Clarke Griffin

Külső: magasságomat átlagosnak mondanám a nők között, hiszen nem vagyok sem egy égimeszelő, sem pedig egy törpilla. Alakom nőiesen telt, de azzal, hogy nem vagyok egy piszkafa, sohasem volt gondom.
Arcom kerek, szemeim hatalmasak és amolyan macska-szerűek. Legalábbis anya mindig így jellemezte, mikor meg kellett volna mondani, hogy milyen színűek is valójában. Szerintem legtöbbször szürkés-zöld, ám ha úgy éri a fény, néha még kékesnek is hatnak.
Hajam hosszú és szőke, amit mindig kiengedve hordok, s többnyire az első pár tincsemet tűzöm el a fülem mögé, pusztán azért, hogy ne lógjanak a szemeimbe és ne zavarjanak semmiben sem.
Órákig beszélhetnék arról, hogy milyen ruhákat szerettem, mennyi időt fordítottam arra, hogy makulátlan legyen az arcbőröm, de mindezekre már kár lenne szót és időt fecsérelni. A Földön vagyunk, kevés ruhával, így azt kell ha nem is szeretni, de mindenképpen elfogadni, ami van. Az arcomat, a testemet különféle hegek ékesítik, amelyek nagyobb részétől már sohasem fogok tudni szabadulni. Nem akarok háborút, nem akarok újabb és újabb csatákban részt venni, de a lelkem mélyén érzem, hogy mindez elkerülhetetlen lesz. Akkor pedig az a pár horzsolás és seb semmi lesz ahhoz képest, amiket még szerezni fogok. Már ha egyáltalán életben maradok. Persze nem szándékozom túl korán bedobni a törölközőt, s habár már a puskával is úgy-ahogy megtanultam bánni, még mindig nem vagyok olyan fizikai erőben, hogy képes legyek harcba szállni. Ezen pedig mielőbb változtatnom kell. Hisz a legkevesebb az lenne, ha magamat nem sikerülne megmentenem. De ha valaki miattam, az én felkészületlenségem miatt halna meg, azt nem tudnám elviselni. Úgyhogy össze kell szednem magam, már ami az erőnlétemet illeti. A lelkemmel majd foglalkozom később.

Belső: igazi vezető egyéniség vagyok, ehhez kétség sem fér, hiszen ha nem így lenne, akkor nem osztoznék Bellamy-val ezen pozíción. Képes vagyok arra, hogy előbb kérdezzek, mérlegeljek, aztán cselekedjek, így én vagyok a megfontoltabb vezető.
Ám mindezek mellett makacs és elhivatott vagyok. Önzetlenül viselkedem, szeretek segíteni másoknak, meggyógyítani másokat és ebből fakadóan elítélem az erőszakot, a kínzást, s próbálom elkerülni a háborút. De be kell vallanom, hogyha egy olyan ember élete múlik rajta, aki igazán fontos a számomra, akkor képes vagyok felrúgni a brutalitással kapcsolatos elveimet.
Valóságos rögeszmémmé vált, hogy megmentsem mindannyiunk életét, még akkor is, ha egyesek nem érdemelnének második esélyt. Mindig próbálom a tábor számára a lehető legjobb döntést meghozni, ám mivel Bellamy-val eltérő az értékrendünk, így többször keveredek vitába vele, mint szeretnék.
Próbálom erősnek mutatni magam a többiek felé, holott egyáltalán nem vagyok az. Én is épp úgy sebezhető vagyok, mint bárki más a táborban. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyom egy normális életre (bármit is takarjon ez a jelző). Én is szeretnék egy társat, én is szeretnék szerelmes lenni, egy nap talán még családot is alapítanék. De tudom, hogy ezeket a vágyakat mélyen el kell temetnem magamban. Ha valaki szerelmes, akkor nem tud tisztán gondolkozni, egyszerűen gyengévé válik. Én pedig nem akarok gyenge lenni, ahogyan nem akarom életem hátralévő részét sem rettegésben tölteni.

Annyi minden történt velünk, mióta visszatértünk a Földre, nekem mégis egyetlen pillanat játszódik le újra és újra a fejemben. Olyan ez, mint valami rossz spirál, amibe ha belekerülsz, nincs menekvés.
Éjjelente, álmaimban mindig ugyanazt a jelenetet élem át. Nem ismertem Atom-ot, sőt, valójában semmit sem tudtam róla, mégis ő az, aki egyfolytában kísért. Ha megkérnének rá, nem tudnám megmondani, milyen színű volt a szeme, s azt sem tudnám felidézni milyen volt a hangja. Semmit nem tudnék mondani róla. Vagyis nem, ez nem igaz. El tudnám mondani, milyen hályog lepte el a szemeit, milyenek voltak a hólyagok a testén, de senkinek sem kívánom, hogy így emlékezzen rá. Épp elég, hogy Bellamy-n és rajtam kívül még Octavia is látta, ő, aki akkor a legközelebb állt a fiúhoz. A fiúhoz, akit megöltem.

