Amióta leért a 'vezetőség' már nem vagyok biztos a döntéseimben, már nem tudom, hogy vajon jó úton haladok-e, mert amiben csak lehet elveszik a másik út lehetőségét. Az Arkon egyféle módszert ismernek, ami nem más, mint a sajátjuk és ha valaki nem engedelmeskedik azt megbűntetik. Talán egyetlen pozitívumát találtam meg eddig ennek a helyzetnek, ami nem más, mint, hogy végre nincs lehetőségük arra, hogy kiröptessenek az űrbe, ha számukra feleslegessé esetleg károssá válnék. Nincsenek olyan kemény eszközök a kezükben, hiszen ők maguk is tudják, hogy ha száműznek bennünket talán még hálásak is leszünk, ha megint a magunk módján intézhetjük az életünket. Régen mindig félelmetesnek láttam az Arkot. Egy zord hatalomnak, ami nem kegyelmez. Ez idelent azonban gyökeresen megváltozott. Sokszor érzem azt, hogy mozdulatlanul próbálnak előrehaladni miközben egyetlen fűszálat sem akarnak letaposni. Ezért azonban aligha Abby a hibás, aki az új kancellár lett. Nekik is, mint nekünk szükségük lesz időre, mire be tudnak itt rendezkedni és megismerik a helyi viszonyokat. A módszereink a megismerés terén azonban teljesen mások. Mi bemerészkedtünk az erdőbe, éreztük a világ lüktetését magunk körül és csak akkor emeltünk falakat magunk köré, amikor már tényleg nem volt választásunk és pontosan tudtuk mivel állunk szemben. Ők azonban a kerítéssel kezdtek és kinyílvánították, hogy minden, ami azon túl van az veszélyes és nem nekünk való. A barátaink a Hegyben még nem is tudnak arról, hogy az Ark egy nagy része földetért. Talán még hisznek a mi kis táborunkban, talán már arról is megfeledkeztek, mindenesetre joguk van tudni arról, hogy az általuk ismert világ is része mostantól a bolygónak. A mieinknek pedig a mieinknél van a helyük.
Kétségbeesett vagyok. Ezt pedig senki nem értheti meg jobban, mint Clarke. Sok kemény dolgot vészeltünk át eddig és a zűrös döntésekben mindig egymás mellett álltunk. Amikor beszélni kezd felé fordulok és felveszem vele a szemkontaktust. Magunkat ismerve mindkettőnk elégedetlensége cselekvéshez vezet majd. Most pedig úgy tűnik, hogy ugyanazon az oldalon állunk, hasonló, ha nem éppen megegyező a véleményünk, ami valljuk be ritka, de mégsem meglepő. -Kicsit furcsa, hogy megint egy senki vagyok, akinek született egy törvénytelen húga.-pillantok rá. Azt hiszem egyikünk sem fog olyan engedélyre várni, amit soha nem fogunk megkapni, hanem magunkat ismerve ideje a tettek mezejére lépni. Nem tudhatjuk, hogy mi történik a hegy falain belül és ez mérhetetlenül zavar. Egyetértően bólintok egyet. Akár meglincselnek ezért minket akár nem nem ülhetünk tétlenül, hogy történjen valami. Nekik ők csak kölykök, akik valamiért bűnösek voltunk. Nekünk azonban valami egészen más jelentést nyertek. -Szerzek fegyvereket. Az esti vagy a hajnali őrváltásnál megléphetünk. Talán jobb lenne este csinálni. Később vennék észre, hogy eltűntél.-biztosan tudom, hogy engem nem keresne senki Clarkenak azonban itt van az anyukája, aki nem akarja még egyszer elveszíteni őt és ugyan a háttérben marad mégis érzem, hogy mindig rajta tartja valaki a szemét. -Valahogyan kapcsolatba tudunk lépni velük vagy meg tudjuk közelíteni őket?-már az is megfordult a fejemben, hogy hagyjuk, hogy elkapjanak minket, de akkor megintcsak ott állunk fegyverek és erősítés nélkül. Kell lennie valami jobb módnak. Egy olyannak, amiben észrevétlenül bejuthatunk és a lehető legkevesebb emberéletet követel.
