat abból a kabinból. Természetesen akkor én is felelőtlenül rohangáltam a többi szabaddal együtt. Élveztem a szabadságom, és hogy azt tehetek ismét, amit csak akarok. Akkor vettem egy kicsit visszább, amikor azt a szemüveges kölyköt megtalálta az a túlaggodalmaskodó Clarke. Na jó, bevallom, akkor én is megijedtem, de soha eszem ágában sem volt akárkinek is engedelmeskedni. Még akkor sem, amikor Bellamy Blake kinevezte magát vezetőnek.
Ha először látsz, azt gondolhatod, hogy semmi olyan dologra nem vagyok képes, amit tettem. Olyan ártatlan, és kedves tekintettel tudok rád nézni, hogy hamar elhitetem veled, én nem is csináltam semmit. Erre pedig még rásegít a loknikban a vállamra omló barna hajam is, mely még angyalibb külsőt kölcsönöz nekem, főleg, ha loknikban keretezi csinos arcom.
Az a bizonyos karkötő nem sokáig volt rajtam. Már az elsők között megszabadítottam magam tőle.
Ruháimat úgy válogatom, hogy a számomra előnyös testrészeimet kiemelje, és a férfi tekinteteket magamra vonzza.

Magabiztosan lépkedek a felé a terem felé, ahol a kémiát, és matematikát tanító férfit lelhetem. Gondosan ügyelek arra, hogy senkinek ne legyek feltűnő, pedig általában díjazom, ha megkapom, ami jár nekem. A népszerűséget…
Most azonban csakis egy dolog lebeg a szemem előtt: valahogy, bármilyen áron meg kell győznöm a tanáromat, hogy engedjen át ebből a két tantárgyból. Mekkora szerencse, hogy férfi… -gondolom magamban, és elmémben már azt fontolgatom, miképp vegyem rá a harmincas éveiben járó férfit, hogy változtasson szigorú döntésén.
A feltűnés kerülése miatt magamra kapom a „legátlagonfelülibb” pólóm, amely elég sokat enged láttatni kebleimből, de eltakarom egy tökéletesen átlagos műbőrből készült kabáttal.
George éppen az imént végzett, és fancsali tekintete láttán kicsit összeszorul a torkom. Vajon jó ötlet ez?
Végül veszek egy mély levegőt, és magabiztosságot erőltetek az arcomra, melyen most egy csábos mosoly is ül.
-Jó napot, tanár úr. –szólalok meg, és becsukom magam után az ajtót, mely most halkan puffan. A tanár a székében ül, és csak akkor néz fel rám, amikor beljebb lépek. Teljesen átlagos feje van. Nem mondanám, hogy csúnya és visszataszító, de azt sem, hogy egy Adonisz.
-Jó napot Miss Turner. –szavai szigorúan csengenek, mégis látom, hogy végigmér, és csak utána folytatja. –Remélem felkészült, mert nem akarok csalódni önben is.
-De még mennyire. –felelem félvállról, és közelebb lépek hozzá. Zavarba esik, én még sem eresztem el a tekintetét. Most igazi ribancnak érzem magam, de bármire képes lennék azért, hogy ne bukjak meg. –De mit szólna, ha előtte lazítana egy kicsit. Állítólag egész jól masszírozok. –mosolyodom el, de még a rosszabbik énem is tiltakozik attól, amire készülök. Megadta magát. Nehezen, de ez már sikerült, és eszem ágában sincs visszavonulót fújni.
-Na jó, azt hiszem elég lesz. Most már koncentráljunk a dolgunkra.
Próbálja összeszedni magát. Nem, ez így nem lesz jó. Meg fogok bukni, és akkor nekem lőttek. Lenéző pillantásokat kapok majd mindenkitől, és ezt nem hagyhatom. Talán meg kéne ölnöm….nem, az nem jó… Képes lennék rá?
-Tudja mit? Nem köntörfalazok tovább. –mondtam, miközben levettem magamról a feleslegesnek vélt kabátot. Tanárom arcán megdöbbenést láttam, mégis tetszett neki a látvány. Szinte majdnem elcseppent a nyála. –Nem tanultam, mert annál jobb dolgom is akadt, de ha átenged a tantárgyaiból, akkor lefekszem magával. –túrok bele a hajamba, és csábosan nézek képébe, majd közelebb lépek hozzá ringó csípővel, és az ölébe helyezem a popóm. Elégedetten nyugtázom, hogy valami megmozdul abba a nadrágba, és biztos vagyok benne, hogy nem valami jelentéktelen kis semmiség az, hanem az, amire gondolok.
-Az öné lehet ez itt. –leveszem magamról a pólót, amely amúgy sem takart sokat, és végigmutatok testemen.
Mr. Taylor végül belement az ajánlatba. Tulajdonképpen nem is volt annyira szörnyű, mint amire gondoltam. Az azonban az volt, ami ez után következett. Mikor már azt hittem, minden rendben van, valahogy megtudták, hogy mit tettünk, és „szeretett” tanáromat elvitték kivégezni, engem pedig bezártak egy cellába…
Miközben erre gondoltam, unottan megfordultam az ágyamon, és hallottam, hogy valaki bejön a cellába.
-Megint mi a francot akartok? Nem volt elég, hogy énekeltem nektek azt a remek dalt, amit rólatok költöttem? Akarjátok, hogy megint elénekeljem? –kérdeztem megforgatva a szemem, és elkezdtem hangoan, idegesítően dúdolgatni nem éppen a szép hangomon, hanem valami hamis, túljátszott hangon a dallamot. Ekkor az erős kezek a csuklómra kulcsolódtak, és felrántottak fekhelyemről.
-Hé, mit csináltok? –próbáltam kihúzni kezem az őréből, de a szorítása olyan erős volt, amiből nem tudtam. –Engedjenek el. Ezt nem tehetik. –ordítom, és kitépem a kezem az őr szorításából. Érzem, hogy arcomon könny folyik végig a fájdalom hatására.
-Na most kiabálj, te kis csitri. A Földről már kiabálhatsz. –szólal meg az egyik, és meglő valami nyíllal. Kihúzom a nyilat, de a látásom egyre homályosabbá válik. Miről beszélnek? De a Föld lakhatatlan…
Nem, ezt nem engedhetem…
A gondolataimból már semmit sem érzékelek, ahogy a körülöttem levő világból sem. Tudatlanul tartok valami ismeretlen felé…