Maddox Rhodes

Saját magam jellemzése sosem ment valami ’sikamlósan’. De azért tehetünk rá egy próbát. Először is a külsőm, ha esetleg nem látnál jól –javaslom a szemvizsgálatot-, nem vagyok túl magas (kb. 179 cm). A hajam barna és szokásomhoz híven általában oldalt rövidebbre vágatom, hogy haladjak a korral. Plusz, mert ez amúgy is jobban tetszik. Reggel meg ha erőm sincs megmozdulni egyszerűen beletúrok aztán ’jónapot’. A szemeim zöldeskékek vagy kékeszöldek –oly mindegy-, pont mint amilyen apának, meg a nagyapámnak, szóval valószínűleg tőle örököltük. Alkatilag szálkásnak tartom magam és van is okom rá. Bla-bla-bla, térjünk a lényegre. Mondjuk úgy, hogy a legelső dolog, ami biztos vagyok benne, hogy mindenkinek elsőre feltűnik, az az önfejűségem. Igen, határozottan fafejnek tartom magam, megingathatatlannak, mert amiről úgy gondolom, hogy az a helyes, az úgy is van, nem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. Egyébként ezt nem is tartom feltétlen negatív tulajdonságnak. Úgy is sok a manipulálható szajha. Ráadásul amennyire kitartok az álláspontom mellett éppolyan jól érvelek is, ha kell akkor… akkor bedobom a sármomat. Mert igen, tisztában vagyok a tulajdonságaimmal. Nevezheted ezt egoizmusnak, szerintem egyszerűen ezt hívják nagybetűs önbizalomnak. Mert a p*csába már, megdolgoztam érte, hogy így nézzek ki. Nem születtem bodybuildernek, hanem azért, hogy férfias testalkatom legyen, keményen edzenem is kellett. És, hogy őszinte legyek, teljesen megérte, főleg most, hogy beb*szott a gebasz. Mert a mai világban nem az fog túlélni, aki tőkesúllyal együtt 20 kg és nincs benne küzdőszellem. Hanem mondjuk az olyanok, mint én, akik már tökélyre fejlesztették az akarateröjüket és igen is képesek küzdeni. Nekem már nincs vesztenivalóm, a családom széthullott és úgy érzem már bármit képes lennék megtenni lelkiismeret-furdalás nélkül, annak érdekében, hogy megvédjem a társaimat és saját magam. Mondjuk úgy, hogy vannak pszichopata hajlamaim, de leginkább idegenekkel szemben, mert akiket ismerek és jobb esetben kedvelek is, azokat még akkor sem tudnám bántani, ha az életem múlna rajta. Tehát tulajdonképpen annyira talán mégsem vagyok önző és rosszindulatú, mint amilyen lehetnék egyébként. Megbízhatónak és szavahihetőnek tartom magam. Illetve, a pletykákkal ellentétben nem játszok a lányok érzéseivel. Igaz, hogy saját magamat mindig előrébb helyeztem másoknál a fontossági listámon, de nem annyira, hogy minden egyes  nőneműt elcsábítsak és kihasználjak a saját örömöm végett. Igen, tény és való, hogy középsulisként például tapadtak rám a csajok, de mindig tisztáztam velük a helyzetet. Ráadásul sosem voltam olyan nagyszájú gyerek, hogy nyíltan ágyba csábítsam őket. Jó, azt sem mondanám, hogy fosok megszólalni, egyszerűen csak anyám számára még anno ismerős volt a gyereknevelés fogalma, és nem hagyta, hogy túlságosan elszemtelenedjek. A düh kitöréseimen viszont még ő sem tudott segíteni, mert ha egyszer valaki felhúzza az agyam, az biztos, hogy kő- kövön nem marad.