Amióta elszöktem Mount Weather-ből és eljutottam Jaha táborába, minden megváltozott. Úgy érzem, mintha egy helyben toporognék, hiszen bármit akarok kezdeni, mindig legyintenek és a kispadra ültetnek. A kancellári kitűző hiába került anyám ruhájára, ő sem és a többiek sem tudnak semmit a földi életről. Amint az Ark-kal megérkeztek, magukkal hozták azt az általuk olyan nagyra tartott rendszert és annak összes szabályát is. Nem veszik figyelembe, hogy jelen pillanatban ők az új lakók, s hogy a szabályok is gyökeresen megváltoztak. Hiába vannak többen, nem hagyhatom, hogy átvegyék az irányítást, hogy csak ők döntsenek. Akárhányszor beleszólnék valamibe, lepisszegnek, s olyan érvekkel dobálóznak, amelyek egyáltalán nem helyt állóak. Először azt mondták, nem mehetsz ki, Clarke, veszélyes. Érdekes... Akkor nem volt veszélyes, mikor százunkat egyszerűen csak ledobták ide. Aztán jött az, hogy nem dönthetünk ilyen fontos kérdésekben, mert csak gyerekek vagyunk. Most megint felhozhatnám azt, hogy akkor is gyerekek voltunk, mikor ledobtak minket, de a változatosság kedvéért mást mondok. Abban a pillanatban felnőttünk, amint landolt a hajónk a földön. Amint együttesen, nekünk kellett meghozni olyan döntéseket, amelyeknek köszönhetően legtöbben életben maradtunk. Magunkra voltunk hagyva, meg kellett tanulnunk csapatként és szervezetten dolgozni, ha túl akartuk élni. Kiépítettünk egy olyan rendszert, ami működött. Mindezt az Ark nélkül. Ők mindössze pár napja vannak itt, de már most rengeteget ártottak és ez csak fokozódni fog, ha nem engedik, hogy segítsünk. Márpedig nem engedik, hiszen csak "gyerekek" vagyunk és szégyen lenne elfogadni a segítségünket.
Miután anya újrakötözte a sebeimet, amiket még a Mount Weather-ből való hazautam alatt szereztem, kisétáltam az orvosi szobának keresztelt sátorból. Pár másodpercig csak figyelem, ahogy egykori vezető társam az Ark roncsait kémleli, majd felvéve a kabátomat megindulok felé. Mire odaérek mellé, feláll a földről és a köztünk lévő magasságbeli különbség miatt fölém egyenesedik. Apró mosoly kúszik az ajkaimra, mikor meghallom min gondolkozott. Nem lep meg, hogy ugyanazok a gondolatok cikáznak a fejében, mint az enyémben és őszintén örülök annak, hogy végre valakivel úgy tudok erről beszélni, hogy közben az illető nem gondolja azt rólam, hogy egy haszontalan gyerek vagyok. Tekintetemet én is az Arkra emelem és azt figyelem, míg Bellamy-hoz beszélek. - Követtünk el hibákat, voltak akik miattunk haltak meg, de ugyanakkor a többség miattunk élte túl. - Tekintetem átsiklik Bellamy-ra, próbálom elkapni a pillantását és csak az után folytatni tovább a mondandómat. - Mi jól csináltuk. Ők túlságosan ragaszkodnak az Ark-on kialakult szabályokhoz, de még nem értették meg, hogy azokkal itt semmire sem mennek. - Nem terveztem puccsot indítani a vezetőség ellen, de ugyanakkor arra sem voltam képes, hogy tétlenül nézzem, amit csinálnak. Teljes testemmel Bellamy felé fordulok, s kicsit halkabbra veszem a hangomat. - Jasper, Monty és a többiek még mindig ott vannak... El kell mennünk értük. - Igaz, nem biztos, hogy Jasper ezt akarja. Még mindig visszhangzik a fejemben, mikor azt mondta, Mount Weather-ben én voltam az egyetlen, aki veszélyt jelentett rájuk... Ám tudom, hogy Bellamy osztani fogja a véleményemet és velem tart majd, ez pedig megnyugtatással tölt el. Kane-nel vagy bárki mással innen a táborból nem is mernék nekivágni az útnak. Mi viszont ismerjük már a terepet, többször fedeztük egymást, többször mentettük már meg egymás életét. Ha együtt megyünk, meg tudjuk csinálni. Haza tudjuk hozni a többieket. Ha pedig itthon lesznek, beszélhetünk arról, hogyan legyen tovább. Mert kár is tagadnom, ha egyszer a szívemben érzem: nem tudnék fejet hajtani az Ark előtt.
