Faye Wienfield (Alcor)

Kisbabámat a kezemben tartva dúdolok egy számomra kedves dalt, amivel az édesanyám engem is mindig megnyugtatott, amikor féltem. Bár már nem él, mindig mosolyogva gondolok vissza a gyerekkoromra, ami gyönyörű volt. Az apám is beteg, talán csak napjai, hetei lehetnek hátra, pont ezért igyekszem a lehető legtöbb időt vele tölteni. Gyerek koromban gyakran éreztem úgy, hogy nem tartozom közéjük, meg, hogy valamit eltitkolnak előlem, de ahogyan egyre nőttem rájöttem, hogy mindez csak az agyam szüleménye csupán. Nem szabad néhány álom után mennem, ami folyton elvisz egy másik világba, egy szebbe. Aztán persze arra is rájöttem, hogy mindez azért van, mert szeretném megnézni a világot máshonnan. Egy olyan helyre eljutni, ahol nincsennek hegyek, nincs sötétség. Szeretek itt élni, de azért mégis... egy részem valahová máshová húz.
Hinta székemben ülve, mosolyogva figyelem a karomban alvó csöppséget. George a legszebb ajándék, amit kaptam, a boldogságom. Mindössze egy hónapja van a világon, és máris mosolyt csal az emberek életébe. Hogy is ne csalna... hiszen olyan ártatlan, és gyönyörű. És az enyém... csakis az enyém. Végig simítok az apró arcán, mire halk nyöszörgés hagyja el a száját. Nem nyitja ki a szemét, tovább alszik. Elmosolyodok és ismét dúdolni kezdek. Már épp átadnám magamat az álom világának, amikor valami zaj üti meg a fülemet. Rémülten nyitom ki a szemeimet, adok egy puszit a kisababám homlokára, aztán óvatosan felállok, George-ot a kis kosarába rakva. Kilépve a szobámból, még hangosabban hallom a hangokat, valakik veszekednek, aztán a veszekedésből már dörömbölés lesz. Megrémülök.
- Tűnj az utamból, Harmsworth! - remegni kezdek az ismerős hang hallattán, rögtön felismerem a gazdáját. Több mint 9 hónap óta először hallom ezt a rideg, mogorva hangot. A gyermekem apjáét, akit valamikor mindennél jobban szerettem. A zaj irányába szaladok, egészen addig, amíg meg nem pillantom a két mostanra verekedő férfit. Az egyik a gyermekem apja, a másik pedig az unokatestvére, aki nem csak a legjobb barátom, de a kisfiam pót apukája is. Ő az, aki hónapokon keresztül mellettem volt, aki fiaként szereti a csöppségemet, aki végig segített az anyám elvesztésén, és aki tarjta bennem a lelket, amikor a haldokló apám mellett ülök.
- Elég! Hagyjátok abba! - sikítok fel, aztán beállok kettejük közé. Gyűlölettel nézek rá a férfira, akit valamikor annyira szerettem, és összeszorítom az öklömet. Legszívesebben én is bekevernék neki egyet, de ehelyett csak nyelek egyet és kérdőn nézek elöbb rá, aztán a legjobb barátomra. - Megőrültetek? És te meg mit keresel itt? Hm? - Arcomról lerí a gyűlölet, ahogyan a gyermekem apjára nézek. Kerüli a tekintetemet, mintha valamit mondani akarna. Kinyítja a száját, hogy megszólaljon, aztán meggondolva magát összecsukja. Végül ismét kinyítja, így vágva bele mondókájába.
- A gyerekemért jöttem. - nyögi ki, belőlem meg valami fura cincogás tör elő. Ez meg mi a fenéről beszél? Megőrült.
- Semmi közöd ahhoz a gyerekhez! - Szólal meg a hátam mögül Edward, én meg érzem, ahogyan remegni kezd az egész testem. Ez meg mi a fenéről beszél? Szólni akarok, megmondani, hogy tűnjön el innen, és soha többé ne jöjjön vissza, azonban nem jön ki hang a torkomon.
- Én vagyok az apja! Neked nincs hozzá közöd! Tűnj innen! - érkezik a válasz, aztán minden annyira gyorsan történik. Az egyik percben még remegve állok kettejük között, a másikban pedig már a földön találom magam, erőtlenül, zokogva. Edward lehajol hozzám, az ölébe vesz, bevisz a szobába, a gyerekem apja pedig követ minket. Szólni akarok ismét, hogy ne jöjjön a George közelébe, hogy semmi köze hozzá, de hang nem jön ki a torkomon. Veszekednek, én azonban nem hallok semmit. Végül pedig mindent feketeség vesz körül.

Kinyítva a szememet, meglepődve veszem tudomásul, hogy a hálóingemben vagyok, az ágyamban. Mellettem pedig a széken ülve alszik Edward. Elmosolyodok, aztán eszembe jut, hogy mi is történt. El akarták vinni a  fiamata... elájultam. George... Hol van George?! Felülök az ágyban, mire rémülten kinyítja a szemét Edward is, álmosan néz rám. Nem aludhatott túl sokat.
- Hol van a fiam? - Kérdem rémülten, de Edward csak megszorítja a kezemet és megnyugtatva mosolyog rám.
- Sss... alszik. - válaszolja mosolyogva, én meg észre veszem a kis kosárban alvó csöppséget. Óvatosan kelek ki az ágyból és magamhoz ölelem. Nem bírnám elviselni, ha nem lenne. - Azt mondta visszajön érte. De nem kell félned... nem hagyom. Hallod? - bólintok, és tudom, hogy valóban nem fogja hagyni. A gyermekem apjának semmi köze nem lehet a fiamhoz.