Rohadt kevesen tudnak rólam mindent, a legtöbben egyáltalán meg sem akarják ismerni a történetemet, de rá vagyok kényszerítve, hogy meséljek. Ha nagyon untat leléphetsz, nem zavar. Szóval kezdjük a legelején. Mondjuk ott, hogy korántsem átlagos családban születtem. Az űrben egy hadnagy és egy katonatiszt hozott össze. Nem, nem meleg házasság, hanem az anyám is katona volt. Igen, ritka az ilyen, mert általában nem jelentkeznek a nők önként ilyen férfias posztok betöltésére, vagy ha jelentkeznek is nem mindenkinek engedélyezik, de anya más volt. Olyan karakánnak, keménynek ismerték a többiek, hogy ő volt minden férfi legsötétebb rémálma. Szó szerint képes lett volna bárkit egy szempillantás alatt megfosztani a nemesebbik részétől, ha rosszat szól rá. Egy szóval nem kellett sosem félteni. Olyan nevelést kaptam én is tőle, amilyennel eddig szerintem nem sok gyereknek volt „szerencséje” találkozni. Az egyik „legszebb” emlékem ezekről az időkről, amikor életem legelőször ment ki a vállam a helyéről miközben anya edzett velem. 7 évesként még elég alacsony volt a fájdalomküszöböm, úgyhogy elkezdtem sírni, mire anya pofán vágott, meg mondta az ő hűvös modorával, hogy ilyenért még egyszer ne merjek sírni, mert így nem fogokéletben maradni, ha a vadonba kerülök és mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül a helyére roppantotta a vállamat. Úgy fájt mint a picsa, de már akkor megtanultam, hogy viseljem férfiasan a fájdalmat. Akkoriban még azon a véleményen voltam, hogy egy pokol anyával együtt élni, mostanra viszont belátom, hogy nála jobb muttert nem kaphattam volna. Mert arra tanított meg, amire még apa sem volt képes soha: túlélni a vadonba.
Az iskolában mondjuk eleinte úgy viselkedtek velem mint egy telecsulázott zsebkendővel. Igen, volt rá példa, hogy a kiközösítésen kívül a kukában is landoltam, de ez is kellett ahhoz, hogy megtanuljam megvédeni magam normálisan és ne szarjak be már attól is, ha rám néznek. Mert sokan ilyenek voltak. Úgy gondolták menő csávók, aztán a legtöbbükről krízishelyzetben derült ki, hogy puhap*csű szemétládák. Na, én minden voltam, csak ez nem. Középiskolában pont ezzel az önfejű, karakán  jellememmel küzdöttem ki magamnak egy kis tiszteletet. Nem mondom, hogy sokat verekedtem, de ha kellett akkor… akkor behúztam annak akinek túl nagy volt a pofája. Ekkor még nem is voltak olyan nagy zűrök velem, aztán ott zuhantam először magam alá, amikor 1-2 évvel ezelőtt anya meghalt egy bevetésben. Még ki sem hevertem igazán a tudatát annak, hogy nincs többé kinek leb@sznia az miatt, hogy milyen „fatökű” vagyok, apám már hozta haza a pótmuttert. Nem is az zavart, hogy apám csajozik, hanem hogy  kivel. A nőszemély, akivel együtt kellett vacsoráznom még az élettől is elvette a kedvemet. Úgy viselkedett, mint egy plázacica. Hiányzott belőle a tartás, már attól is sikított, ha egy elszökött egeret meglátott valahol szaladgálni. Apa meg szerintem anya után élvezte a helyzetet, hogy végre egy olyan nőt foghatott ki maga mellé, aki mellett férfinak érezhette magát. A probléma az, hogy nekem ettől pusztultak az idegsejtjeim. Sokkal frusztráltabb voltam, romlottak az eredményeim, egyre jobban kihasználtam másokat… aztán még mielőtt én lettem volna a megtestesült démon, a fater észbe kapott és miután passzolta a prostiját, bekeményített nálam is. Utána meg jött a gebasz, hogy le kellett szállnunk a Földre, de onnantól meg szerintem te is tudod a történetet. A lényeg, hogy a táborban katonának álltam. Röviden körülbelül ennyi lenne, igaziból nem nagy durranás, de mit vártál?