A sikítás megrezegteti a dobhártyámat, éket ver a szívembe, de mit sem törődve ezekkel rohanok arra, ahonnan a hangot hallani véltem. De amint megpillantom Bellamy-t egy, a földön fekvő fiú mellett térdelve, megtorpanok. Csak akkor indulok meg feléjük, mikor már észrevesznek. Odaérve hozzájuk emberfeletti ijedtség lesz úrrá rajtam, de ezt próbálom annyira palástolni, amennyire csak tudom.
Pár pillanatba telik csupán, amíg felmérem mi is a helyzet. Atom bőre megégett, hólyagok borítják egész testét, szemei különös árnyalatban, szinte már világítanak. Kapkod a levegőért, mellkasa hullámzik, ahogy erőlködik, hogy egy kis oxigénhez jusson. A felismerés villámcsapásként hasít belém, miszerint nem tudjuk őt megmenteni. El sem tudom képzelni, mekkora fájdalmakat élhet át, ha már könyörög a megváltó halálért. Egy pillanatig még hezitálok, de a hangok, amelyeket kiad, visszhangzanak a fejemben s arra sarkallnak, hogy megadjam neki, amit kér.
- Segítek neked, jó? - Suttogom, visszafojtva könnyeimet, majd egy altatódalt kezdek dúdolni, amit kiskoromban megannyiszor elénekeltek nekem a szüleim. Hajába simítok, ezt a mozdulatot többször megismétlem, ő pedig lehunyja a szemeit és várja, hogy átsegítsem a túlvilágra. Dúdolás közben kiveszem Bellamy kezéből a kést és egy magabiztos mozdulattal a nyaki ütőerébe mélyesztem. Ennyi. Mindössze egyetlen egy szúrás, s már vége is az emberi életnek. Nyakából a vér szélsebesen távozik, pár másodperc múlva már levegőt sem vesz. Elengedem a haját, a kést ledobom a földre és ott ülök a holtteste mellett, míg nem érzem elég erősnek magamat az induláshoz.

Levegőért kapkodva ijedtem fel az éjszaka közepén, s automatikusan tördelni kezdtem a kezeimet, mintha csak Atom vérét próbálnám meg lemosni magamról. Amikor sikerült teljesen magamhoz térnem és észrevettem, hogy csupán ismételten csak álmodtam az egészet, azon nyomban felkeltem a fekhelyemről és kisétáltam a levegőre. Hűvös szél fújt, ami most főként jól esett, ám az őrök árgus tekintete már nem igazán. Úgy figyeltek, mintha attól tartottak volna, hogy rájuk szabadítom a földieket. Nem mintha nem bizonyítottunk volna mindannyian elégszer...
A tábortűz mellett megláttam Bellamy-t, így mindenféle hezitálás nélkül odasétáltam hozzá és leültem vele szemben. - Mi jobban csináltuk. - Ennyit mondok csupán, hiszen neki ennyi is elég, jól tudja, mire gondoltam. Örülök annak, hogy itt van anya, annak is örülök, hogy ennyien lettünk, mert így nagyobb az esélyünk a túlélésre. De az tény, hogy amíg a "felnőttek" nem rondítottak bele a dolgainkba, mi sokkal jobban vezettük a csapatunkat. S ugyan az állandó döntéshozatali felelősség nem hiányzik, nem fogom szó nélkül végignézni amit csinálnak. Amikor leküldtek minket ide, a halálba küldtek minket. Csak Bellamy-nak és nekem köszönhetik, hogy a többségünk életben maradt és nem fogom hagyni, hogy amit mi felépítettünk, azt egyszerűen elvegyék tőlünk. Lehet, hogy náluk vannak a hivatalos pozíciók és ők, velünk szemben dobálózhatnak olyan szavakkal és posztokkal, mint például a kancellár. De a csapat ránk hallgat, ezt pedig nekik is el kell fogadniuk, hogyha azt akarják, hogy együttműködjünk. Persze nem akarok a táboron belül vitát szítani, de addig jó, amíg ezzel nem sokan vannak tisztában.