Furcsa. Talán így tudnám a legpontosabban jellemezni a helyzetünket és az érzéseket, amik bennem kavarognak. Mielőtt lejöttem ide egy senki voltam, akit csak úgy emlegettek, hogy a fiú, akinek testvére született. Amikor megérkeztünk korlátlan hatalmú és magas felelősségű vezetővé nőttem fel. Most pedig? Az Ark nagy része földet ért és magukkal hozták az általunk már nagyon is jól ismert rendszert, amitől egy rövid időre megszabadulhattunk a fák között. Én pedig ismét csak megfigyelővé váltam. Nincs hatalmam, nincs beleszólásom. Kaptam egy vállveregetést, hogy 'szép volt fiam' és ennyi. Köddé vált az a kényelmes jövőkép, ami felé mi fiatalok, mi bűnözők elindultunk és nem tehettünk semmi mást csak néztük, ahogyan szétfoszlik. Amikor lejöttünk ide megkönnyebbültünk, azt hiszem bátran állíthatom, hogy mindannyian, hiszen minden bűnünket, ami miatt elítéltek minket azt magunk mögött hagyhattuk. Nem úgy tekintettünk a többiekre, mint bűnözőkre, hanem mint társakra, akik nagyon is hasznosak a Földön való túlélésben. Megoldottuk. Tudtuk kezelni a helyzetek, de az Ark vezetőségének szemében mi csak kölykök vagyunk, akiket jó volt leküldeni, hiszen így legalább lejöhettek ők is halálfélelem nélkül. Ők azonban nem tudják mit rejt az erdő, hogy milyen emberek vannak idelent, ahogyan a földiek sem ismerik őket. Clark már vezetővé vált a szemükben az újakat azonban nem ismerik. Valamiért olyan érzés kerülget, hogy mindent előről kell kezdenünk és még csak beleszólásunk sem lehet.
Kicsit távolabbról figyelem az Ark földetért roncsát, ami jelenleg az otthonunk, de mégsem érzem már annak. Guggolok és az ujjaim között egy fűszállal játszom. Halk sóhajt engedek ki a testemből, hiszen nem enged szabadulni a gondolat, hogy mi vajon jobban csináltuk-e és ha igen, akkor miért hajtunk ismét fejet az Ark akaratának. Egy vékony alak közeledik felém. A szőke tincsek csak lassan rajzolódnak ki periférikus látásomban lassan felegyenesedek, így mire mellém ér már ismét állok. -Mit gondolsz hercegnő? Mi jobban csináltuk?-pillantok rá majd ismét az Arkra. Szinte tejesen biztos vagyok abban, hogy már ő is gondolkozott ezen, hiszen hirtelen csúszott ki a talpunk alól a talaj és a kezünk közül az irányítás, amikor megjelent a többi ember. Talán függetlennek kellett volna maradnunk. Talán még most sem lenne késő, de a Hegy túl sok titkot tartogat amihez mi önállóan kevesek lennénk. Előbb vissza kellene szereznünk a barátainkat, mielőtt komolyabb erőt tudnánk képviseli a táborban vagy a táboron kívül.
Kezdőlap 
by 
