Apollo

Apollo első emléke egy utazáshoz kötődik. Egy hosszú, kíméletlen, gyötrelmes utazáshoz, amiből mint igazi emlék csupán a hideg szél,a  nyirkos levegő, és a hullámzó deszkák maradtak meg, s csupán évekkel később tudta meg, hogy valószínűleg egy hajóút elhalványodott emlékképe ez. Nagyon beteg volt akkor, így az utolsó nagyjából tiszta kép előtte az, ahogy kirajzolódik előtte a sötét, barátságtalan partszakasz, melyet póznákra szögelt koponyák díszítenek, mielőtt újra elnyomná az álom.
Ha új otthonára gondol, mindig ez a vészjósló kép ugrik be neki először, és jó okkal: mire újra lábra tudott állni, régi törzséből alig maradtak felnőttek, s mire betöltötte a 10-et, csupán ő, és egy fél tucat gyerek maradt életben a régi faluból, melynek így a neve is feledésbe merült. Hogy honnan jöttek, és ki elől menekültek, talán örökre titok marad, hisz a csoport egyik túlélője sem emlékszik semmire a régi faluból, az újban pedig volt problémájuk elég, nevezetesen a mindennapi túlélés kérdése. A tény, hogy az erdő népe befogadta őket állati kedves gesztus volt, de arról szó sem volt soha, hogy etetni is fogják őket. A korgó gyomor jelentette problémára a vadászat volt a megoldás, és bár eleinte az erdei kalandok csak még több halálhoz vezettek, amikor a kezdő vadászok közül természetesen kiválasztódtak a tehetségesek, a maradék kezdett egészen belejönni a dologba. Apollo az íjjal bizonyult ügyesebbnek az átlagnál, eleinte csupán annyival, hogy több sebet ejtett vele a zsákmányon, mint saját magán, ám ahogy múltak az évek, egyre kevésbé szolgált aláfestő zenének a társai elfojtott kacagása, s inkább az ámulat volt a jellemző,,,már amikor voltak még társai.
Hogy pontosan mit kerestek itt, amikor felkerekedtek évekkel ezelőtt, abban nem lehetnek biztosak, de nagyon remélik, hogy nem a békét, mert abban itt biztosan nem volt részük. Amikor nem az erdő szörnyeivel kellett hadakozni, akkor a hegyi emberek, és a többi törzs rémei dolgoztak lázasan azon, hogy ne legyen túl zsúfolt az erdő. Konfliktus konfliktust követett, s néha már Apollo őszintén nem tudta, kivel harcolnak éppen, és miért. Olyan 17 lehetett, amikor úgy érezte, elege van mindenből, és inkább kiszáll. Felkerekedett, és faluját hátrahagyva útnak indult, hogy békére leljen, vagy ha arra nem, csöndre, vagy ha arra sem, egy helyre, ahol nyugodtan alhat, legalább pár éjszakára. Végül nem vándorolt közel sem olyan messzire, mint tervezte, hisz még az erdőket sem hagyta el, igaz nem épp a honvágy volt az, ami ott tartotta.
Épp egy sebesült állatot üldözött azzal a szándékkal, hogy még sebesültebbé tegye, aztán csak simán sültté, ám a menekülő teremtmény végül megmenekült a nyilai általi haláltól, mikor is egy tisztás felé szaladva beszakadt alatta a föld, és a mélybe zuhant. Apollo óvatosan közelítette meg a hasadást, majd mivel nem látott más értelmes vadat a közelben, egy kötél segítségével leereszkedett oda. Eleinte csak a húsért akart lemenni, de aztán a kíváncsisága hajtotta, főleg mikor megtalálta az elsüllyedt épület ajtaját. Régen egy könyvtár lehetett, ám addigra a polcokon minden iromány használhatatlanná vált, ám az épület pincéjében, ládákba csomagolva több tízezer kötet pihent biztonságban, mintha csak rá vártak volna. Mivel mindet magával vinni meglehetősen macerás lett volna, itt rendezte be otthonát titokban, a lyuk álcázása után, és azóta is itt él, csak néha látogatva meg a falvakat, ha feltétlenül szüksége van tőlük valamire.