Hero Fosters

Az üveges zöld szempár visszabámul rám a tükörből. Lila karikák ülnek alatta, mint egy Hold a gyerek rajzokon. Ha pedig a szemem a Hold, és a csillagok, a hajam az univerzum, sötét, kietlen. Alig érinti a vállamat, szög egyenesen nő a fejbőrömből.
Az anyukám még mindig nem szereti, hogy levágtam a hajam. Megszabadultam a hosszú, fekte hajtömegtől, de számomra olyan felszabadító érzés volt. Mintha csak ledobtam volna minden gondomat a földre. De azt hiszem, a frufrutól még fiatalabbnak tűnök, mint egy iskolás lány, csak az egyenruha hiányzik. De szeretem, ez is hozzám tartozik.
Általában nagy, kötött kardigánokba burkolózom, mivel szinte mindig fázom, a kezem és a lábam mindig különösen hidegek. Riley egyszer azt vágta fejemhez, hogy sosem tud aludni miattam, mert hozzábújok a hideg lábammal. Persze, csak viccelt, de az ilyenek, úgy megmaradnak az emberben. Ennek ellenére még mindig bújós vagyok. A nagy kötött dolgok is arra emlékeztetnek, mintha valaki megölelne.
Az alakommal apró, vékony vagyok, alacsony. Olyan fajta, hogy elveszem a ruhákban. A legrosszabb, hogy valahogy cipőt kell találnom magamnak, szinte sosincs annyira kicsi, mint az én lábam. Valamilyen furcsa oknál fogva sokszor hordok szoknyát, meleg kötött harisnyákkal, sokáig nem így volt, ezt úgy az utóbbi fél évben kezdtem el. Ez is egy próbálgatás, hogy meddig tudom kitolni a saját határaimat. Féltem megmutatni az alakomat, a lábaimat, de mára ez is annyira megszokott lett számomra, hogy fel sem tűnik.  Ez boldogsággal tölt el.

Anya a mai napig felemlegeti, hogy a nevem, eredetileg nem ez lett volna. Ezt inkább kiérdemeltem, szokta mondogatni. Koraszülött voltam, picike és gyenge, akinek nem jósoltak hosszú életet. Azt mondta, hiába lógott rajtam a pelenka, hiába voltam csövekre kötve, én kitartóan ordítottam, amíg anya oda nem ment, és meg nem simogatott.  Túléltem, valószínűleg nem csodával határos módon, ahogy anya szereti beállítani, egyszerűen az orvosoknak köszönhetem ezt. De nincs szívem letörni a boldogságát.
Azonban abban egyetértek, hogy kitartó vagyok. Talán ezt a dolgot szeretem magamban a legjobban. Ahogy a hajamat sosem szerettem, mielőtt levágtam, ezt sosem vettem észre magamban, ameddig rá nem mutattak. Sokáig azt sem vettem észre, hogy milyen halkan beszélek. Riley világított rá, ő annyira vibráló, élő jelenség volt az életemben, mellette mindig szürkének, túl nyugodtnak éreztem magam. Azóta sem változtam sokat, valahogy ezt olyan meglepőnek érzem. Mintha valaminek befolyásolnia kellene, legalább az embereknek az életemben, de még is rugalmatlan vagyok.
Anya még azt is sokszor elmondja, hogy milyen jó anya lennék, mert elvileg törődő, érzékeny ember vagyok, aki könnyen ráhangolódik másokra. Még képtelen vagyok elképzelni magam egy gyerekkel, helikopterszülő lennék. Túlaggódnám minden egyes mozdulatát, ha sírna én is sírnék. Áh nem nekem való ez a dolog.

