Caroline Hastings

Szeretem a gyerekeke, mindig is szerettem őket és fontosak voltak számomra. Nagyon céltudatos ember vagyok és mindent megtettem, amit a fejembe vettem, sose hagytam, hogy egyetlen pillanatra is elbizonytalanítsanak. Álmodozó vagyok, szeretek nagy dolgokat álmodni és kitartó vagyok, nem adom fel sose, még ha a célom reménytelen is. Nem szeretem az igazságtalanságot és a mások bántalmazását, hisz gyengébekkel kikezdeni butaság. Egyszer egy igéretet tettem, hogy megvédem a kissebbeket és a gyengébeket, de ez nem mindig olyan egyszerű. Nagyon sok nehézségbe ütköztem, de nem adtam fel, bármennyire is volt reménytelen a helyzet. Nagyon kedves ember vagyok, egyszerűen nem tudok másikat megbántani vagy kihasználni. Apukám mindig azt mondta nekem, hogy én vagyok a legártatlanabb teremtés a világon, szerintem csak túloz kicsit (na jó, nem csak kicsit, hanem nagyon). Szeretek beszélgetni, szeretek adni, dokkal jobban, minz kapni. Tanár vagyok és számomra a legfontosabb a tanítás, imádok tanítani és ezt magam választottam, minden egyes nap mosollyal az arcomon ébredek, mikor kinyitom a szemem. Mindenkinek megadom a tiszteletet, még olyannak is, aki nekem nem igazán adja meg. Becsület, igazság, őszinteség és önzetlenség, erre tanítok minden gyermeket, szerintem ezek a legfontosabbak az életben, ezeket kell birtokolnunk, hogy jó emberek lehessünk. Mindenki szebbé teheti a napunkat és én igyekszem mindenki napját szebbé tenni.

Nem vagyok a legmagasabb ember, de ez sose zavart, szerintem pont elég magas vagyok ahhoz, hogy jól érezzem magam. Nem vagyok se karcsú, se sovány, pont tökéletes harmóniában van a testem. Talán ideje a hajamról is ejteni pár szót, hisz nem sokványos vöröses hajam van, amely általában göndör és eléggé is hosszú. Minden nő általában azzal van elfoglalva, hogy hogyan áll a haja és hogyan néz ki, de valljuk be, hogy alig lehet valamit választani. Nem vagyok a smink embere, nem szoktam magam kisminkelni, mindig természetes vagyok. Egyszer volt egy bál, egy álarcos bál, ahol én viseltem a legkedveltebb ruhát, egy nagyon csinos piros ruha volt rajtam. Sokan felkértek és sokat áradoztak arról, hogy milyen szép vagyok, szerintem pedig nem volt bennem semmi különleges. Nagyon sokat nem tudok variálnni a kinézetemen, szóval a hajamat szoktam néha váltiztatni, néha felkötöm, néha szoros konytba rendezem, olykor pedig csak hagyom, hogy lógjon és szabadon mozogjon. Elkerülhetetlen nálam a rengeteg papír és dokumentum, amit magammal szoktam hordani. Egyesek szerint nagyon fiatalos vagyok és nem látszom többnek tizennyolcnál, ami néha hátrány, főleg ha velem egykorúakat zárkoztatok fel. Hát talán ennyi lenne minden és nem tudok többet mondani, csak annyit hogy a szépség és a fiatalság múlandó.

Nem emlékszem szinte senkire és azt sem tudom, hogy ki vagyok, ami borzalmas. Az rémlik, hogy körülöttem rengeteg ember volt és egy hajóban zuhantunk a föld felé, de hogy milyen okból és hogy kerültem oda, azt még mindig nem tudok. Teljesen elfelejtettem mindent, mintha az agyamban lévő táblát, amin minden rajta volt, mintha letörölték volna teljesen. Annyira rossz, hogy azt sem tudom, hogy ki vagyok és hogy milyen életem volt eddig, nagyon is prórbálkozom emlékezni, de nem jut semmi sem az eszembe, hiába is próbálkozom. Nem sok minden rémlik, azt tudom, hogy becsapodtunk és egy férfi mentett meg, láttam ki volt az, de gyenge voltam és csak pár pillanatig tudtam nyitvatartani a szemem, míg teljesen el nem vesztettem az eszméletemet. Akkor képek villantak be, egy ablakon néztem ki és bánultam ezt a bolygót, mintha a szívem ide vágyott volna mindig is. De csak ennyit láttam, ennyi az egész és sajnos ez nagyon kevés. Vajon valaha vissza fogok emlékezni arra, aki valaha voltam egykor? Annyi kérdésem lenne, de nem tudom,hogy kinek tehetném fel őket, hisz lássuk be, még a szüleimre sem emlékszem.. Ha van egy gyerekem és nem emlékszem rá? Jézusom, erre még gondolni is rossz, nincs gyermekem, pihennem kéne és be kéne fejeznem a gondolkodást, csak rontok a helyzeten.
Mikor felébredtem és kinyitottam a szemem, egy szóbában voltam, olyan volt mintha egy kórházban lennék. Vajon mit kereshetek itt? A választ egyből megkapom, amint lenézek a kezemre, be volt kötve és fájt is a testem több pontja. Biztos a becsapódás tehet róla, hisz a roncsok alól lettem kimentve. Mennyi ideje lehetek itt? A nap már magasan az égen volt, mintha dél is elmúlt volna, de még mindig nem emlékszem semmire sem. Annyira idegesít, nem akarok ilyen mondhatni tehetetlennek lenni, vissza akarok emlékezni, muszáj emlékeznem. Kell beszélnem valakivel, de senkit sem merek megszólítani, mindenki olyan idegennek tűnik és nem is merem megszólítani őket, csakis a férfival akarok beszélni, aki megmentett, meg kell neki köszönnöm. Amikor knotroll volt, mindig azt tettettem, hogy alszom és így nem zargattak, hanem hagytak pihenni. Ám amikor sikerült álomba merülni, akkor újra képek támadtak le, épp egy kisfiúval beszélgettem mosolyogva, majd rámosolyogtam és elindultam. Ennyi, megint szinte semmit érő dolgot láttam, aminek semmi értelme nincs, egyelőere ezt biztosan mondhatom, értelmetlenek. Ki kell találnom valamit, ki kell jutnom innen, már nem bírok a bezárt falak közt maradni. Nem is naradtam, jól körbenéztem és mikor már meggyőződtem benne, hogy  senki sincs itt és biztonságban ki tudok menni, akkor neki iramodtam és elindultam. Sok idegen arc vett körül és senkit sem ismertem fel, olyan mintha egy másik világban járnék, idegenek mindenhol.