Megan Pass

Futok.
Tanoncként feladatom - lenne - minden parancsot teljesíteni, minden szabályt követni, ami, valljuk be, néha nehezemre esik. Apám nyomdokaiba szeretnék lépni, de az egyetlen akadály én magam vagyok. Megvan a dolgokról a véleményem, amit nem szokásom véka alá rejteni. Makacs vagyok, ez ellen nem tudok mit tenni, viszont ez nem mindenkinek tetszik. Én igyekszem, tényleg, de néha ez sem elég. Most viszont fontos feladatom van: el kell kapnom azt a valakit, akárki is legyen az, aki elég gyorsnak bizonyult ahhoz, hogy kijátssza a biztonsági rendszerünket.
Egyik lábamat szedem a másik után, amilyen gyorsan csak tudom. Nem hagyhatom meglógni. Ha elkapom, azzal bizonyíthatom, hogy ugyanolyan értékes vagyok, mint bármelyik másik férfi és - talán - nem kell több atrocitással sem szembenéznem. Talán. Mindezek csak a remény halovány foltjai, amik valószínűleg abban a pillanatban fognak teljesen eltűnni, mikor a parancsnokom elviteti azt a valakit, akit jelenleg is üldözök, majd elsétál mellettem, mintha ez csak egy teljesen normális eset lett volna. Jellemző.
Az előttem haladó alak sziluettje hirtelen eltűnik. Elkanyarodott. Magasabb tempóra kapcsolva rohanok utána. Körülnézek. Nincs semmi értelme erre jönni, ha menekülni akar. Ez zsákutca. Persze, ez nem az én bajom. Megkönnyíti a munkámat. A menekülő egy ajtóhoz rohan, kinyitja azt. Gondolkodás nélkül lép át a küszöb túloldalára és csapja magára az ajtót. Megállok. Előrehajolva a térdemre támaszkodom, lehajtom a fejem és veszek pár mély levegőt. Felnézek, az ajtó még mindig csukva van. Leadom a drótot a többieknek, hogy megvan a gyanúsított. Felegyenesedek, szippantok egy mélyet a levegőből és elindulok a szoba irányába. Benyitok, de nem látok semmit és senkit. Csak a kintről beszűrődő fény ad egy kis láthatást, de ez édeskevés. A falat tapogatva keresem a villanykapcsolót, amit hamar meg is találok. Felkapcsolom azt. A pislákoló fények pár pillanat alatt felerősödnek.
Megdöbbenek. Egy riadt arcú fiúval találom szemben magam. Még kiskorú, fiatalabb nálam is. A kezében ételt szorongat, amit nemrég lopott. Ha elkapják, börtönbe zárják, miután pedig betöltötte a tizennyolcat... Nem, ezt nem hagyhatom. Összevont szemöldökkel, szájtátva bámulok az előttem álló fiúra. Teljesen tehetetlen vagyok, de nem engedhetem, hogy elkapják. Az ajtó mellett állva tisztán hallhatom a távolról érkező léptek zaját. Körbepillantok. A szoba túloldalán van egy ajtó, ami másik helyiségbe vezet. Onnan megszökhet. Sietős léptekkel átszelve a helyiségen indulok a fiú felé.
- Tűnj el! - suttogom halkan, de érzékelheti a hangomból, hogy ellentmondásnak nincs helye. Meg sem várva a reakcióját kezdem el az ajtó felé tuszkolni. Besegítem Miután meggyőződöm róla, hogy rendben van, hátat fordítok. Gyorsan rendezem arcvonásaimat, igyekszem leplezni az idegességemet. Nyelek egy nagyot és elindulok a kijárat felé. Pont, mikor kilépnék az ajtón, épphogy nem botlok bele szó szerint a parancsnokba és a többiekbe. Természetesen egyből a szökevény után érdeklődik.
- Nincs itt, uram - válaszolom olyan határozottan és olyan meggyőzően, ahogy csak tudom. Látom az értetlen tekinteteket, a magyarázatot követelő arcokat. Ökölbe szorítom a tenyerem. Nem tudom, meddig vagyok képes leplezni a  feszültségemet.
- Hogy érti azt, hogy nincs itt? Hiszen az előbb jelentette - vágja a fejemhez fennhangon a szavakat. Most legyél okos, Megan. Ne csak állj idiótán, hanem mondj is valami hihetőt.
- Azt hiszem... azt hiszem, rosszul láttam - adom elő a kis mesémet. Hallom, amint nevetnek. Nem hat meg különösebben, hozzá vagyok szokva. Én viszont pókerarccal állom a parancsnok tekintetét. Az ő arcáról nem tudok semmit leolvasni. Komoly, szigorú, rezzenéstelen. Lassan hátranéz válla fölött a nevetgélő alakokra, akik azonnal elnémulnak. Arra számítanék, hogy ismét kérdést kapok, valami olyat, amivel sarokba tudna szorítani, de helyette pofont kapok. A hatalmas tenyér óriási csattanással landol az arcomon. Az ütés erejétől kibillenek az egyensúlyomból, de még időben kapcsolok ahhoz, hogy ne landoljak a földön. Döbbent arccal bámulok a földre. Legalább annyira döbbenttel, mint amennyire a fiúra néztem, amikor megláttam őt. Hosszan kifújom a levegőt és a parancsnok szemébe nézek ismét, immáron rezzenéstelen arccal.
- Utolsó lehetőség. Hol a tolvaj? - kérdezi ingerülten. Tudja, hogy hazudtam az előbb, de ez sem tántorít vissza. Nem fogok egy gyereket átadni neki.
- Nem tudom, uram - felelek teljes higgadtsággal a hangomban. Alig van időm befejezni a mondatot, jön az újabb pofon. Ez sokkal erősebb. Erre már hiába számítok, így is a földre zuhanok. Feltápászkodok először ülő helyzetbe, aztán két lábra. Ismét farkasszemet nézünk egymással. A szemem sarkából látom, amint leeresztett kezét már lendíteni, mikor hirtelen kinyílik az ajtó, amin keresztül menekülnie kellett volna a fiúnak. Gyorsan megpördülök és meglátom a gyereket. Feladja magát. Nem, ezt nem teheti. Elindulok felé. Csak pár lépést tudok megtenni, mert hirtelen kezek fonódnak karom köré, és mintha bilincsek lennének, nem engednek szökni.
- Zárják be mindkettőt! - hangzik el a mondat, amiről tudom, mindent meg fog változtatni. Innentől már semmi sem lesz olyan, mint amilyennek elképzeltem.
- Nem, ezt nem teheti! Eresszenek el! - kiabálok és kapálózok, de nem megyek sokra egyikkel sem.
Hamarosan egy szobában találom magam. Bezárva. Egyedül. Az egyetlen dolog, amiért bánt ez, az az, hogy már nem léphetek apám nyomdokaiba. Olyan akartam lenni, mint ő, erre itt rohadok egy dohos cellában. Amint pedig betöltöm a tizennyolcat, kirepítenek. Nem pont így képzeltem a pályafutásomat.