— Esküszöm, mindig miattad késünk el! — szűrődik be Riley ideges hangja. A vékonyka üvegajtó mit sem tompít rajta. Elmosódó körvonalából ítélve idegesen jár fel s alá.
— Nem érted, szembe kell mennem a sztereotípiákkal — mosolyodok el. Még be sem fejezem, mikor mérges „arrgh” és az ajtó suhogásának zaja üti meg a fülem. Hallani vélek egy elakadó lélegzetet, ahogy belép a fürdőszobába, ahol így alig férünk el. Tekintete végig siklik rajtam, szinte érzem, ahogy óvatosan szemügyre vesz minden kis részletet. Még levegőt venni is félek, nehogy elrontsam az összhatást. Úgy érzem igazán megérdemeltem volna egy nagy bevonulós jelenetet.
— Tudod, nagyon értesz ahhoz, hogyan ronts el egy meglepetést — tettetett dühvel karba teszem a kezem, lebiggyesztem a szám, mire Riley közelebb lép hozzám, meg kell kapaszkodnom a kád szélében, ha nem akarok háttal belezúgni.
— Nem hiszem — beleharap az szájába, eper szőke hajzuhataga a vállára omlik. Érzem, ahogy elkezd sűrűsödni a levegő, minden milliméterrel közelebb érnek az ajkaink, lassan ragacsos masszává olvad össze. Mikor végre megcsókol izzadtság cseppek ülnek ki a frissen sminkelt arcomra, és eszembe se jut letörölni őket. Hagyom, hogy Riley keze elvándoroljon, a homlokomon, az állkapcsomon simít végig, míg végül gyengéden elhúzódom, a homlokom az övéhez nyomom.
— És még te beszélsz arról, hogy el fogunk késni? — nevetem el magam.
— Azt hiszem talán megértem miért tart ennyi ideig elkészülnöd — furcsa csend ülepszik le, ami csak arra vár, hogy valaki felkavarja. — Gyönyörű vagy.
— Te is.
Tényleg az. Haja természetes hullámokban keresztezi az arcát, amit halvány szeplők pettyeznek. A ruhája egyszerű, a fekete anyag körbeöleli az alakját, csak egy egészen kicsit szélesedik ki a szoknyája. Dekoltázsa finoman sejtető a V-kivágással, amit apró, strassz kövek díszítenek, minél közelebb érnek a vállához annál sűrűbben. A ruha pántjai alól már ki sem látszik a fekete anyag.  
— Szeretlek — belefúrom az arcom a félig fedetlen mellkasába, a keze a hátamat simogatja, benyúl a kivágott csipke alá. Beleremegek az érintésébe. — Ne fejtesd, bármi is történik ma — a hangom halk, egy sóhaj a nyakába, semmi több.
— Én is szeretlek — mormogja a hajamba a szavakat. A forró lehelete égeti az arcom. — Sosem — eltávolodik tőlem, kezeit csípőre teszi.— Ha nem indulunk, össze szedünk egy hármas szintű kihágást — a mondat végén furcsán összenyomja az ajkait. Mintha nem akarná kimondani, és reméli, hogy ezzel nem hallom meg. Elbújhatunk ebben a kis szobában, a fürdőjádban aludnánk egymás karjaiban.
— Annyira nincs kedvem! — nyögök fel, megtörve azt a különös nyugalmat, ami a helyzet ellenére kialakult köztünk, majd még egy pillantást vetek a tükörben magamra. Néhány lokni hull az arcomba a feltornyozott kontyból.
— Nem hiszem, abból amennyit készülődtél nem így tűnik — mindig is segített, ha elviccelődtük a dolgokat, pedig nem hittem, hogy ez ebben a percben is beválik.
Igazából szeretem ezt csinálni. Precíz ecsetvonásokkal átformálni az arcomat, kísérletezni, milyen reakciót vált ki az emberekből, de nem tudom rávenni magam, hogy mindennap megtegyem ezt. A smink kiváltságnak számít, és annyira félek, hogyha kicsit is többet használok belőle, az már pazarlásnak számít. Anya mesélte, hogy régen ez egészen természetes volt. Az emberek mindennapi tevékenységéhez tartozott a smink viselése, akárcsak az, hogy reggel megmosod az arcod. Sőt, meglehetett belőle élni. Tíz évesen azt írtam a pályaválasztási lapra, hogy sminkes szeretnék lenni, erre a tanárnő behívatta anyámat.
— Hahó, űrállomás hívja a Földet — lengeti meg a kezét előttem Riley. Erre egy utolsó apró csókra oda hajolok hozzá, majd kilépek az apró fürdőszobából.


Mappák sokaságát szorongatom a hónom alatt, miközben átvágok a hosszú alagutakon, hogy eljussak a laborban. Általában nem erre jövök, még véletlenül sem szeretnék Rileyval találkozni, azonban hányinger kerít hatalmában, ha el kell haladnom az űrből érkezett fiatalok előtt. Gusztustalan, ahogy kihasználjuk őket. Milyen jó, hogy segítek benne.
Gondolatmenetemből egy gyerek szakít ki, aki nekem szalad, majd sírva oda szalad az én Rileymhoz. Ott áll, egy kisiskolással a szoknyájába kapaszkodva. A lány belemélyeszti az arcát a tanítónője ruhájába, a bordó anyagot élre vasalták, és most egy taknyos, könny áztatta folt növekszik rajta. Vörös haját kivasalta, majd szoros kontyba fogta, de nem tudta teljesen megzabolázni a fürtjeit, így néhány szál belehull az arcába.
Lassan felnézek, a tekintetünk összekapcsolódik, és egy percig csak állunk. Elmélkedve a néhány évvel ezelőtti énünkről. Vajon ő még az én Rileym-e? A lány, akinek az arcán mindig éktelenkedett egy liszt, vagy gépolaj folt, mert úgy értett a gépészethez, mint a sütéshez. Aki sose kötötte össze a haját, és mindig kócos volt. Szemei alatt halvány karikák ültek.
És nem készült férjhez menni.
Felveszi az ölébe a kislányt, majd köszönés nélkül hátat fordít nekem, és belép az osztályterembe.